Bede Márton

A venezuelai olajtól elvágott karibi szigetország gazdasági reformcsomaggal próbál a kínai modellre váltani. De egyáltalán nem biztos, hogy sikerül nekik vagy hogy az egyre keményebb Washingtonnak ennyi elég. Pedig már a gyorséttermeket is beengednék Havannába.

Sok gól! Csillogó sztárok! Tengernyi néző! Az örök nosztalgiázók fanyaloghatnak, de az első 48 csapatos vébé csoportköre bőven felülmúlta a várakozásokat.

Mbappé az első félidőben egy egyeneset nem tudott rúgni a labdába, de a másodikban kétszer is betalált.

A légkondis stadionokban elrendelt hidratációs szüneteknek köszönhetően újabb perceket lehet értékesíteni a hirdetőknek. Hogy ez lényegi aspektusait változtatja meg az eddig ismert focinak, az természetesen nem számít. Az sem, hogy ennyi idő nem is elég az igazi kánikulában.

De egészen mást ér Irán Új-Zéland elleni, mint Szaúd-Arábia Uruguay ellen szerzett pontja.

Ha minden jól megy, pénteken Svájcban az amerikaiak és az irániak aláírnak valamit, ami beszünteti a lövöldözést, újranyitja a Hormuz-szorost és nemzetközi ellenőrzés alá vonja a teheráni atomprogramot. De csak ha minden jól megy – és így is maradnak elvarratlan szálak bőven.

Két trófeamentes, káoszba fulladó szezon után valamit változatni kellett a Real Madridnál. Ez nem a fiatalítás és egy eddig járatlan út kipróbálása lett, hanem a visszatérés minden idők messze legsikeresebb futballklubjának kevésbé sikeres korszakához.

Mennyi közpénz jár egy vidéki polgármesternek? És a Győrbe igazoló francia kézilabdázónak? Melyiket mennyire kell megvágni, hogy Magyarország végre kevésbé korrupt ország, a magyar állam pedig olcsóbb legyen? Eldöntendő kérdések kormány és nép mézeshetei idején.

5 francia, 3 holland és 2-2 portugál, spanyol és belga válogatottnyi focista lesz ott az idei vébén. A 2022-ben elődöntős marokkóiak a hazacsábítás legnagyobb mesterei, de most már Curacaótól Irakig minden sok bevándorlót kibocsátó ország ezzel a taktikával játszik.

Az utóbbi években egyre több helyen tiltották be a mobiltelefonok használatát az iskolákban. A nagy mintának köszönhetően ma már azt is meg tudjuk ítélni, hogy ezek a tiltások mérlege pozitív, de aki csodát várt, annak csalódnia kellett. A gyerekek kitiltása a közösségi médiából viszont jóval bonyolultabb ügynek tűnik.

Úgy volt, hogy egy rakás techbrónak köszönhetően végre megtudjuk, mire képes a felturbózott emberi test. Ehhez képest kaptunk egy több szempontból is necces „világrekordot”, valamint a lehetőséget, hogy befizessünk egy tesztoszteroninjekció-kúrára.

Az amerikai-izraeli bombázások felgyorsították a teheráni elit cseréjét. Eddig az ajatollahok parancsoltak a Forradalmi Gárdának, de most fordulhatott a kocka. Hasonló sokszor történt már a történelemben a római császároktól a japán sógunokig.

A választási kampányban a Fidesz úgy tett, mintha csak az örök lázadó, hálátlan fiatalok meggyőzésével lenne gondjuk. Utólag is azt magyarázzák, hogy csak 40 alatt veszítettek, pedig ez minden megbízható felmérés szerint minimum önámítás, de inkább hazugság.

Orbán végzetes hibáiról és a magyar választás globális tanulságairól beszélt a 444-nek Daniel Treisman, a bukott magyar autokráciához hasonló rendszerek egyik legnagyobb szakértője. Szerinte a körülmények ritkán állnak úgy össze, ahogy Magyarországon történt, de attól, hogy a demokratikus oldal győz, a háború még nem ér véget ért, és nagy a visszaesés esélye.

Úgy volt, hogy visszavonul, most mégis nemzetbiztonsági főtanácsadó lett a Tisza kampányfőnöke. Érthető, hogy egy ilyen pozícióra miért kipróbált, megbízható embert választott Magyar Péter, de Magyarországon frissek a rossz tapasztalatok a politikai kampányok és a titkosszolgálatok közös metszetéről.

A Tisza megtette azt a szívességet a választóknak, hogy 243 oldalas programban kifejtették, mit tennének kormányon. És még azt is megírták, hogy mik lesznek az „első intézkedések”. A rendszerváltásra szavazóknak már csak azt kell eldönteniük, mit jelent az „azonnal.”

