Aki bekerül ebbe a rendszerbe, nehezen tér haza a szüleihez

• A családjukból kiemelt gyerekek egy része a vér szerinti szüleivel is élhetne.
• De ehhez intenzíven támogatni kellene őket.
• Ehelyett a legtöbben évekre a rendszerben ragadnak: ez sem nekik, sem a szüleiknek, sem az államnak nem jó.
• Ma van az állami gondoskodásban élő gyerekek napja.

Évről évre egyre több gyerek él állami gondozásban Magyarországon. Ma 23 ezren, 2010-ben 21 ezren voltak. Többnyire nem azért kerülnek be a rendszerbe, mert árván maradnak, hanem mert a gyámhivatal valamiért kiemeli őket a vér szerinti családjukból.

Közel 16 ezren nevelőszülőknél élnek, olyan embereknél, akik pénzt kapnak azért, hogy saját lakásukba fogadják, ruházzák, iskolázzák, neveljék őket, mintha a sajátjaik lennének. Traumatizált, nehéz körülmények közül érkező gyerekekről van szó, ezért a nevelőszülőknek szakmai segítség, tanácsadás is jár, amennyire a kapacitások engedik.

Hétezren élnek gyermekotthonokban, bentlakásos intézményekben, kisebb-nagyobb csoportokban. Onnan járnak iskolába, ott írják meg a házi feladatukat, ott reggeliznek és vacsoráznak, gyerekfelügyelők és nevelők váltják egymást körülöttük. Ez egy kevésbé személyes gondoskodási forma, a kormány erre hivatkozva évek óta igyekszik minél több gyereket irányítani nevelőszülőkhöz. (Az ellátásnak ezt a szegletét mostanra teljes egészében egyházi kézbe adták, különösen nagyra nőtt a Szeged-Csanádi Egyházmegye szolgáltatója.)

Akár intézményben, akár nevelőszülőknél élnek, az állami gondozott gyerekek csak ritkán kerülnek vissza a vér szerinti családjukhoz. 2017-ben például 4400-an hagyták el a rendszert, de csak 1400-an tértek haza. A rendszer hosszú távú gondoskodásra rendezkedik be, egy gyerek átlagosan 5-7 évet tölt el a szakellátásban (gyermekotthonban vagy nevelőszülőnél).

Ha azt nézzük, hogy ezek a gyerekek milyen életet élnek felnőttként, kiderül, hogy a rendszer nincs jó hatással a kilátásaikra. Egy tavalyi kutatás szerint hétezer hajléktalan emberből minden ötödik valaha állami gondozott volt. Ők még a többi hajléktalan emberhez képest is rosszabb helyzetben vannak: kevésbé iskolázottak, kevesebb pénzük van, és nagy arányban pszichés betegségekkel küzdenek.

Az állami gondozás ezzel együtt sokaknak segítséget jelent: legalábbis minimális biztonságot képes garantálni a gyerekek számára, ha odahaza bántalmazás, erőszak várna rájuk.

De nem mindig ez a helyzet. Sok szülő nem azért nem gondoskodik megfelelően a gyerekéről, mert nem szereti, vagy mert bántani akarja, hanem mert nincsenek meg hozzá az eszközei, és olyan körülmények közt él, hogy esélye sincs ezeket megszerezni.

„Itt arról van szó, hogy milyen törvényszerűségek mentén alakul egy ember személyisége, ha a családja három generáció óta szegénységben él. Nincsenek mintái, sem kapacitásai, tele van feszültségekkel, mert hol van munkahelye, hol nincs. Ha épp nem kapja meg a pénzét, aznap nincs vacsora, és képtelen előrelátni a holnapot. Tele van adósságokkal, adott esetben uzsorahitellel” - sorolta Takács Imre, a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületének elnöke, milyen helyzetek szoktak odáig fajulni, hogy a gyámhivatal a gyerekkiemelés mellett dönt.

Ezek az élethelyzetek a lakáskörülményeken is meglátszanak. „Nincs ablak, nincs kályha, nincs fűtés. Ha van, akkor ruhával, cipővel tüzelnek, ezért állandóan feljelentik őket.”

Kívülről nézve ez messze áll a „normális” neveléstől, amit a társadalom azzal azonosít, hogy a gyereknek legyen reggelije, tiszta ruhája, legyen megfésülve, és járjon iskolába. „Kikiáltják rossz anyának, ha utolsóként viszi el a gyereket az iskolából, ha nem megy szülőire, vagy ha betegen is beviszi. Pedig ez csak azért van, mert muszáj dolgoznia, különben nem tudja kifizetni az albérletet. Ha megszűnik a lakhatása, és nincs rokona, aki befogadná, vagy nincs a közelben családok átmeneti otthona, hamar elveszítheti a gyereket” - mondta Takács.

Ez sokakban állandó félelmet ébreszt, ami könnyen vezethet nyugtatók szedéséhez, szenvedélybetegségekhez, pszichés problémákhoz. A gyámhivatal közbelépése sokszor tovább ront a helyzeten, pláne, ha a gyerek sok-sok kilométerrel odébb költözik nevelőszülőhöz. A kapcsolattartás ilyenkor nehézkessé válik, a vér szerinti szülőnek olykor pénze sincs odautazni, de ha van is, általában csak a hivatalban találkozhat a gyerekével. Hacsak nem kap támogatást, könnyen elveszítheti a motivációját.

Ahhoz, hogy több gyerek térhessen haza az állami gondozásból, sokkal több segítséget kellene nyújtani a szüleiknek.Ez az egész rendszer felelőssége, beleértve a szakellátás mellett az alapellátást is. Utóbbi az önkormányzati fenntartású családsegítő szolgáltatokat takarja, az ott dolgozó szakemberek közvetlenül ismerik a nehéz helyzetű családokat.

