Jóemberkedés és jónépezés – a lelki rendszerváltás esélyei

(Dessewffy Tibor szociológus, az ELTE Digitális Szociológia Kutatóközpont vezetője válaszcikke Sik Domonkos publicisztikájára)

Az elmúlt tizenhat év nyelvi hordalékából alighanem a „jóemberkedés” az egyik legvisszataszítóbb lelet. A NER uralkodó osztálya ezzel a roppant szellemesnek képzelt kifejezéssel nem egyszerűen gúnyolódott: pontosan és takarékosan kifejezte mélységes megvetését mindaz iránt, ami szolidaritásra, empátiára, a gyengék és elesettek iránti nyitottságra utal. Kevés szó bírt el ennyi világnézetet.

Mert a „jóember” ebben a nyelvben nem naiv, nem téved, nem jóhiszeműen bolond. Nevetséges figura. Az erkölcsi érzékenysége gyengeség, a szolidaritása ostobaság, az együttérzése pedig arról árulkodik, hogy nem értette meg, hogyan működik ez az igen, igen kemény, kemény orbáni világ. A szó tehát egy egész kozmológiát sűrít: az erő kultuszát, a győztes korlátlan felhatalmazását, és a lenézést mindenki iránt, aki nem tartozik az új arisztokráciához.

Az új királyok

Talán másnak is volt már hasonló élménye. Egy külföldi repülőtér várótermében megjelenik a téli nyaralásra induló új, fideszes klientúra egy csoportja, és egyikük becsiccsentve az asztalra ugrik: Az új királyok mi vagyunk! Az új királyok mi vagyunk!

Ennél a jelenetnél tömörebben a rendszer társadalomtörténetét nem lehet megírni. Mert nem az a lényeg, hogy a fideszes kitartottak meggazdagodtak — meggazdagodni régóta lehet, és nem is mindig bűn. Hanem az, hogy győztesnek tekintik magukat egy társadalomban, ahol a győztesnek már nincs kötelezettsége a vesztesekkel szemben. A siker itt nem felelősséget teremt, hanem feljogosít a megvetésre. Ennyi a doktrína; asztalon állva, kiabálva, igazi tahóként, egyetlen mondatban.

Semmi nem áll távolabb tőlem ennél. És épp ezért kell világossá tennem: amikor most egy ellentétes irányú jelenségről beszélek, nem teszek morális egyenlőségjelet a kettő közé. A szolidaritás kigúnyolása és az erőfölény ünneplése civilizációellenes magatartás. Amiről szó lesz, ennél sokkal kevésbé irritáló, és erkölcsileg nem hasonlítható hozzá.

Csak épp az is eltávolít a valóságtól. A másik irányból.

Mindez Sik Domonkos írása kapcsán jutott eszembe, aki a most felállt Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal (NVVH) ürügyén amellett érvel, hogy a jogi elszámoltatás mellett a magyar társadalomnak a saját, tizenhat éven át vitt szerepével is szembe kellene néznie.

Jónépezésnek nevezem azt, amikor olyan igazságvágyat, önvizsgálati kedvet és erkölcsi önfeláldozást tulajdonítunk a társadalomnak, amilyet valójában az értelmiség vár el tőle. A szimmetria innen látszik: a jóemberkedés megveti az embert azért, mert erkölcsi igényei vannak; a jónépezés olyan erkölcsi igényeket tulajdonít neki, amelyekkel többnyire nem rendelkezik. Az egyik lefelé rontja el az emberképet, a másik fölfelé. Eltalálni egyik sem szokta.

A bennszülöttek szerelmese

A szociológiában közismert szakmai betegség, hogy a kutató olyan mértékben azonosul a vizsgált kiszolgáltatott csoporttal, hogy egy idő után már nem megérteni akarja a tagjait, hanem idealizálni kezdi. Az együttérzés azonosulássá válik, az azonosulás romantizálássá, a romantizálás könyveléssé: minden erény a kisebbséghez kerül, minden probléma a többséghez. Aztán a kutató hazamegy, és megírja, hogy a terep tiszta, a világ mocskos.

