Kívülről látványos, belülről egyelőre felemás élmény az új Néprajzi Múzeum

Hétfőn hivatalosan is megnyílt a Liget-projekt egyik óriás-beruházása, az új Néprajzi Múzeum az Ötvenhatosok terén. (Ahová, mindenki megnyugodhat, visszakerült az emlékmű.) Bár 150 éve létezik az intézmény, egészen idáig hányódott egyik helyszínről a másikra, amelyekben csak egy volt a közös: egyik sem múzeumi célra épült. Most ez a vándorlás ér véget. Mielőtt azonban rátérnénk a részletekre, bemelegítésként néhány szórakoztató adat:

• Két szárny, 7000 m2 kiállítótér, 7000 m2 tetőkert, rögtön három kiállítás. Ez a kiállítótér háromszor akkora, mint amekkorával az Igazságügyi Palotában rendelkezett a Néprajzi Múzeum, és már most kétszer annyi műtárgy van itt kiállítva, mint az előző helyen.
  
• 2021 nyarán kellett volna elkészülnie, de az épület befejezése mostanáig csúszott.
  
• Eredetileg 26 milliárd forintba került volna, a végösszeg januárban már 38,9 milliárdnál járt.
  

Mivel rendszeresen járok a Dózsa György úton, nagyjából követtem, ahogy haladt az építkezés, de sokáig csak a két, földből kitüremkedő, csupa üveg épületszárnyat lehetett látni. Akkor nehéz volt elképzelni, hogy fog ez kinézni, de miután rákerült a díszítés és parkosították a tetőkertet, el kell ismernem, látványos lett. Szóval a kinti része egészen biztosan népszerű turista- és találkozóhely lesz, hogy ebből be mennyien mennek, más kérdés. (Persze engem növényekkel könnyű megvenni, de itt azért ez kevés lett volna.)

A két szárnyat borító pixelminta jól mutat messziről - mint kiderült, ezek nem csak magyar ihletésű minták, hanem a világ számos tájáról feldolgoztak népi motívumokat az épületen.

Azon lehet persze vitatkozni, hogy a pixelminta, mint olyan, már idejétmúlt-e vagy sem, ebben nem kívánok állást foglalni.

Történetesen érdekel a folklór, külföldön is szeretek néprajzi múzeumokba járni, ugyanúgy le tudnak kötni a viseletek, a használati tárgyak, a népi művészet, mint a babonák, rítusok vagy a tájnyelv. Szóval eléggé vártam a nyitást - elvégre az én adóforintjaim is benne vannak -, de azt hiszem, ezzel inkább a kisebbséghez tartozom, azért nem a néprajz a legforróbb téma mostanság a világon.

Mielőtt szabadjára engedtek volna minket, a projekt három fontos szereplője beszélt az épületről, és arról, hogy kinek-minek szánják. A 150 éves Néprajzi Múzeumnak eddig nem volt a céljának megfelelő épülete, a Szépművészeti Múzeum óta pedig nem épült Budapesten nagy, nemzeti közgyűjteménynek múzeum - mondta elsőként Baán László, a Liget Budapest Projekt miniszteri biztosa. Arról is beszélt, hogy nincs semmiféle „Liget-armageddon”, a látogatók politikai hovatartozás nélkül szeretik és élvezik ki a Városliget új vagy megújult részeit. És nagyon határozottan megismételte azt, amit Orbán Viktor is elmondott a múzeum vasárnapi ünnepélyes megnyitóján, vagyis hogy a Ligetbe tervezett többi épület is megvalósul.

A miniszteri biztos szerint az új múzeum tökéletesen betölti a Liget kapujának szerepét is, „népszerű és vonzó intézménye, és büszkesége lesz Budapestnek, az országnak”, ami hírét viszi a magyar teremtő erőnek.

Baánt Ferencz Marcel építész követte, aki zavarbaejtő pátosszal dicsérte a kormányt („a gondolat teremtő alkotóit”), és a kivitelezést végző, Mészáros Lőrinc-féle ZÁÉV Építőipari Zrt-t, de köszönetet mondott az építkezésben résztvevő mérnökcsapatnak és 50 szakágnak is. Ezután a múzeum koncepciójáról beszélt: „A ház … egy mesterséges gondolat, mégis egy természetbe ágyazódás veszi körbe” - kezdte.

Az épület egy fordított kaput formáz, a közepe a föld alá van süllyesztve, a két oldalt kiemelkedő szárny jelképezi a jobb és bal agyféltekét. A funkciókat is eszerint osztották szét az épületben: egyik a zajos, vendégváró szárny, a másik az elmélyült, tudományos munkáé.

Ferencz a Ligetről azt mondta, remélhetőleg „a jövő kultúrkelyhe” lesz, a múzeumot pedig reményei szerint emelkedett lelkiállapotban veszik birtokba a látogatók.

Végül Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum igazgatója elmondta, pontosan tudták, mit nem akarnak az új helyszínen, és szerinte ez az épület kiválóan reflektál a korszerű múzeumi irányokra. A föld alatti középső részben lesznek a kiállítások, ennek a gazdaságos klimatizálás szempontjából is van jelentősége, emellett a gyűjtemény darabjait így veszélyezteti legkevésbé a természetes fény.

