Mi magunk vagyunk a baj, amely rendnek tetteti magát

„Mi van akkor, ha a racionalitás – az a különleges erény, amelyet a felvilágosodás kori filozófusok és költők az ember legfőbb jellemzőjeként dicsőítettek – csupán az emberi testtel régóta együttélő mikrobiális paraziták váladéka?

Mi van, ha legmagasztosabb eredményeink életerejét azoknak a kis baktériumoknak köszönhetjük, amelyek a mesterséges külső környezetük sötétjében tekergőznek, saját élet- és létezéskísérleteik üstjeit kevergetve?

Mi van, ha nem is voltunk soha emberek?”

– teszi fel a kérdést frissen megjelent könyvének egy pontján Báyò Akómoláfé költő-filozófus. Provokációként is persze, hiszen mi más lehetne az a felvetés, hogy minden, amit gondolunk, csupán egy bennünk élősködő parazita működésének mellékterméke. De Akómoláfé provokációi nem öncélúak, hanem a filozófia azon régi hagyományához nyúlnak vissza, melynek célja, hogy kibillentsenek biztosnak vélt pozícióinkból. Radikális időszakokban pedig radikális billentések kellenek.