A löncshús, vagyis a kéretlenül ránk erőltetett valami

„Hali! Help! Nyugtassatok meg, hogy nem csak én csinálom a Bolognai spagettit löncshúsból... (Férjem ki van tőle, és szerinte csak én vagyok ilyen elmeháborodott)”

– így kezdődött az a gigaelérésű Facebook-csoportba kikerült bejegyzés, ami aztán elindította a lavinát, és ebben a cikkben végződött.

De mielőtt rátérnénk a lényegre, vagyis a löncshúsra, nézzünk meg pár választ, ami erre a fontos kérdésre érkezett.

„Nálunk a bolognai az kifejezetten gyors kaja. Akkor csinálom, mikor nincs kedvem főzni. Löncshúsból, tasakos porral.”

„Csakis löncshús! És a végén átmegyek rajta még botmixerrel.”

„– Légyszi, írjatok egy löncshúsos receptet, hogy melyik fajtából készítitek!
– Lidls Pikok löncshús meg Knorr bolognai por. 2 löncshöz megy 1 por.”

„A löncsöt mi rántani szoktuk!”

Tizensok éve az egyik fő hobbim a főzős Facebook-csoportok végtelen görgetése és a horrorisztikus receptek olvasgatása. Nem is ért emiatt váratlanul a fent idézett poszt, nem először került elém a löncshúsos téma, kirántott löncshúsról is többször hallottam már, és azon sem csodálkoztam, hogy tömegek készítik a bolognai húsos, paradicsomos tésztát löncshúsból és porból.

Utóbbi, mármint a poralapú instantételek létjogosultságáról rengeteget lehetne elmélkedni, még akkor is, ha kihagynánk a tanulmányból az egyik leglényegesebb szempontot, miszerint a tasakos, vízzel felöntött ételek elfogyasztása sokak számára olyan lehet, mintha műanyagszemetet enne.

A kilencvenes évek vége felé én is ettem. Sőt, készítettem is porból lasagnét. Miért? Mert a kilencvenes évek Magyarországának teljesen átlagos háztartásában éltem, ahol azt neveztük bolonyainak (szándékosan írom ebben az esetben így), ha a pirospaprikás pörkölt alapon lepirított darálthúst még nyakon öntöttük egy kis ketchupos paradicsomos valamivel és kifőztünk mellé valami tésztát. Nem csak nálunk volt ez A bolonyai. Az összes gyerekkori barátomnál hasonló bolonyais élményekben volt részem. Aztán ellepték a boltokat a zacskóstésztákon túli instantételek, köztük a tasakos lasagne, ami azért volt nagy szám, mert abban volt lasagne tészta. Nagy, széles és lapos száraztészta. Az, amit most minden random sarki kisboltban is meg lehet venni, 25-30 éve még simán különleges dolognak számított – abban a budapesti külkerületben, ahol felnőttem, egészen biztosan –, így előfordult, hogy még akkor is vettem dobozos lasagne alapot, amikor már rendes paradicsomos alapot főztem a lasagnéhoz, de máshogy nem lett volna tésztám.

Más meg nyilván azért veszi még mindig ezeket, mert

• ezt szokta meg/
• ez ízlik neki/
• nevetségesen gyorsan össze lehet belőle forralni valami piros színű, az ízfokozók miatt fogyaszthatónak tűnő, meleg és telítő cuccot/
• egész olcsó.

Akkor is, ha egy bolognai alappor kb. annyiba kerül, mint egy félliteres paradicsompüré. De akkor utóbbi mellé kell még a fűszereken túl hagyma, répa meg szárzeller is, így még már a tasak pornak a duplájába, sőt a triplájába is kerülhet, és máris ott tartunk, hogy az egyszeri, Facebook-csoportba posztoló állampolgár inkább azt mondja, jó neki az 549 forintos tasak is, nem akar arra a bolonyaira elkölteni háromszor ennyi pénzt.

Ezen felül persze az is számíthat, hogy szinte megszámlálhatatlan lehetőséget biztosítanak számára az instantporok. Nemcsak bolognait vehet, létezik milánói por is! Az egyik kedvenc főzős facebook-csoportos vitám a bolonyai vs. milánói. Melyiknek mi a lényege, melyikben mi van. Hogy az egyik spagettivel, a másik makarónival készül. Hogy az egyikben darálthús van, a másikban sonka és gomba. És amúgyis.

De nézzük, mit tartalmaznak az alapok. A tasakos poros alapok. Ha már szóba került itt fent a löncshúsos bolonyai receptjénél, akkor nézzük a Knorr-porokat. Ennek a márkának a bolognai alapporában például van citromlépor és 41 százaléknyi paradicsompor, ezzel szemben az ún. milánói por csak 25 százaléknyi paradicsomport tartalmaz, és nincs benne citromlépor, ellenben a pálmazsír mellett van benne tyúkzsír is. Összvissz. ennyi a különbség a bolognai és a milánói alapporok között. Az ára is tökugyanaz.

Ezen a ponton is el lehetne kezdeni vitázni, hogy létezik-e egyáltalán olyan, hogy „milánói”, és ha igen, annak valóban a gépsonka és a gomba a fő hozzávalói – már persze a poron túl –, illetve ki és mikor találta ki/fel a milánói sertésborda elnevezésű ételt, de mielőtt regényt írnék ebből, térjünk vissza a cikk fő témájához, a löncshúshoz.