Ez nem csak a szubkultúrákat kutatók szakmai kockázata. Ugyanez történik, amikor egy felpolírozott emberkép alapján gondolkodunk társadalmi folyamatokról. Ilyenkor nem arról beszélünk, milyenek az emberek, hanem arról, milyennek kellene lenniük: nem a tényleges motivációikat, félelmeiket és korlátaikat vizsgáljuk, hanem olyan erkölcsi tulajdonságokat tulajdonítunk nekik, amelyekkel nem rendelkeznek – és, tegyük hozzá, nem is kívánnak rendelkezni ilyenekkel.

Az ilyen elemzés észrevétlenül kinyilatkoztatássá válik: a beszélő kihátrál a szociológus szerepéből, és átlép a prófétáéba.

A prófétával önmagában semmi baj. A próféta dolga éppen az, hogy ne a létező világról beszéljen, hanem arról, amelyet megálmodott. A mércéje nem a leírás pontossága, hanem a vízió erkölcsi ereje. Nagy műfaj, nagy hagyomány, a magyar közéletben is komoly múlttal.

A probléma akkor keletkezik, amikor a prófétai beszéd elemzésként jelenik meg – vagy csak úgy értelmeződik.

Ebből kettős veszély fakad. Egyrészt olyan elvárásokat fogalmazunk meg a néppel – a társadalommal – szemben, amelyekre nem kíváncsi, amelyekre nem rezonál, és amelyek felé nem akar elmozdulni. A „nép” ilyenkor nem élő, ellentmondásos emberek sokasága, hanem az értelmiségi képzelet morális konstrukciója: szeretjük, amíg úgy gondolkodik, ahogyan szerintünk kellene. Amikor nem, csalódni kezdünk benne. A nép idealizálását tehát szinte szükségszerűen követi a nép hibáztatása.

Másrészt ez a beszédmód a szociológusi szerepet is ellehetetleníti. Ha előre tudjuk, milyennek kellene lennie a világnak, akkor már nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy valojában milyen. Az empirikus valóság illusztrációvá süllyed: ami beleillik a képbe, azt észrevesszük, ami ellentmond neki, azt hamis tudatként vagy erkölcsi fogyatékosságként toljuk félre.

Félreértés ne essék: meg lehet és meg is kell fogalmazni, milyen volna az ideális iskola, az ideális egészségügy, az ideális vitakultúra. A normatív gondolkodás nem bűn, hanem a társadalmi önreflexió nélkülözhetetlen része.

De különbséget kell tennünk aközött, amit kívánatosnak tartunk, és aközött, amit az emberekről tudunk, és ami ebből fakad.

Azok, akik a deliberatív demokrácia ideájáért rajongva úgy képzelik, hogy az országban vitaklubok ezreiben indulnak majd meg az értelmes eszmecserék a közügyekről, aligha voltak még lakógyűlésen.

Mert azt tudjuk, hogy az emberek többségének életét nem az igazság szakadatlan keresése vezérli. Biztonságot akarnak teremteni a családjuknak, boldogulni, megőrizni az önbecsülésüket, többé-kevésbé kedélyesen élni a saját világuk keretei között. Az életvilághoz képest az igazságkereső tudásenklávék másodlagosak – tanítja Alfred Schütz, a méltatlanul elfeledett fenomenológus. Az életvilág elsődlegessége nem hősi életprogram. De nagyon is emberi. És mellesleg pontosan ez az az emberi anyag, amelyen minden politikai program sikere vagy bukása múlik.

Az acélos önbecsülés

Amikor tehát kiváló kollégám, Sik Domonkos azt az elvárást fogalmazza meg követendő útként, hogy „nem csupán a külsőnek, másiknak tekintett bűnöst áldozzuk fel, hanem saját magunkat is. Amikor azt mondjuk, hogy a társadalom egészének is volt valamilyen szerepe a NER működtetésében, akkor pozitív önbecsülésünket és önértelmezésünket áldozzuk fel.”

Ez imponáló ívet húzó értelmiségi pozíció: az archaikus bűnbakmechanizmustól – ahogyan azt René Girard, a mimetikus vágy teoretikusa leírta – Szókratész és Jézus önfeláldozásáig fut, ahol már nem az áldozóknak, hanem az áldozatnak van morálisan igaza. A nehézség egy szinttel lejjebb van: alig hinném, hogy az embereket vonzaná, hogy feláldozzák – egyébként sem túl acélos – önbecsülésüket. Az ország nem fekszik az analitikusi kanapéra. Az önreflexió nem közmű: nem lehet bevezetni, hivatal sem állítható fel hozzá.