Ideális esetben a gyerek kiemelése után is foglalkoznának a szülőkkel, felkészítve őket arra, hogy ha lehet, újra magukhoz vehessék a gyerekeiket. Erre viszont nagyon ritkán jut idő. Takács szerint most legfeljebb tüneti kezelésre van módjuk, hiszen fejenként 30-50 családdal kell foglalkozniuk, és még a 25 is sok lenne.

„Egy ilyen családdal legalább hetente kétszer kellene találkozni. Az intenzív szociális munka először is helyzetértékelést jelent, amikor felmérem, mi történt a szülővel a gyerekkorától fogva. Lehet, hogy őt is kiemelték a családjából, elhagyta az anyja, vagy az apja kiállította az utcára. Hónapokba telik, mire ezeket el meri nekem mondani, és enélkül nem lehet továbblépni.”

Ráadásul többnyire hiányoznak azok a pszichológusok, pszichiáterek, addiktológusok és más szakemberek, akik támogathatnák a családsegítő munkáját. „Egy félállású pszichológus jut 25 településre, benne egy 40 ezres városra. Ugyanez igaz a jogászra is, aki heti négy órában dolgozik a központban. Papíron léteznek, a valóságban nem” - írta le Takács a viszonyokat. „Gyerekklinikus, felnőtt klinikus, párterápia, családterápia: ilyesmiből nagyon kevés van.”

Az intenzív családgondozás része az is, hogy elkísérjék az embert a munkaügyi központba, az önkormányzathoz, segítsenek neki önéletrajzot írni, támogatást igényelni, vagy szerezzenek neki időpontot a fogorvosnál.

A kevés kapacitás miatt azok a családok, ahonnan már kiemelték a gyerekeket, hátrébb szorulnak a sorban. Érthető, mert ilyenkor sürgősebbnek tűnik jelen lenni ott, ahol még otthon van a gyerek.

Külföldi projektek is mutatják, milyen sokat jelent, ha a család igazi segítséget kap. Nem csak ők, az egész társadalom és az állam is jobban jár, hiszen egy gyerek intézményi ellátása sokkal többe kerül, mintha sikerül elérni, hogy a szüleivel élhessen.

Sokan hazakerülhetnének

A siker persze nemcsak a családsegítőkön múlik, az egész rendszernek kellene együttműködnie, mondta Rácz Andrea, az ELTE Szociális Munka Tanszékének vezetője. A két szint, az alap- és a szakellátás tagjai viszont „nem egy nyelvet beszélnek a gyerekek sorsrendezésével kapcsolatban”.

Pedig egy Hajdú-Bihar megyei modellprogramban is kiderült, hogy ha egyszerre támogatják a családból kiemelt gyereket és az otthon levő szülőket, lehet eredményt elérni.

„Készítettünk néhány esettanulmányt, hogy feltárjuk, mire van szükség a hazagondozáshoz. Mindenképp fenn kell tartani a szülők motivációját, mert minél több idő telik el a kiemelés után, annál több kudarc éri őket.” Szerinte a szülők gyakran azzal szembesülnek, hogy hiába teljesítik a feltételeket, ezek nem elég egyértelműek, utólag sokszor megváltoztatják őket, vagy újabbakat írnak elő számukra. Sokuknak fogalmuk sincs, éppen hol tart az eljárás, mi fog történni, és mit kellene tenniük azért, hogy visszakapják a gyereket. Rácz szerint világos kommunikációval, egységes elvárásokkal és támogatással javítani lehetne a helyzeten.

Ugyanígy a nevelőszülőket is segíteni kellene, hogy vegyék figyelembe a hazagondozás fontosságát. „A rendszer leterheltsége miatt sokszor magukra maradnak az egész problémával. Bekerül hozzájuk egy gyerek, vagy akár több testvér, beindul az élet, és nekik is könnyebb, ha nem kell bajlódniuk a vér szerinti szülővel” - mondta.

Igazán mély és részletes felmérések híján képtelenség pontosan megmondani, hogy az érintett gyerekek hány százalékát lehetne viszonylag könnyen hazagondozni. Rácz Andrea szerint mégis biztosan állíthatjuk, hogy vannak ilyenek.

Ezt mutatják az olyan nyilvánosságra került ügyek, mint a borsodi családé, amely csak évekig tartó pereskedés és a másodfokú ítélet után egyesülhetett ismét. Végül a Kúria is kimondta, hogy esetükben sem a gyerekjóléti szolgálat, sem a gyámhivatal nem járt el megfelelően. A héten a Fővárosi Törvényszék is arra jutott nem jogerős ítéletében, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma, illetve jogelődje megsértette azoknak a Nógrád megyei gyerekeknek az egyenlő bánásmódhoz való jogát, akiket kizárólag anyagi helyzetük miatt emeltek ki családjukból.

„Azt is látjuk, hogy a gyermekotthonokban évről évre növekszik a szökések száma, és a gyerekek nagy arányban a szüleikhez szöknek haza. Ez azt jelzi, hogy van kötődésük a családhoz, szeretnének otthon lenni. Ezeket a kapcsolatokat lehetne stabilizálni, ha nincs szó bántalmazásról, elhanyagolásról” - mondta Rácz Andrea.

Ez a cikk az állami gondoskodásban élő gyerekek napja alkalmából készült, amit az SOS Gyermekfalvak hirdetett meg október 7-ére. A felhíváshoz számos más médiumhoz hasonlóan a 444 is csatlakozott.