Most látszik csak, hogy milyen gyenge lett Európa a két világháború után

Az elmúlt hetekben egyre intenzívebbé váltak az amerikai és orosz kormány tárgyalásai biztonságpolitikai ügyekben.

Látszólag elsősorban Ukrajnáról van szó, amit az orosz hadsereg invázióra alkalmas csapatokkal vett körbe. Az USA tiltakozott, mire az oroszok ultimátumot küldtek, miszerint akkor vonulnak vissza, ha hivatalos garanciát kapnak arra, hogy a NATO katonái visszavonulnak oda, ahol a hidegháború előtt voltak.

Ha nem is azt követelik, hogy legyen minden úgy mint régen volt, hiszen az időközben a NATO-ba belépett közép-európai országok megszállására nem nyújtottak be igényt, de egy szép nagy, katonai szempontból semleges területet követelnek Oroszország és Németország közé. Továbbá el akarják ismertetni az USA-val és az európaiakkal, hogy a Szovjetunióból kivált államok a közvetlen érdekszférájukba tartoznak, és azok soha, semmilyen körülmények között sem csatlakozhatnak a nyugati szövetséghez.

Az orosz igény lényegében egy új jaltai szerződésről szól, felosztani Európában a befolyási övezeteket Amerikával. A legbátrabb orosz követeléseket az USA kormánya első olvasatban visszautasította, de tárgyalóasztalhoz ült, jelezve, hogy a kevésbé látványos részletekről - bizonyos fegyverrendszerek és hadgyakorlatok eltávolítása a másik közeléből - lehet alkudozni.

A két nagyhatalom késznek mutatkozik az európai biztonsági rendszer újraszabására, és miután az elmúlt 30 év az amerikai érdekszféra európai kiterjesztéséről szólt, most az orosz igények mentén indulnak az egyeztetések. Hogy ezeknek enged-e Amerika, és mit kér a saját szempontjai alapján cserébe, azt még nem tudjuk, de látszólag a szándék megvan az egyeztetésre. Ebben a helyzetben európai szempontból az a legszomorúbb, hogy a kontinens országainak láthatóan nem osztottak túl sok lapot.

Oroszország az igényét az európai biztonsági rendszer újraszabására megfontoltan időzítette:

• Amerikát közepesen foglalkoztatja a posztszovjet térség

A Biden-kormány nyilvánvalóvá tette, hogy nem megy háborúba Oroszország ellen akkor sem, ha az megtámadja Ukrajnát. Az USA számára most már Kína a legveszélyesebb rivális. Az orosz érdekek közvetlenül kevéssé fenyegetik az amerikaiakat.

A hidegháború idején a Szovjetunió hivatalosan még a kommunista forradalmak nemzetközi exportjára készült, a nyugati - kapitalista rendszerek szétverését hirdette. Oroszország ilyen veszélyt most nem jelent. Nincs ideológiai töltetű orosz világhatalmi ambíció, helyette a cári időkre emlékeztető, a hatalmas orosz területek perifériájának a biztosítása, a melegtengeri kikötők elérése Moszkva célja. Kína gazdasági ereje, és az USA távol-keleti szövetségeseit veszélyeztető politikája sokkal inkább aggasztja immár Washingtont, mint az, hogy mi történik Kazahsztánba vagy Grúziában. Az amerikai kormány a jelzései alapján Tajvant kész megvédeni egy kínai támadástól a hadserege bevetésével is, de az ukránoknak megmondták, hogy közvetlen háborúba nem mennének értük.

• Mindenkinek annyi baja van

A járvány és a nyomában járó infláció és eladósodottság befelé fordította a nyugati hatalmak figyelmét. A nyugat-európaiak egyáltalán nem érdekeltek abban, hogy oroszországi befektetéseiket és üzleteiket veszélyeztessék, és ezzel újabb pénzügyi gondok szakadjanak rájuk. A EU ráadásul elveszítette második legnagyobb katonai hatalmát, és vele az egyik atomfegyverekkel felszerelt hadseregét, Nagy-Britanniát. Ez a világpolitikai színtéren gyengébbé tette.

Az EU egy nagyszabású energetikai átállás kellős közepén van. A 2000 és 2050 közé tervezett, a megújulókra való teljes átálláshoz még legalább 20 évig nagy szüksége van az orosz gázra. Éppen ezért az európaiak - és különösen Németország - nem akarja az oroszokat azzal fenyegetni, hogy a SWIFT-rendszerből kizárják a bankjaikat, ahogy ezt a német lapértesülés szerint az amerikaiak felvetették. Valahogy ugyanis fizetniük kell a gázért.

