Míg a világ Iránra és a vébére figyelt, Kuba kommunizmusról sima diktatúrára váltott

„Az államnak gazdagnak kell lennie, és a gazdagságot magunknak kell előállítanunk. Gazdagság nélkül nincs igazságos társadalom” – mondta június közepén Kuba elnöke, Miguel Díaz-Canel. Nem hangzik olyan jól, mint Teng Hszaio-ping híres mondása, amely szerint „mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, csak fogja meg az egeret”, de pont ugyanazt jelenti: az ortodox marxizmus-leninizmus vereségének beismerését.

Teng 1977-ben beszélt a macskákról. Egy évvel később Kína élére került, és belekezdett azokba a reformokba, amiknek köszönhetően ma az ország már gazdaságilag és katonailag is az Egyesült Államok legnagyobb vetélytársa. A floridai partoktól alig 100 kilométerre található szigetországban viszont egészen 2026-ig kellett várni arra, hogy a politikai vezetés beadja a derekát, és feladja a Fidel Castro által elkezdett kommunista forradalmat. A kubaiak nem csak lassabban kapcsoltak, mint a kínaiak, hanem tulajdonképpen nem is kapcsoltak. Egyszerűen csak nem maradt más választásuk a saját évtizedes inkompetenciájuk és az utóbbi hónapok minden korábbinál keményebb washingtoni nyomásgyakorlása következményeként.

Amikor január 3-án amerikai kommandósok elrabolták Venezuelából Nicolás Madurót, és egy számukra szimpatikusabb elnököt ültettek a helyére, már sejteni lehetett, hogy ennek az új típusú washingtoni beavatkozásnak Latin-Amerikában máshol is lesz hatása. Ahogy akkor írtuk: Kuba lehet a következő dominó. Az még nem volt világos, hogy pontosan mikor és merre dől az ország, de az már látszott, hogy ez nem olyan lesz, mint a Szovjetunió összeomlása, amit nagy meglepetésre túlélt a karibi kommunista szövetséges.