Szeretném pontosan elhatárolni, mit vitatok, és mit nem. Nem azt vitatom, hogy a szembenézés kívánatos volna: kívánatos és politikai értelemben is helyes cél. Abból, hogy az emberek valamit nem akarnak, nem következik, hogy nem volna remek, ha megtennék. Amit vitatok, az a normatív követelésre ráépülő empirikus várakozás: hogy ez társadalmi méretekben meg is fog történni, és hogy éppen egy hivatal működése indítja majd el. Sik maga is leszögezi, hogy „a szembenézés valójában nem delegálható egyetlen hivatalnak sem”. Ebben egyetértünk. A kérdésem a következő mondatához szól, ahhoz, hogy „vagy együtt megyünk végig ezen a folyamaton, vagy folytatjuk azt az utat, ami az elmúlt tizenhat évhez vezetett”. Nevezetesen: létezik-e ez a „mi”, aki együtt menetel?

És a tét nem elvont. A jogi elszámoltatásnak nem feltétele a lelki rendszerváltás; sőt, éppen azzal gyengíthetjük meg, ha az utóbbi ígéretével terheljük meg. Ha az NVVH teljesítményét azon próbáljuk lemérni, hogy megtisztult-e tőle a nemzet, akkor egy egészen jól működő hivatal is biztosan megbukik.

A felejtés paktumai

Nem bánnám, ha nem lenne igazam. De az autoriter rendszerek bukása után a történelemben többnyire nem a nagy kibeszélést követő megtisztulás jön, hanem kompromisszum: az új demokrácia egy időre a saját konszolidációját helyezi az igazságtétel elé. Spanyolországban a pacto del olvido, a felejtés paktuma – nem aláírt szerződés, hanem hallgatólagos közmegegyezés – és az 1977-es amnesztiatörvény zárta le évtizedekre a felelősségre vonás útját, mert a hadseregben és a bíróságokon a helyükön maradtak a diktatúra emberei. Lengyelországban Mazowiecki „vastag vonala” eredetileg nem büntetlenséget ígért, csak felelősséget határolt el, de egy egész átmenetpolitika jelképe lett belőle. Nyugat-Németország kifullasztotta a denacifikációt, mert a romokban fekvő országhoz bírák, tanárok és rendőrök kellettek, a hidegháborúhoz meg stabilitás. Argentínában megvolt a nagy per, Videla és Massera életfogytiglana, aztán jött a Punto Final, a köteles engedelmesség törvénye és Menem kegyelmei.

A morális önvizsgálat ritkán a rendszerváltás másnapjának műfaja. Akkor kezdődik el igazán, amikor a demokrácia már elég biztonságos ahhoz, hogy elviselje a saját keletkezéstörténetének feltárását.

Csakhogy ez még mindig politika folyamatok szintje. Hogy a politika kénytelen kompromisszumot kötni, az igaz, de számomra itt kevésbé fontos. Amit nem hiszek, az az, hogy a szembenézés az életvilágban, a néplélekben radikális változásokat hozna. És épp a késői megtisztulások bizonyítják ezt: ahol megérkezett a szembenézés, ott is értelmiségi és aktivista projekt volt. A frankfurti Auschwitz-pert Fritz Bauer hesseni főügyész vitte keresztül, nem a nyugatnémet közvélemény; az argentin ügyet a Plaza de Mayo anyái és nagyanyái tartották életben; a spanyol emlékezeti törvény a történészek és a tömegsírok ügye volt. Nagyszerű dolgok, mindegyik. De egyik sem onnan indult, hogy a társadalom lelkileg megéhezett az igazságra. Éppen ezt szokták az emberek elfelejteni akarni – nem gyávaságból, nem is erkölcsi fogyatékosságból, hanem mert tovább akarnak lépni. Élni akarnak, nem önreflexíven merengeni.