Hajdu Márton, a Külügyi Bizottság elnöke 10:00-kor megnyitotta az ülést. Napirend elfogadva. Ebbe a bizottságba a Mi Hazánk nem delegált képviselőt tagnak. A tiszások mellett így csak fideszes és egy...

Május 9-én Magyarország rendszert váltott. Volt, aki a vízen járt a Kossuth téren, de ennél is nagyobb csoda történt az országházban, ahol cigány kisfiúk énekeltették el a Fidesszel a Tavaszi szélt.

Az iráni háborúval az USA nemcsak a világgazdaságra mért súlyos csapást, magát is rosszabb stratégiai, politikai és gazdasági helyzetbe lavírozta, mint amilyenben volt. Irán a propagandaháborúban is nyerésre áll, az amerikaiak csak rossz és még rosszabb opciók közül választhatnak.

A független média túlélte a NER-t, és komoly szerepe volt annak vereségében. De mi vár rá most? Hogy kellene a Fidesz politikusait kezelni? A Tisza a programjában új médiatörvényt, közmédiát és nemzeti sajtóalapot ígért – de nem biztos, hogy pont ezekre van szükség. Bodrogi Bea médiajogásszal és Nádori Péterrel, a Direkt36 operatív igazgatójával beszélgettünk minderről.

Soha nem figyeltek annyian Magyarországra, mint a 2026-os választás előtt és után. Összegyűjtöttünk egy rakás jó külföldi meglátást a magyar rendszerváltásról.

Yung Orbán elhitette Ol' Dirty Orbánnal, hogy a nagy szuverenitásban mindent úgy kell csinálni, mint Amerikában. Így sikerült elveszíteni minden egyes napot a kampányban, és akkorát bukni, amekkorát ilyen előnyből még senki soha.

Az amerikai elnök iráni háborúja, a pápával való összetűzése és a magát Jézusként ábrázoló posztja olyan jobbos-konzervatív gondolkodókat is ellene fordított, akik korábban eltántoríthatatlanul támogatták.

A vasárnapi választás nagy tanulsága, hogy a népakarat ellenében már középtávon is csak erőszakkal lehet hatalmon maradni. A hazudozásban ennyi volt.

A részben Magyarországon élő, zsíros állásokkal, adófizetői milliárdokból eltartott think tankekkel, konferenciákkal, és az értelmiségi lét egyéb kellékeivel kistafírozott „gondolkodók” közt olyan is van, aki szerint Soros.

1956 ősze óta nem dobtak akkorát a magyarok, mint vasárnap. Annak ellenére tudták elzavarni a rajtuk élősködő rohadt rendszert, hogy most nem segítette őket a nemzetközi hátszél, mint 1989-ben. A további sikerekhez reális elvárásokra, folyamatos figyelemre és jó adag szerencsére lesz szükség.

Hiába ugrott meg a kampány hajrájában a választópolgárok száma a roma nemzetiségi listán. A feliratkozók több mint fele el sem ment szavazni.

Az országgyűlés kétharmada felfüggesztheti, de elmozdításához az Alkotmánybíróság kétharmados döntése is kell.

Rekedten, de lendületesen kezdte meg a kampány utolsó hetét a miniszterelnök, aki most az ellentüntetőket is humorral próbálta kezelni. Orbán elnézést kért, amiért 40 éve ott van a tévében, de érezni lehetett, hogy ha rajta múlik, lesz az még 40.

Van két állandó dolog a nyugati civilizáció történetében: a háborúról és az árakról a zsidók tehetnek. Az antiszemitizmus gerjesztése a hibáikkal szembenézni képtelen amerikai választóknak és politikusoknak jön most a legjobban. Az izraeli kormány = zsidók egyenlet évek óta tartó sulykolása az előbbiek részéről pedig most üt vissza igazán az utóbbiakra.

Csongrádban és Bács-Kiskunban, többnyire a Tisza számára nagyon nehezen nyerhető választókerületekben kampányolt Magyar Péter. De Hódmezővásárhelyen neki lejtett a pálya.

Orbán Viktor 16 év alatt nem csak saját hazáját rohasztotta le, hanem árulásával és kavarásaiban a világban közel és távol is számtalan ellenséget szerzett. Így most már nem csak magyarok érdekeltek a leváltásában.

A diktatúra keményebb lett, az amerikaiak és az izraeliek sem hisznek abban, hogy most megdönthető. Az iráni ellenzékiek a rezsimet ugyan gyűlölik, de a hazájukat szeretik, és ha az előbbi megdöntése csak az utóbbi porig rombolásával együtt valósítható meg, lehet, hogy inkább nem kérnek belőle.