• Európának nincs elrettentő ereje

És ami a legfontosabb: a második világháború után az európai országok lemondtak arról, hogy egyedül képesek legyenek nagy háborút vívni, és ezzel elvesztették az elrettentés képességét komoly ellenfelekkel szemben. (Erről itt olvasható egy komolyabb tanulmány.)

Az orosz vezetés nem kívánta az új európai rend megszabásával kivárni, hogy az európaiak esetleg összeszedjék magukat.

Van erő, csak nem olyan

Nem arról van szó, hogy az európai hadseregek nagyon gyengék lennének, néhány közülük egy szomszédos országból jövő támadást hatékonyan ki tudna védeni, vagy éppen egymás között elég brutális háborúkat tudnának megvívni. A védelmi kiadások alapján Franciaország és Németország a 7.-8. helyen van a világon. A hadseregeik csapásmérő képességeit vizsgálva pedig a francia hadsereg a 7. legerősebb, az olasz a 11., a német a 16., a spanyol a 19. a lengyel a 24. (a magyar az 56.). A listát egyébként az USA vezeti, Oroszország a második, Kína a harmadik. Ránézésre az európai hadseregek együtt erősnek számítanak. (A csapásmérő képesség egy bonyolult számítás alapján meghatározott mértékegység, ami figyelembe veszi az egyes hadseregek létszámát, a rájuk költött pénzt, de a technológiai fejlettségüket és azt is, hogy mennyire képesek reagálni különböző kihívásokra. A teljes lista itt látható.)

Csakhogy hiába egész nagyok ezek a seregek, nem képesek távoli vidékeken, hosszan tartó, komoly háborút megvívni. Nincs ehhez se felszerelésük, se kiképzésük. Nem tudják elvinni a járműveiket és fegyvereiket több ezer kilométerre, nem tudnak ott gyorsan bázisokat kiépíteni, a felderítésük nem alkalmas ismeretlen vidékek felmérésére. A nagy európai hadseregeket úgy szervezték meg a második világháború óta, hogy az USA nélkül nem tudnak nagy háborút vívni.

Képesek lettek volna a hidegháború idején hatékony segítséget nyújtani az amerikaiaknak, de a szovjeteket nem saját képességeikkel, hanem az USA globális erejével rettentették el. A hidegháború végével pedig az európaiak tovább gyengültek. Az EU-s országoknak fele annyi katonája van most, mint a 90-es évek elején volt. GDP-arányosan a katonai kiadásaik a felére zsugorodtak.

Európa békére és kereskedelemre készült a hidegháború után, nem pedig háborúra.(Itt vannak grafikonok erről.)

Óvatos felvetések

Európa akkor ébredt rá a védtelenségére, amikor a 10-es évek közepén felfordult a világ a határai mentén. Oroszország katonai agresszióval, és hódítással (Krím-félsziget) válaszolt arra, hogy a kijevi tömeg elkergette azt az elnököt, aki majdnem aláírt egy együttműködési szerződést az EU-val, de aztán Moszkva parancsára visszakozott ettől. Afrikában és a Közel-Keleten pedig polgárháborúk sora tört ki, megnyitva az utat menekültek százezrei előtt.

Hét-nyolc éve indult meg az óvatos gondolkodás Európában, hogy nagyhatalmi szempontok mentén kellene közösen fejleszteni az EU katonai képességeit. A javaslat legfontosabb EU-s szószólója Franciaország, de követői a tervnek alig vannak, és sok pénzt rakni ebbe egyelőre senki sem akar.

Nincs európai koncepció az orosz fenyegetés kezeléséről

Ebben a helyzetben érte Európát a tavaly év végén indult amerikai-orosz egyeztetés egy új európai biztonságpolitikai rendszerről. Az USA kormánya minden létező hivatalosan fórumon azt mondja, hogy be akarja vonni az európai szövetségeseit, és intenzívek a körtelefonok, rohangálnak a diplomaták az európai városok között. De Joe Biden fő üzenete a világnak mégiscsak az volt a múlt héten, hogy az európaiak puhítani akarják az oroszok elleni szankciós fenyegetéseit. Ami egyébként igaz is, mert a mostani alkudozásban sok pénzt egyelőre éppen az európaiak vesztenek a konfliktus miatt.

