Jól lakott az orosz kecske, megmaradt az európai káposzta is

Amikor Vlagyimir Putyin orosz elnök két hónappal ezelőtt aláírta a rendeletét, hogy rubelben kell ezentúl fizetni a gázért, nagy lett az izgalom Európában. Az orosz tévében közvetített aláírás nyomán sokan azt találgatták, hogy ezzel leáll-e az Európába irányuló orosz gáz szállítása, vagy az európaiak meghajolnak-e háborús agresszor akarata előtt, aki egy váratlan húzással a saját szabályai betartására kényszeríti őket.

Az orosz rendelet szövegét alaposabban feldolgozó elemzők nyomán már akkor azt írtuk, hogy az egész ármánykodás valójában egy blöff, ami leginkább arra lesz jó, hogy a Gazprombank biztosan ne kerüljön rá a szankciós listára. Azaz legyen legalább egy komolyabb, állami ellenőrzés alatt tartott orosz bank, amelyik biztosan maradhat a SWIFT elszámolási rendszerben. Ugyanakkor a hangzatos bejelentés alkalmas volt arra is, hogy felnyomja a gáz árát Európában, mert felmerült, hogy ellátási gondok lesznek. Ennek nyomán az orosz állam még több pénzt kereshetett a gázon, mint addig. A rendelet hatására ráadásul emelkedett a rubel árfolyama április elején. Magát a gázkereskedelmet viszont alig árintette Putyin rendelete.

Magának a rubelben fizetésnek azért sem volt közvetlenül semmi értelme, mert már a rendelet előtt kötelező volt minden orosz exportálónak a beérkezett deviza legalább 80 százalékát rubelre váltania. Másrészt nyilvánvaló volt, hogy a bonyolult képletek alapján összeálló, és így állandóan változó gáz árát lehetetlen lett volna rubelben meghatározni az érvényben lévő szerződések alapján.

Az izgalom azért volt mégis nagy, mert az európai politikusok, EU-s és nemzeti kormányzati szinten egyaránt, egymás után mondták el, hogy a rubelben fizetés előírása szerződésszegés, és ennek nem lehet alámenni. Az Európai Bizottság arra figyelmeztette az EU-s cégeket, hogy aki rubelben fizet, az megsértheti a szankciókat, tehát törvényt szeghet. Az orosz kormány pedig sokszor elismételte, hogy aki nem fizet rubelben, az nem kap több gázt.

Szinte mindenki úgy fizet, ahogy kell

Eltelt azóta két hónap, és a Gazprommal hosszú távú szerződésben álló 54 EU-s energiakereskedő közül mindössze 3 olyan volt eddig, amelyik nem fizetett az orosz kormány által előírt módon.

Az 54 cég legalább felének kellett a rendelet kiadása óta fizetnie az orosz kormány szerint, és ebből az következik, hogy a többiek úgy fizettek, hogy azt az oroszok elfogadják. Azaz megfeleltek az orosz elnöki rendelet követelményeinek. Köztük van a magyar állami MVM, de a legnagyobb német, olasz, osztrák, cseh, szlovák energiakereskedők is. Ugyanakkor egyik cég ellen sem indított eljárást az Európai Bizottság a szankció megszegése miatt.

Hogyan lakhatott jól a kecske, és maradhatott meg a káposzta is?

Nagyjából úgy, ahogy azt már április elsején előre jeleztük. Sokáig senki sem arról beszélt, hogy valójában mi a jogi a helyzet, hanem arról, amit a politikai érdekek megkívántak.

Mert hiába mondta azt Putyin, hogy a vevőknek rubelben kell fizetniük, a valóságban a rendelet arról szólt, hogy továbbra is euróban vagy dollárban kell fizetni, csak a kifizetett összeget a Gazprombank valahogy átváltja, és az így keletkezett rubel átkerül egy másik számlára, és akkor záródik az ügylet. A trükk ott volt, hogy a másik, rubeles számla is a vevő nevén kellet, hogy legyen, és így lehetett az egészbe belekeverni az európai cégeket. Így lehetett orosz szempontból azt állítani, hogy végső soron rubelben fizetnek.

Ezt a konstrukciót Putyin telefonon meg is beszélte Olaf Scholz német kancellárral és Mario Draghi olasz miniszterelnökkel - a legtöbb gázt ez a két ország, illetve az itt működő cégek veszik az oroszoktól Európában. Scholz és Draghi lényegében elfogadták a helyzetet. Ők mondhatták, hogy nem rubelben fizetnek, Putyin pedig mondhatta, hogy ő rubelben kapja a végén az árat.

Az eredeti rendelet alapján tisztázatlan maradt az átváltás technikai bonyolítása. Az európaiak ugyanis az érvényben lévő szankciók alapján nem hagyhatták, hogy a nevükön lévő pénzt az orosz jegybank váltsa át, mert akkor szankciót sértettek volna, hiszen az orosz jegybankkal most nem szabad üzletelni.

