„Megszépülnek ilyenkor az emberek, minden kisimul, megszűnik az idő”

Bobby címmel a B32 Galéria és Kultúrtérben mutatta be legújabb darabját Hajdu Szabolcs, akit legtöbben nemzetközileg jegyzett filmrendezőként ismernek, de az elmúlt években – a NER áldásos működésétől nem teljesen függetlenül – többet dolgozott színházban.

A BOBBY – teatro anime nagyon más, mint az elmúlt években készült előadásai. Bobby egy 12 éves kutya, aki mindig máshol akar lenni. Az ő kalandjain keresztül mutat meg nekünk valamit a rendező.

444: Bár az előadásban kutyákat látunk, mégis egy emberi élet pereg le a szemünk előtt: Bobbyra, a címszereplőre hol figyelnek, hol nem, hol szeretik, hol nem. Előző darabjaidban egymástól elszakadni nem tudó embereket mutattál meg, a Bobby főszereplője viszont szabadon és félelem nélkül bolyong újabb és újabb ismeretlen világok felé.

Hajdu Szabolcs: Amikor elkezdünk dolgozni valamin, akkor az első kérdés nem az, hogy miről szeretnénk beszélni, hanem sokkal inkább az, hogy miről nem. Korábban a pár szereplős kamaradráma formát már minden szempontból kimaxoltuk, játszottunk kb. 500 előadást ahárom darabból (Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap és Egy százalék indián), és a drámák alapján a filmek is elkészültek. Most azt akartuk megnézni, hogy mi van a másik oldalon. Kinyitni a zárt teret, hogy ne csak egy szoba, ne csak Budapest, Magyarország legyen, hanem menjünk messzebbre, a határokon túlra, akár a transzcendens világba, utazzunk múltba és jövőbe. Ez volt az egyik lényeges szempont. És arról is sokat beszéltem a többieknek, hogy érzékelek egy hiányt a művészetben, és nemcsak Magyarországon, hanem világszerte – mintha kezdene eltünedezni a szándék a derű és a szépség leképezésére. Végül is erre próbáltunk most kísérletet tenni.

Szépségről beszélni egy loncsos-lompos, 12 éves kutya megidézésével? Hogy őszinte legyek, Bobbyról leginkább a halál jutott eszembe már a történet elején is.

A kutya nem tudja, hogy 12 éves, és azt sem tudja, hogy meg fog halni. A permanens jelenben létezik. A darab elején van egy jelenet, amelynek szereplői a jövőről, a jövőszorongásról beszélnek. Az emberi boldogtalanságunkat és az egész világhoz való viszonyunkat is alapjaiban meghatározza, hogy mi lesz holnap és az a tudat, hogy meg fogunk halni. A kutyának erről fogalma sincs, ő állandó felfedezésben él, a természetnek és az emberi szándékoknak szüntelen kutatásában, amelyben nagyon fontos az illatok, képek, hangok átélése. Az erre való törekvés is hiánycikk egyébként mostanában: a sötét oldal feltárása zajlik, a traumák megosztása, autofikció, ami nagyon hatásos és színvonalas is tud lenni, de a sok szar új minőséggé transzformálódása ritkán történik meg. Éppen ezért a próbák során mindig mondtam, hogy ennek az előadásnak – akármilyen mélyre is megy időnként – egy derűs, felemelő mesévé kell kikerekednie a végére.

Ez a derű valóban megjelenik egyes jelenetekben, a szerelmes kutyalány mozdulatában például, ahogy odakucorodik az öreg Bobby mellé, de engem ezek a meghitt pillanatok is a kevésbé derűs végkifejletre emlékeztettek, ami felé törvényszerűen halad ez a történet.

Sok mindent raktunk egymás mellé a Bobbyban, szinte minden egyes jelenet egy kontrasztra épül. Nagyon erősen függ az egyes nézőtől, hogy ezekből az egymás mellé tett állításokból milyen következtetéseket von le. És persze ott vannak a feloldhatatlan dilemmák, mondjuk a végén az, hogy ez a kutya – akinek fogalma sincs róla, hogy neki daganatai vannak, és hogy el akarják altatni – megszökik, rátalál a szerelmére, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Mi persze tudjuk, hogy nemsokára meg fognak halni. A derű annak a felismerése, hogy mindez törvényszerű. Az emberi élet olyan, mint egy nap a naptárban. Egyszer van, és soha többé nem lesz már. Ahhoz, hogy ez ne egy nyomasztó gondolat legyen, az embernek fel kell szabadítania önmagát a saját fékjeitől, szorongásaitól, sztereotípiáitól, a külvilág kliséitől.

Vagyis emberként elérni Bobby, a kutya szabadságfokát?

Művészként nincs más lehetőség. Időnként szoktam rajzoltatni a színészeket, operatőröket, különböző tanítványaimat a közös munka során, és mindig figyelem az arcukat, miközben dolgoznak: megszépülnek ilyenkor az emberek, minden kisimul, megszűnik az idő, valahol máshol vannak rajzolás közben. Olyan ez, mint amikor egy gyerek játszik. Az önfeledtség állapota, amit nagyon nehéz elérni felnőttkorban. Pedig önfeledtség nélkül nehéz bármit is örömmel csinálni. Ez a szabadság az, ami megfogja a nézőt is, ezt akarja átélni, ezért megy a színházba vagy néz meg egy filmet. És színészként én is ezt akarom újra és újra átélni a színpadon.

Ezt az állapotot át tudod vinni a hétköznapokba?

A hétköznapokban én egy realista-optimista vagyok, nem szoktam euforikus állapotba kerülni, ugrálni örömömben. Kb. látom azt, hogy mi várható a külső körülmények alapján, illetve mire számíthatok saját magamtól. Azért foglalkozom művészettel, mert az önfeledtség állapota ezen a területen számomra többször és könnyebben elérhető.

Ezt április 12-e kapcsán is lehet érzékelni a megnyilatkozásaidban, mármint az eufória teljes hiányát.

Azt érzem, hogy a saját munkámra kell koncentrálnom, hogy a lehető legjobban és főleg legtisztességesebben csináljak mindent. És a tisztesség itt tényleg kulcsszó, minden más megfontolás csak ez után következik. Léteznek erős kontúrok arra vonatkozóan, hogy ezért az elmúlt 16 évért ki milyen szinten felelős.

Vannak büntetőjogi felelősségek, és ezek a vizsgálatok előbb-utóbb meg fognak történni, remélem. De ott van a nagy szürke zóna, ahol büntetőjogi felelősség nincs, csak morális.