Kiutaztak Mexikóba az angol focihuligánok a 86-os vb-re – és sosem mentek haza

A mexikói vb-ről sokunknak vannak már éles emlékeink, pedig 1986 nemhogy nagyon régen volt, de túlzás nélkül egy teljesen másik világban történt. Vegyük például azt, hogy negyven éve néhány állástalan munkásosztálybeli angol fiatal megtehette, hogy kiutazik Mexikóba, és a helyszínen szurkolja végig az angol válogatott összes meccsét. A mostani vébén ezt már csak jóval tehetősebb társaik engedhetik meg maguknak, és ez csak egy különbség a száz közül. A Lost Down Mexico Way című dokumentumfilmnek azonban ez csak a kiindulópontja, mert ami utána történt, abból csodás játékfilmet is lehetne forgatni.

Az 1986-os világbajnokság negyvenedik évfordulójára készült, a YouTube-on elérhető dokumentumfilm elbeszéli egy csoport Wolverhampton-drukker történetét, akik életük nagy kalandjára készülve utaztak Mexikóba, de arra még ők sem számítottak, hogy ez mindannyiuk életét megváltoztatja. Bár Nagy-Britannia innen, a szocialista Magyarországról nézve irigylésre méltó helynek tűnhetett, a nyolcvanas évek közepén a szigetországot munkanélküliség, gyárbezárások, sztrájkhullámok és városi zavargások sújtották. Ez volt a Thatcher-korszak, amely nem kímélte az olyan iparvidékeket, mint a Fekete Vidéknek nevezett közép-angliai régió, amelyhez Birmingham és a köré csoportosuló kisebb-nagyobb városok tartoznak. Ilyen Stourbridge is, ahol a fiatalok előtt ugyanolyan kilátástalan jövő állt, mint a többi brit iparvárosban.

Gary, Garry, Stuart és a többiek ugyanazt az életet élték, mint millióan Anglia-szerte: örültek, ha kaptak valami munkát, kínnal-keservvel megszerzett pénzüket leginkább a pubban hagyták, hétvégenként pedig jött a meccs, aminek örömére még több sört ittak, hangoskodtak, balhéztak, néha verekedésekbe keveredtek. Abszolút megfeleltek a focihuligán definíciónak, de ők nem a szervezett, keménységükről hírhedt „cégekben” harcoló hardcore figurák voltak. Azok közé tartoztak, akiket a kívülálló szemlélő ugyanolyan könnyen „huligánnak” nevezett, mint a Chelsea Headhunters vagy az Inter City Firm tagjait (hogy a két leghírhedtebb csoportot vegyük), csakhogy az ő esetükben a verekedés nem cél volt, csak alkalmi velejárója a kalandoknak.

Márpedig a mexikói vb igazán nagy kalandnak ígérkezett, és pont a legjobbkor jött Garyéknek: valamennyien elvesztették az állásukat, a Batesy néven emlegetett Stuart ellen pedig több büntetőeljárás is folyt. Ő már érezte, hogy számára ez az utazás nagyobb téttel bír, a többiek közül pedig volt, aki úgy indult neki, hogy a barátnőjének csak annyit mondott, leugrik tejért. Az internet előtti időkben a srácoknak kb. annyi fogalmuk volt Mexikóról, hogy az valami egzotikus hely: azt se tudták, milyen nyelven beszélnek ott (nem mintha spanyolul bármelyikük tudott volna).

Itt azért nyilván felvetődik az elbeszélői túlzás lehetősége, hiszen néhány fotón kívül semmi nem maradt fenn. Kénytelenek vagyunk hinni a visszaemlékező Garynek, Batesynek, plusz Arnie-nak, aki már Mexikóban csapódott hozzájuk, mivel ő is a környékről származik – csak épp Birmingham City-szurkoló –, valamint Steve-nek, aki amerikaiként haverkodott össze az angolokkal, amikor azok átrándultak Texasba. De miért ne hinnénk? Amit elmesélnek, simán lehet igaz, és közben annyira jó figurák, hogy akarunk is hinni nekik.