Putyin készségesen segített nekik, és május 7-én kiegészítette a "rubelfizetési" rendeletét egy második rendelettel, amelyből kiderült, hogy a moszkvai tőzsdén működő Nemzeti Elszámolási Központ nevű pénzügyi szolgáltató (clearing centre) váltja át a beérkező gázpénzt.

Ezzel az európai cégek menlevelet kaptak, amit Brüsszelben lobogtathatnak, hogy ők nem üzleteltek a jegybankkal. Ezzel érvényteleníteni lehetett az Európai Bizottság intését, ami szerint nem szabad az orosz jegybanknál váltani, mert az szankciószegés.

A Bizottság sokáig dodonai állásfoglalásokat adott ki arról, hogy az orosz rendelet teljesítése szankciót sért-e. Végül a tagállamok nagykövetei zárt ajtók mögött alaposan kikérdezték a Bizottság egyik szakemberét, és ugyan a találkozóról hivatalosan senki sem mondott semmit, de több forrásból is az szivárgott ki, hogy a Bizottság nem tudta levezetni, hogy az új fizetési rendszer szembemenne a szankciókkal. Innentől a legtöbb tagállam kormánya azt mondta a náluk működő kereskedőknek, hogy fizethetnek a gázért.

Közben az oroszok azzal helyeztek nyomást az európaiakra, hogy a Gazprom megszűntette azokat a számlákat, amelyekre a rendelet előtt kellett utalni a gáz árát. Ezzel megelőzték, hogy nemzetközi perek induljanak, ha a régi számlára fizet a vevő, de a Gazprom mégsem küld gázt, mondván az elnöki rendelet más fizetési rendszert írt elő.

Az olasz Eni nevű energetikai cég elárulta, hogy ők még egy biztosítékot beleraktak a rendszerbe. Amint átulták a gáz árát a Gazprombanknak (nyugati valutában), letétbe helyeztek egy nyilatkozatot, hogy részükről az üzlet lezárult. Ezzel kifejezték, hogy utána a Gazprombank és a moszkvai Clearing Centre akármit is kavartak a pénzzel, az nem az ő dolguk. Az oroszok nem tiltakoztak.

Ellenállók

Három kereskedőről derült csak ki eddig, hogy nem fogadták el az új fizetési módot: a lengyel PGNiG, a bolgár Bulgargaz és a finn Gasum tett így, és ők azóta tényleg nem kapnak gázt a Gazpromtól.

Mind a három vállalatnak az állam a fő tulajdonosa, azaz alapvetően politikai döntés született az esetükben.

A lengyel kormány egyébként is leállította volna az orosz gáz vásárlását legkésőbb 2023 januárjában, illetve akár már idén októberben is, mert akkorra készülhet el egy évek óta épülő, Norviégiából induló gázvezeték. Addig is a korábban felhalmazott tartalékukkal, a 2016-ban megnyitott LNG termináljukkal, illetve a litván LNG-terminál gázát behozó új, éppen most megnyitott vezetékből gond nélkül kihúzzák orosz gáz nélkül. A lengyel kormány évek óta tudatosan készült a leválására az orosz gázról.

Bulgária nem készült a leválásra, sőt, 2020-ban tevékenyen részt vett egy új orosz érdekeltségű vezeték építésében, tavaly október óta Magyarország is ezen keresztül veszi az orosz gáz nagy részét. A bolgár gázigény viszont nem túl nagy. A bolgár miniszterelnök az orosz gáz leállása után rögvest Washingtonba utazott, ahol az amerikai kormány összekötötte LNG kereskedőkkel, akik biztosították, hogy egy görög terminálon keresztül el tudják látni Bulgáriát. Ennél is fontosabb, hogy a bolgár hálózatot július 1-től összekötik a TAP nevű, azeri gázt szállító, török-görög-albán-olasz nyomvonalú vezetékkel, ahonnan évi 1 milliárd köbméter gázt tudnak venni a bolgárok. Januártól a Bulgragaz és a Gazprom közötti hosszú távú szerződés szintén lejárt volna, hasonlóan a lengyelekéhez. Ilyen értelemben a Gazprom itt sem vesztett sokat a gázcsap elzárásával.

A finn gázfogyasztás szintén kicsi, a hiányzó mennyiséget egy Észtországból érkező vezetékből tervezik pótolni, ami balti LNG-terminálok gázát tudja szállítani.

Ezek politikai szempontból fontos kiállások voltak, jelezték, hogy az orosz igényekkel szembe lehet menni. Ugyanakkor a három ország összes gázfogyasztása körülbelül tíz százalékát tette ki az EU-ba érkező orosz importnak.

A többiek fizetnek

A többiek viszont továbbra is veszik az orosz gázt. Az EU a háborúig naponta mintegy 800 millió eurót költött orosz energiára, és ennek mértéke azóta sem sokkal szerényebb. Közben EU-s szinten a tagállamok eddig 2 milliárd eurót dobtak össze Ukrajnának fegyverszállításra a háború kitörése óta. Tehát körülbelül annyi pénzt adtak ukrán fegyverekre három hónap alatt, mint amennyit két és fél nap alatt az oroszok beszednek ugyanezektől az országoktól olajért, gázért és szénért.