Azzal, hogy tavaly nyár óta az orosz állami Gazprom alig hajlandó új gáz-szerződéseket kötni EU-s cégekkel, felnyomták az egyébként is magas európai energiaárakat. (Egészen pontosan a Gazprom csak hosszú távú szerződést lenne hajlandó kötni, de ilyenbe az EU-ból az utóbbi hónapokban csak a magyar állami MVM ment bele.) Az egymással is vitatkozó európaiak sajátos dilemma előtt állnak: nem képesek önmagukban elrettenteni az oroszokat az érdekszférájuk kiterjesztésétől, de az amerikaiak által javasolt súlyos gazdasági szankciókhoz sem szívesen csatlakoznának, mert azok költségeit jórészt nekik, és nem az amerikaiaknak kellene viselniük.

Az amerikai geopolitikai elemzők többsége szerint Európának nincs módja önálló Oroszország-politikára, és ezért tapasztalható 2014 óta az a fura helyzet, hogy nehézkesen követik a washingtoni szankciós rendszert, sokszor arról beszélve közben, hogy ez senkinek sem jó.

Részben azért nem tud Európa önálló javalsatokat, követeléseket letenni az asztalra, mert megosztottak ebben a kérdésben az EU-s tagállamok. Ám ennél is fontosabb, hogy Európa végső soron az amerikai hadsereg védelmére szorul, és így elrettentésről, fenyegetésről egyedül nincs mit állítania, és nem mehet teljesen szembe az amerikai igényekkel sem.

Az amerikai várakozások szerint ezért Európa végső soron elfogadja majd azt, amiben ők meg akarnak állapodni az oroszokkal. Kénytelenek lesznek felzárkózni a szankciós büntetésekhez, ha ezek kiterjesztése mellett döntenek Washingtonban; illetve le kell nyelniük azokat a garanciákat, amelyeket az amerikaiak megadnának az oroszoknak a mostani alkudozásban.

A nagyobb barát

Két aprónak látszó, de kifejező fejlemény is utal rá, hogy mennyire az amerikaiak határozzák meg az események folyását. Az egyik arról szól, hogy az USA kormánya egyeztetéseket kezdett Katarral, hogy volnának-e szívesek sok gázt szállítani Európába, ha a mostani feszültség addig fokozódna, hogy az orosz szállítások teljesen leállnának. Bár a legutóbbi EU-s csúcsokon is felmerült, hogy Európának közösen kellene intéznie a gáz-beszerzéseit, erről nem sikerült megállapodniuk a tagállamok vezetőinek, a vita összekapcsolódott más energetikai témákkal, ebből feloldhatatlan konfliktus kerekedett, és a döntést elnapolták. Amerika intézkedik most, helyettük.

A másik, az ügytől még távolabbi, de szintén kifejező fejlemény, az új lengyel médiatörvény kérdése. A varsói parlament a kormány egyetértésével megszavazta, hogy EU-n kívüli vállalat nem birtokolhat országos tévécsatornát. A törvényt kifejezetten egy kormánykritikus hangvételű, igen népszerű, amerikai cég kezében lévő csatorna miatt született. Elsőre a szavazást elhalasztották az utolsó percben, míg második nekifutásra elfogadták ugyan, de a köztársasági elnök megvétózta. Az amerikai kormány végig erős nyomást helyezett a lengyelre, hogy ne vegyék el a tévét. Mindeközben az EU-s intézmények évek óta kilátástalan küzdelmet folytatnak a lengyelekkel az igazságszolgáltatást érintő törvényeik miatt, de mindig lepattannak, még pénzbüntetés kivetése sem hatott. Az amerikai hatékonyság kulcsa a védelem. A lengyelek tartanak leginkább az orosz agressziótól az egész EU-ban (a baltiak mellett). Úgyhogy az Egyesült Államok követeléseinek engednek, mert tudják, hogy a biztonságukat Washingtonban, és nem Brüsszelben tudják csak garantálni.

Az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője hiába kért helyet magának az USA és Oroszország közötti genfi tárgyalásokon. Formailag ugyan az oroszok utasították vissza a bejelentkezését, de az amerikaiak sem mondták azt, hogy az európaiak nélkül nem tárgyalnak. Európa nem képes önálló, határozott pozicíót felvenni, és képviselni sem az új biztonságpolitikai rendszerről szóló egyeztetésen.

Ahogy az észt miniszterelnök fogalmazott egy hétfőn megjelent cikkben: "Ha szekálnak az iskolában, egyszeriben békén hagynak, ha kiderül, hogy nagyobb és erősebb barátaid vannak. Ugyanez a helyzet a katonai elrettentéssel. Oroszországnak a legnagyobb elrettentés az amerikai zászló."