Évtizedeken át úgy tűnt, ők lehetnek a békés és biztonságos, csillogó oázis a közel-keleti káoszban. Úgy volt, hogy mindehhez a békét és biztonságot az amerikaiak garantálják. Mindez szertefoszlott, amint Dubajban becsapódott az első iráni drón, és nem biztos, hogy vissza lehet szerezni.

A spanyol miniszterelnök az egyetlen Európában, aki azt mondja, amit országa közvéleménye hallani akar az iráni háborúról. Talán mert az ő elődje bukott bele az amerikaiak előző közel-keleti háborújában.

Az Iráni Iszlám Köztársaság eddig arra épült, hogy náluk nincs örökletesség. Állítólag Modzstaba Hamenei néhány napja megölt apja sem akarta, hogy a fia legyen az utódja.

Amerika és Izrael a háború első napjaiban olyan haditechnikai fölényben van Iránnal szemben, amilyet még nem nagyon láttunk. Egy elhúzódó háború azonban kiegyenlítheti a feltételeket, mert még a világ legerősebb hadserege sem tüzelhet megállás nélkül, és az irániak is megtanulhatnak gyengébb pozícióból hatékonyan harcolni.

Az emberiség történelme során először nem születik elég gyerek az évezredes társadalmi modell fenntartásához. Ez mindent felboríthat, a nyugdíjrendszerektől a gazdasági fejlődésig. Nincs az a pénz és erő, ami több gyerek vállalására bírná a családokat. Így nincs más választásunk, mint alkalmazkodni – de Kelet-Európában különösen nehéz a helyzet.

Az ország legnagyobb hatalmú drogkartelljének vezetőjét amerikai segítséggel sikerült likvidálni. El Mencho El Chapo lekapcsolása után jutott a csúcsra, és az ő halála utáni erődemonstráció már az újabb hatalmi harc előszele lehet. A mexikói elnök korábban rossz megoldásnak gondolta a kartellek lefejezését, de most amerikai nyomásra muszáj volt lépnie.

Van, aki szerint az orosz gazdaság elkezdte felemészteni önmagát. Mások szerint hadigazdálkodva a nehézségek ellenére is vígan elketyeg. Gyors összeomlásra azonban senki sem számít.

Vannak forgatókönyveik különböző arányú győzelmekre, de szerinte a Fidesz nem fogja könnyen beismerni a vereséget. Olyan közbeszerzési rendszer lesz, amin Mészáros cégei el sem tudnak indulni. Oroszországot fenyegetésnek tekinti Magyarországra és Európára. Magyar Péter két évvel a politikai színpadra lépése után, két hónappal a választások előtt válaszolt a 444 kérdéseire.

A popzene és a profi sport világa csak látszólag áll messze egymástól. A szórakoztatóipar két ága valójában ezer szálon és ezer dalban kapcsolódik össze, a szörftől a bringán át a krikettig.

Fegyveres konfliktus aligha lesz Amerika és az Európai Unió között, de ezenkívül minden elképzelhető a teljesen elszabadult Trumpról. Az EU kezében is vannak lapok, csak az a kérdés, hogy melyek kijátszásában tudnak a tagországok megegyezni. Ha elmarad a válasz, az Európa korábbi ellenségeit is felbátoríthatja.

A viszonylag népszerű, karizmatikus forradalmárok első generációjának kihalása vagy eltakarítása után gyakran a technokrata, cinikus, maffiaszerű és még brutálisabb másodvonal kerül az ország élére. Iránban ez a Forradalmi Gárda lehetne.

A kubai rezsim még a Szovjetunió összeomlását is simán túlélte, de olyan nehéz helyzetben még nem volt, mint amilyenbe Nicolás Maduro elrablása után került. Csak az a gond, hogy a szigetországban gyakorlatilag nem maradtak tettre kész fiatalok, aki bedönthetnék a rendszert.

Három nappal az után, hogy elrabolták Venezuelából Nicolás Madurót és feleségét, úgy tűnik, ezen kívül egyelőre más nem változik az országban. A sokat szenvedett venezuelaiaknak az amerikai akciótól nem lett jobb, de legalább rosszabb sem. Ez Washington eddigi latin-amerikai beavatkozásaihoz képest pozitív mérleg.

2025-ben ha nem is lett teljesen vége, de az 1945 után kialakult nemzetközi rendszer alapjaiban megváltozott. A világ 2026-ban nem fog visszazökkenni a korábbi kerékvágásba, viszont egyre egyértelműbb jeleit láthatjuk majd annak, hogy a távolabbi jövőben mi vár ránk. Ukrajnától Venezueláig és Tajvantól Washingtonig.