Azt is elhisszük tehát, hogy Monterrey városában a nyolcvanas években annyira kevés külföldi járt, hogy azoknak az angol szurkolóknak is örültek, akiket épp akkor tiltottak ki egész Európából. Itt játszotta a csoportmeccseit az angol válogatott, a magukat viccesen Disco Firmnek nevező társaság pedig természetesen jelen volt mindhárom mérkőzésen. A nemzetközi fociról láthatóan nem sok fogalmuk volt, hiszen azt gondolták, a portugálok (az előző Eb-n elődöntőt játszottak, ahová Anglia ki se jutott) könnyen verhetők lesznek, erre egy rém gyenge meccsen legyőzték őket. Ezen a meccsen az angolok azzal szórakoztatták előbb magukat, később az egész stadiont, hogy a pucér feneküket mutogatták.

Aztán a saját kárukon tanulták meg, hogy a mexikói törvények büntetik az utcai italozást, csakúgy, mint a félmeztelen sétálást a köztereken (utóbbin egyébként idehaza is el lehetne gondolkodni), arra pedig ők is rájöttek, hogy az utazási csekk szabályainak köszönhetően kétszer kaphatják meg a pénzüket: miután beváltották a náluk lévő csekkeket, bejelentették a kiállítónál, hogy elvesztették a csekkfüzetet, a cég pedig átutalta nekik az „elveszett” összeget. Ehhez csak a brit követségre kellett elzarándokolniuk, ahol már száz, a csekkfüzetét elveszítő angol szurkoló állt sorban.

A féktelen sörözésekbe és kalandokba torkolló buli akkor kapott gellert, amikor pár napra átugrottak a Texas legdélebbi csücskében lévő South Padre Island nevű üdülővárosba. Ott előbb kiadták magukat az angol válogatott tagjainak, és így szereztek rövid ideig tartó népszerűséget, de ennél fontosabb, hogy kiderült, könnyedén kaphatnak munkát. Úgyhogy a tengerparton heverészve szöget ütött a fejükbe a gondolat, hogy minek mennének haza az esős, lepattant Stourbridge-be?

De előbb még vissza kellett menniük, hogy kövessék az angol válogatottat, amely Lengyelország legyőzésével továbbment a csoportból, sőt a nyolcaddöntőn is túljutott, és Mexikóvárosban nem más várta őket, mint a falklandi háború óta ősellenség Argentína. „Az egész stadion látta, hogy kéz volt!” – mondják Diego Maradona első góljáról, de a másodikról ők is elismerik, hogy a vébék történetének talán legemlékezetesebbje volt. Számukra azonban az igazi meccs a lefújás után kezdődött, ahol a jelentős létszámfölényben lévő argentin szurkolók végigkergették őket az Azték-stadiont környező utcákban, mielőtt a hadsereg kimentette volna a társaságot.

A Disco Firm számára tehát véget ért a világbajnokság, ők viszont úgy döntöttek, maradnak. Utazgattak még kicsit, aztán átrepültek Dallasba, ahol pillanatok alatt sikerült munkát találniuk. Volt, aki további utazásokra gyűjtött, volt, aki céget alapított, végül az USA-ban és Mexikóban találták meg a számításukat. Most, negyven év elteltével újra találkoznak, méghozzá pont Dallasban, ahol Anglia magyar idő szerint szerda este játszik Horvátországgal. Ott lesznek a hetven felé közelítő egykori balhés arcok, így Gary is, aki egy szennyvíz- és csatornaberendezésekkel foglalkozó, komoly vállalatot alapított, mielőtt tavaly nyugdíjba ment.

Stuart a houstoni autóiparban helyezkedett el, míg Arnie Mexikóban maradt, ahol egy monterreyi nyelviskola vezetője lett. Csak negyedik társuk, a Rabbithead néven emlegetett Garry nem érhette meg az évfordulót, ő így kimaradt a filmből is.

Jack Leigh filmje nincs negyven perc, és tényleg remek szórakozás egy jóval egyszerűbbnek és izgalmasabbnak tűnő időszakról, amikor még létezett az amerikai álom, és reális volt az a fajta újrakezdés, hogy valaki azt mondja a barátnőjének, „leugrok tejért”, és egy-két hónap múlva már egy másik kontinensen él.

Lost Down Mexico Way, 2026, 38 perc, YouTube