Jó, mégsem, egy kicsit még újra érinteném a bolonyai vonalat, de tényleg csak egy nagyon rövid történet erejéig, hogy elmeséljem életem első és egyben utolsó találkozását a löncshússal: 2001-ben volt szerencsém egy csoporttal eljutni Kárpátaljára, ahol miután az egyik falu kisboltjának kínálata erősen korlátozott volt, arra jutottunk, hogy vacsorára annak a körülbelül húsz-huszonöt főnek a legegyszerűbb lesz, ha bolonyait főzünk. Tésztából, paradicsomból és löncshúsból. Nem volt jó. Nagyon nem volt jó. Megkockáztatom, hogy iszonyatos volt. (2026-ban már teljesen észszerű lenne a kérdés, hogy miért kellett mindenképpen húst, pláne löncshúst rakni a paradicsomos mártásba, de akkoriban a húst nem evőkre legalább olyan furán néztek, mint most azokra, akik löncshúsból csinálják a bolognait.)

Miután a löncshússal való szorosabb kapcsolatom tényleg csak ennyi volt, és ezen túl csupán a kedvenc Facebook-csoportjaimban, illetve a boltok polcain találkozom vele, a fent idézett ominózus posztnak köszönhetően most végre eljutottam odáig, hogy rá is keressek, hogy úgy egyébként mi ennek az eredete. Majdnem jól tippeltem, hogy talán háborús találmány lehet, de ennél nagyobb izgalmakra is fény derült.

Feldolgozott és konzervált vagdalthúst először – legalábbis az internet szerint – az Egyesült Államokban, azon belül is Minnesotában készített a Hormel Foods Corporation, méghozzá 1937. júliusában. Igazán a második világháború alatt terjedt el az USA-ban a SPAM-nek nevezett étel, ami a „spiced pork and ham”, vagyis a „fűszerezett sertéshús és sonka” – valójában sóval és fűszerekkel ízesített lapocka, sonka és kocsonya – rövidítése.

Nem érdemes csodálkozni az azóta is töretlen népszerűségén: hűtés nélkül eláll a végtelenségig, viszonylag olcsó, hús van benne. Mi kell még?

Mondjuk egy jó vicc. Egy jó, löncshúsos vicc a Monty Pythontól. Egy olyan vicc, ami nem feltétlenül csak az újszülötteknek új, mert több, általam megkérdezett és jól informáltnak tartott kollégám se tudta, hogy ezeknek a vicces briteknek köszönhetünk egy ma már mindenki által használt kifejezést. A spamet. Hogy a SPAM már nem(csak) a fűszerezett sertéshús és sonka rövidítése, hanem a „kéretlenül ránk erőltetett valami” jelölője is lett. Hogy nekik köszönhető, hogy a levelezésünkben – jobb esetben – már a Spam fül alatt találjuk a kéretlen levélszemetet, a teljes mértékben indokolatlan és haszontalan, általában hirdetésekkel vagy adathalász üzenetekkel teli tartalmakat.

1970-ben, a Monty Python Repülő Cirkusza második évadában mutatták be a Spam című jelenetet, amiben két vendég betéved egy kispiszkos vendéglőbe, hogy reggelit rendeljenek egy olyan menüről, aminek szinte minden ételében van SPAM, vagyis löncshús. Vagyis „kéretlenül ránk erőltetett valami”.

Tíz évvel később, 1980-ban Andy Warhol is feldolgozta a löncshús-témát Spam című műalkotásában, ami egymásra pakolt SPAM-eket, vagyis konzervált vagdalthúsokat ábrázol. Ahogy az Artchive is írja, a művön látható „ismétlődés tükrözi Warhol véleményét a fogyasztói társadalomról és a márkás termékek mindennapi életben való mindenütt jelenlétéről”.

De mit készíthetünk még löncshúsból? Már szórakoztató művökön és nyilván a bolonyain túl. Sorolom az internetes receptek végtelen és csodálatos tárházát:

• Melegszendvicskrém löncshúsból
• Töltött húsos sült palacsinta
• Bundás löncshús
• Löncshúsból fasírt
• Löncsrolád
• Szendvicstorta(!)
• Apuci(!) pizzakrémje(!)
• Kenyérkence
• Gyors pizza (ebbe bele is kattintottam, ún. natúr, aldis pizzatészta az alapja)
• Vagdalthúsos galuska
• Eszkimó lángos töltve (nem mertem kattintani)
• Sonka tölcsér

Ilyen és ehhez hasonló kulináris rémálmokból végtelen mennyiséget dobál elénk a Google, ebben az esetben pedig azért merészelem a „kulináris rémálom” jelzőt használni, mert ezt írták a fent beillesztett jelenethez is a Monty Python YouTube-csatornáján.

Ezek után pedig úgy érzem, talán hat brit férfi áldásával végre tényleg kimondhatjuk, hogy a konzervált vagdalthús és az azzal dúsított ételek nemcsak kulináris rémálomnak számítanak, de mindenkinek jobb, ha enélkül a kéretlenül ránk erőltetett valami nélkül készítjük el az ételeinket. A bolognait is.