Pandémia, metaverzum, post-truth – a régi világ sokak szerint eltűnőben van. Andrey Mir szerint azonban eltűnőben van az a szakma is, ami a régi világról segített képet kapni – az újságírás.

Mir (akkor még Mironyiscsenko néven) a Szovjetunió összeomlása után újságíróként dolgozott Moszkvában, ma már egy kanadai egyetemen oktat médiáról, kommunikációról. Postjournalism and the death of newspapers. The media after Trump: manufacturing anger and polarization (Poszt-újságírás és az újságok halála. A média Trump után: a düh és a polarizáció termelése) című könyve az újságírás és a „régi média” jelenét és kilátásait vizsgálja egészen eredeti szemszögből és gondolatokkal.

Azt jósolja, hogy a sajtó a 2030-as évek közepéig teljesen összeomlik. Elsősorban azért, mert már nem létezik az a gazdasági-technológiai környezet, amiben az újságok nagyjából 500 éves történetük során működtek.

Mir szerint „az újságírást vagy lentről fizetik azok, akik olvasni szeretnék a híreket, vagy fentről azok, akik azt szeretnék, ha mások olvasnák a híreket”. Ez utóbbi vagy a hirdetőket jelenti, vagy valamilyen politikai szereplőt. Történelme során az újságírást jellemzően fentről fizették, a 20. századi virágzás idején többnyire a hirdetők.

Mára azonban mind a hirdetők, mind a politikusok az internet és a közösségi média felé fordultak, hiszen ezek segítségével hatékonyabban tudják célba juttatni üzeneteiket, mint a hagyományos sajtón keresztül.

„Lentről” pedig, ahogy a történelem során szinte mindig, most sincs elég kereslet a sajtó eltartására. Mir szerint az egyetlen többé-kevésbé sikeres üzleti modell az utóbbi évtizedben a médiában a „tagsági” modell, amiről egyébként érdekesen állapítja meg, hogy ilyesmivel először maga Marx próbálkozott az általa főszerkesztett Neue Rheinische Zeitungnál, és Lenin is így próbálta eltartani a kommunista orosz emigránsok lapját, az Iszkrát. Ügyet árultak, nem híreket.

Mir úgy látja, hogy ez a modell sem jelent biztos túlélést a média számára, ráadásul alapvetően megváltoztatja az újságírást mint szakmát. Szerinte mind a közpénz, mind a milliárdos tulajdonosok jobban segítenek a szerkesztőségeknek megőrizni a függetlenségüket, mint az új modellt finanszírozó alapítványok és előfizetők/tagok. Mir természetesen nem a magyar közegre gondol, amikor arról ír, hogy a közmédia és a sajtószabadság értékeit nagyra tartó milliárdosok lehetnek a szakma megmentői. Szerinte ezekkel szemben a nonprofit alapítványok a saját ügyük reklámozását várják el a támogatott újságoktól, az előfizetők/tagok pedig azt, hogy a saját véleményüket és világnézetüket lássák megjelenítve a lapban, aminek pénzt adnak.

Összességében a gazdasági és technológiai környezet változása az, ami Mir szerint az újságírás helyett poszt-újságírást hoz létre. A sajtóban egyre több lesz a vélemény, mert ezeket olcsóbb előállítani, mint nagy oknyomozó anyagokat, és mert a hírekből már olyan túlkínálat van az interneten, hogy azokból nincs értelme többet gyártani, és nem is lehet értük pénzt kérni. De a véleménycikkek, illetve a tévében híreket magyarázó fejek szaporodását leginkább az okozza, hogy az újságírásért még fizetni hajlandó közönség ezt várja el. Ez az újságírást az aktivizmus, sőt, a propaganda irányába tolja el az egész világon – legalábbis Mir szerint, aki ezt a fajta új sajtót nevezi poszt-újságírásnak.

Könyvében azt állítja, hogy ez nemcsak kényszerű, kétségbeesett modellváltás, hanem káros is társadalmilag, mert szükségszerűen növeli a társadalmon belüli megosztottságot, polarizációt. Amíg a hirdetők által finanszírozott média inkább szebbnek akarta láttatni a világot, addig a tagok/olvasók által eltartott sajtó abban érdekelt, hogy az minél ijesztőbbnek tűnjön, mivel a közönséget ez ösztönzi fizetésre/adományozásra:

„a klasszikus újságírás objektív próbált lenni, és olyannak bemutatni a világot, amilyen. A poszt-újságírás viszont irányt mutat, és olyan világot mutatja be, amilyet szeretne”.