A múzeumigazgató arról is beszélt, hogy az új helyszínen számos funkcióval bővülhet az intézmény: külön múzeumpedagógiai térrel, kutatótermekkel, mozitermekkel gazdagodott, ahol a múzeum filmgyűjteménye juthat végre megérdemelt figyelemhez, de könyvtár, ajándékbolt, szakkönyvesbolt, sőt coworking tér is van, amit kulturális startupok vehetnek igénybe.

Maga a múzeum egyébként átjárható akkor is, ha valaki nem akar jegyet venni: meg lehet nézni ingyen a maketteket és az egyik kiállítást, de a belépős tárlatok sincsenek teljesen falak mögé zárva.

Ami a belső tereket illeti, tágasak, világosak, de különösebb karaktere nincs, főleg a kintihez képest. Látogatók híján a nagy, nyitott terekben lerakott szürke padlólap is kicsit ridegnek és sterilnek tűnt.

Apróságnak tűnhet a lépcső, mégis képes az ember agyára menni: a lépcsőfokok kialakítása alacsony és széles, az a fajta, amin az ember nagyjából 1,7 lépést tud megtenni. Tehát vagy ügyetlenül tipeg-topog, hogy kijöjjön a kettő, vagy ugrándozhat, mint egy kőszáli kecske. És van lépcső bőséggel, különösen, ha valaki az egész épületet be akarja járni.

A sajtóközleményben volt egy rész, amit furcsának találtam: „A mai adatok alapján a legnagyobb múzeumi műtárgykollekció költöztetése zajlott le Magyarországon. A hozzánk hasonló intézményeknél ez a folyamat minimum öt, de inkább hét évig tart, és a költözés után egy-másfél évvel nyitnak új kiállítást. A Néprajzi Múzeum májusi nyitásakor rögtön három különleges kiállítással is várja a látogatókat” - idézték Kemecsi Lajost. Tudom, hogy a magyar munkabírás meg a gógyi unortodox és sok mindenre képes, de ettől az összehasonlítástól valahogy nem lettem nyugodt.

A kiállításokat látva aztán nem is tudtam elhessegetni a gyanút, hogy itt most nagyon virítani kellett, azért nyílt rögtön ennyi. Miközben talán jobb lett volna egy, maximum két tárlatra koncentrálni az energiákat, így ugyanis egyik sem lett igazán emlékezetes.

A Megérkeztünk című témája - nem fogják kitalálni - az, hogy a Néprajzi Múzeum végre végleges helyére költözött. A hatalmas gyűjteményből 100 érdekes műtárgyat választottak ki hozzá, melyeket 20 néprajzi/antropológiai fogalom szerint csoportosítottak. Ha úgy tetszik, egyfajta gyorstalpaló a múzeum és maga a néprajz mibenlétéről.

Mindehhez viszont egy végletekig leegyszerűsített, szó szerinti megvalósítás társul: az első és utolsó panelen is a költöztető dobozokról ismert ikonok láthatók, az egyes paneleket pedig buborékfóliával tekerték körbe. Értik, költözés, megérkezés, kicsomagoljuk a kincsekkel teli ládát.

Ennél még a legfogalmatlanabb látogató is elbírt volna kicsit több elvonatkoztatást, már-már bántóan egyszerű és iskolás volt a koncepció, ahhoz képest például, hogy utána az egyes fogalmak kibontása mennyivel összetettebb. Mert tényleg van a 100 tárgy közt néhány nagyon érdekes dolog, amelyeknek egy részét soha vagy csak ritkán állították ki.

Ha már a szövegeknél tartunk, a másik két tárlat, a Kerámiatér (ez állandó és ingyenes) és az interaktív Zoom tér az előzőnek pont az ellenkezője. Előbbi két hosszú, csordulásig kerámiákkal zsúfolt, külön elhelyezkedő vitrinsort jelent, de a leporellókból sokkal több derül ki, mint a tárgyakat szemlélve. Ennek, mint az egyik kurátortól megtudtam, az az oka, hogy a gyűjtemény sokszínűségét és gazdagságát akarják itt demonstrálni, nem is fért volna ide egy-egy fogalomnál vagy földrajzi helynél több szöveg. Másrészt viszont azt is tapasztalják, hogy a látogatók nem kifejezetten szeretnek olvasni, így majd például audioguide-ok és más megoldások segítségével lehet információhoz jutni a látottakról.

Az egy teremnyi Zoom kiállításon még ennyi sem derült ki, oda QR-kód olvasó nélkül be sem érdemes menni, vannak viszont távcsövek, kivetítők. A leporelló szerint itt a jövőbeli állandó kiállítással ellentétben szándékosan nincs értelmezés és kontextus, csak gyűjteményi őskáosz. Mármint tényleg, mert a középső nagy vitrinben pártaszerűen feltűztek egy rakás random tárgyat. Állítólag hagyják a látogatót a maga tempója, érdeklődése, nézőpontja szerint haladni, de nekem mégis az interaktivitás ellentétének tűnik.

Kicsit talán túlságosan is magára van hagyva a látogató a borotvatokok, a nyomódúcok, az írógép és a székelykapu-gerenda között.

A csalódás ellenére nem vagyok hajlandó egyből leírni az új múzeumot: kíváncsi vagyok, milyen lesz a nagy állandó tárlat, és még inkább a következő időszakos kiállítás. Hátha addigra már kisebb lesz bennük a megfelelési kényszer és több az igazán jó ötlet.

Fotó: Németh Dániel/444