Németország részben ellenpélda, és tisztességes ezt kimondani: ott a későn induló feldolgozás hosszú távon tényleg átformálta a politikai kultúrát. Csak épp nemzedékek és nem ciklusok alatt; az iskolától a bíróságig – intézményeken keresztül, nem a néplélek felől. Tegyük hozzá, ez az intezmenyileg diktált lélekalakítás azért épp a napokban, az AFD előretörésével, E. P.-vel szólva „még kap fogni egy vajszínű árnyalatot”.

Az értelmiségi Sollen szárnyal – csak épp jó pár ezer méterrel a Sein fölött, ahol a lakógyűlés éppen az esti kapuzárásról szavaz.

Ahogy Demjén Ferenc fogalmazta meg az előre mozdulás állandó vágyát: „Egy új nap mindig új reményt ígér, / A végtelen sötétjét tépve szét. / A félelem határt kap, mint a lét, / Te csak várj, míg felkel majd a nap.”

Ez nem eszményien lelkesítő. De ebből az anyagból kell politikát csinálni. És éppen ezért érdemes szétválasztani, mit várhatunk egy hivataltól, és mit nem.

Amiért mégis kell az NVVH

Nehogy félreértés legyen. Az ügynökakták megnyitását csak üdvözölni lehet, éppen itt volt az ideje. De érdemes látni, mit fog jelenteni: történészek remek tanulmányokat irnak majd, az ismerősök lecsekkolása néhány hétre egy nagyobb kör számára is hoz némi borzongást, de a többséget nem fogja túlzottan érdekelni.

Az NVVH más eset. Ott valós társadalmi igény van, és valósak a bűnök is; az eltulajdonított közvagyon visszaszerzése nem csak költségvetési tétel, hanem szimbolikus kérdés is, a felelősségre vonás pedig egyszerre jogállami kötelesség és fontos lelki folyamat. Az ügyeknek a végére kell járni. Ebben – és abban is, hogy a rögtönítélő bíróság rossz megoldás, a jogállami tempó pedig nem gyávaság, hanem a dolog lényegi eleme – Sik Domonkosnak teljesen igaza van.

Amit nem tartok valószínűnek, az a messianisztikus rész: hogy ettől megváltozik a magyar néplélek, hogy elhajítjuk a tanult tehetetlenség mankóját, és fölkelünk a nyoszolyánkról. Kelj fel, vedd a nyoszolyádat és járj! – gyönyörű mondat, de nem hatósági eljárás keretében szokott megtörténni. A hivatal arra jó, amire képes: vagyont vesz vissza, tényeket tár fel, iratot rendez, ügyet visz. Amire nem: a nemzet önbecsülését felajánlani egy magasabb morális rend oltárán. Erre nincs hatásköre, nincs eszköze, és – ha egyszer belegondolunk – hála istennek, hogy nincs.

Ha ezt nem vesszük figyelembe, áthidalhatatlan szakadékot nyitunk az idealizált ember és a valóban létező emberek között. Ekkor viszont a programunk nem azért bukik el, mert ellenfeleink gonoszabbak, a média manipulatívabb, a nép ostobább lett, hanem azért, mert eleve olyan emberek számára fogalmaztuk meg, akik csak a képzeletünkben léteznek.

A társadalmi elemzés erkölcsi kötelessége nem az emberek idealizálása (természetesen nem is a megvetésük). Hanem annak elfogadása, hogy olyanok vagyunk, amilyenek: esendők, önérdekűek, szeretetre vágyók, félénkek, nagylelkűek, előítéletesek és időnként meglepően bátrak. Politikai érdeklődésünk inkább kivételes, mint állandó; a múlt sebeinek begyógyítását senki nem bánja, de túl nagy figyelmet azért kevésbé szentelnénk neki. Egy hivatal felállítását tehát nyugodtan megszavazzuk, de a saját lelkünkhöz a kulcsot nem delegalnánk sem egy hivatalhoz, sem egy értelmiségi látnokhoz .

Aki változtatni akar a világon, helyesen teszi, ha az életvilágba ágyazott emberképből indul ki. Különben nem a társadalmat próbálja megérteni és alakítani, hanem a saját erkölcsi vágyképével folytat párbeszédet. Ennek pedig rendszerint nem a kijózanodás a vége, hanem a csalódás, a keserűség és a „méltatlan nép” fölött érzett fájdalom siralomvölgye.

Abban a völgyben már hosszasan időztünk. Nem kellene megint sátrat verni benne.