Könyve utolsó oldalain Mir arról ír, hogy ha tisztában vagyunk azzal, hogy ez a polarizáció milyen technológiai-környezeti hatások eredménye, megtanulhatjuk elfogadni. Mert szerinte nem feltétlenül az a jó kérdés, hogy „miként tudjuk megszüntetni ezt a megosztottságot”, hanem az, hogy „hogyan lehet vele együtt élni”.

Andrey Mir – a kérésére emailben feltett – kérdéseimre írásban válaszolt.

A világ második legégetőbb kérdése az – közvetlenül a klímaváltozással kapcsolatos után –, hogy mit akar Kína. Akar egyáltalán valamit? Mennyire határozottan akarja? Globális vagy regionális tervei vannak? Hosszú vagy rövid távban gondolkodnak? Egyáltalán ki az, aki ott ezen gondolkodik? Milyen esélyeik vannak a terveik megvalósítására?

Valamennyi kérdéshez oda lehet biggyeszteni kiegészítésként: és mit reagálnak erre az amerikaiak? Ahhoz ugyanis nem fér kétség, hogy az ország, amely egészen a közelmúltig a világ egyetlen valódi szuperhatalma volt, kénytelen lesz reagálni a kínai tervekre, akármik is legyenek azok.

Rush Doshi könyve, a The Long Game: China's Grand Strategy to Displace American Order (A hosszú táv: Kína nagy stratégiája az amerikai rend leváltására) mindkét kérdéscsoportra érdekes válaszokat ad. Arra is, hogy mit akarhat Kína, és arra is, hogy mi lehet erre a válasza annak az Amerikának, amelynek muszáj kezdenie valamit a kihívással.

Amikor a könyvet írta, Doshi még a Brookings Institute kutatóintézet/think tank egyik vezetője volt, 2021 elején viszont csatlakozott Joe Biden Nemzetbiztonsági Tanácsához, ahol a kínai ügyekért felel. Könyve így nem csupán egy tudós teóriája, ami lehet telitalálat vagy tévedés, hanem immár annak a lenyomata, hogy mit gondolnak ma Washingtonban a kérdésről, és milyen politikai, katonai, gazdasági válaszokat adhatnak.

• Egyszer minden pár elbeszélget arról, hogy ennyi gyerek elég.
• Innen a logikus út egy Pozsony melletti klinika műtőjébe vezet, ahol diszkréten duruzsol a hangszórókból az I Will Always Love You Whitney Houstontól.
• Miközben egy angolul érthetetlen akcentussal magyarázó szlovák orvos szakszerű mozdulatokkal felnyitja a herezacskód.

A „családtervezés”/„fogamzásgátlás” legjobb módszere minden életkorban más. Akinek kamasz fia van, könyörögjön neki, hogy húzzon óvszert. Akinek kamasz lánya, az javasolja neki a fogamzásgátló tablettát, hogy akkor se keveredjen bajba, ha olyan fiúval találkozik, akinek a szülei nem könyörögtek eleget az óvszerhasználatért, vagy esetleg nagy ívben szarik arra, amit a szülei kérnek tőle.

Egy bizonyos életkor felett azonban érdemes stratégiát váltani. Ez az életkor mindenkinél más, de arról a pillanatról beszélünk, amikor az ember már biztos abban, hogy nem szeretne (több) gyereket, viszont bízik benne, hogy szex még lesz. A nő, aki nem monogám kapcsolatban él, valószínűleg jobban teszi, ha továbbra is maga gondoskodik a fogamzásgátlásról. Szóló férfiak és párok esetében viszont ez már nem így van. Ők sok módszer közül választhatnak, de ezek nagy részével súlyos gondok vannak.

A női, hormonalapú fogamzásgátlók olyan szájon át bevett, illetve a hüvelybe felhelyezett gyógyszerek/gyógyászati segédeszközök, amik hosszú távon nem tesznek jót az emberi testnek és elmének. Hangulatingadozások, furcsa fizikai tünetek a mellékhatásaik, amikkel egyszerűen nem jó együtt élni. Az ezeket magába toló nő partnereként sem.

Ott van még a Real Madrid mögötti második leggusztustalanabb, leglelombozóbb, leghangulatgyilkosabb dolog a jóisten ege alatt, a gumi óvszer, valamint az olyan kőkorszaki módszerek, mint a hőmérőzés, a naptározás és a megszakított közösülés. Ha a jó ízlés és a józan ész kombinációja ezeket is kizárta, már csak a sebészeti sterilizáció marad, és csupán annyit kell eldönteni, hogy a férfi vagy a nő feküdjön kés alá.