Miért tartunk ugyanott, mint 120 éve?

Nem akarok Magyarországról beszélni, mert nem értek hozzá - oszlatta el egyből a kételyeket péntek esti előadásán Robert D. Putnam, miután átvette a Rajk Szakkollégium először odaítélt Andorka Rudolf társadalomtörténei medálját. A 81 éves társadalom- és politikatudós igazi nagyágyú, a Harvard egyetem professzora, évtizedek óta a társadalmi különbségek növekedését, az esélyegyenlőség és a társadalmi tőke csökkenését kutatja. Az előadása legutóbbi, a The Upswing (Fellendülés) című 2020-as könyvén alapult.

A Corvinus 150 fős előadóterme zsúfolásig megtelt, és akkor se kezdtek tömegesen elszivárogni az emberek, amikor Putnam bejelentette, hogy először grafikonokat fog mutatni, amik mind hiteles számokon alapulnak.

Valójában aztán mindvégig egy grafikont mutatott: ha azt vizsgáljuk, hogy az 1880-90-es évek óta eltelt 130-140 évben hogyan alakult a társadalmi együttműködés és szolidaritás az USA-ban, bármilyen kérdést teszünk fel, mindig egy harangforma trendet kapunk. Az első időszakban rossz volt a helyzet, nagyjából az 1945-65-as időszak volt az aranykor, mára pedig minden a földbe állt.

Putnam azzal kezdte, hogy Amerika óriási bajban van, mert

• talán csak az 1860-as években, a polgárháború idején volt a mainál nagyobb a társadalmi megosztottság;
• óriási a társadalmi egyenlőtlenség, valószínűleg még sosem volt ekkora;
• az emberek elszigeteltek, a társadalmi tőke alacsony;
• és az amerikai társadalom még sosem volt ennyire egocentrikus és nárcisztikus;

valójában pedig nem is egy, hanem négy különböző válságról van szó. Azonnal kiderült, hogy Putnamnek esze ágában sincs a riasztó jelenségeket aktuálpolitikai szempontból vizsgálni és például Donald Trump nyakába varrni: sokkal régebb óta tartó és mélyebb folyamatokról van szó, Trump a totális megosztottságnak Putnam szerint csak a jelképe, nem az oka.

1895-ben iszonyú mélyek voltak az árkok, a politikában törzsi viszály uralkodott. A polarizáció a századfordulóval kezdett csökkenni, a pártok elkezdtek együttműködni. Az 50-es évek végére az USA a világ egyik legkevésbé megosztott országává vált. Aztán elkezdtek kiéleződni a viták, évtizedről évtizedre nőtt az ellentét - vágott bele Putnam.

Ezen a ponton egyből fel is merül, hogy mégis hogyan lehetséges elvontabb jelenségeket, például az izolációt vagy énközpontú társadalmi működést megbízhatóan mérni, pláne longitudinálisan, az idő múlása függvényében. Putnam szerint az 1880-90-es évektől kezdve rengeteg jól használható adat áll rendelkezésre, ha az ember tudja, mit keres.

Arra például korábban nem gondoltak, hogy milyen összefüggés van a bowlingklubok tagsági adatai és a társadalmi elszigetelődés között. Putnam meg 2000-ben külön könyvet írt róla (Bowling Alone). Az USA-ban folyamatosan nő a bowlingozók száma, hagyományosan többen gurítják a golyókat, mint ahányan részt vesznek a választásokon, viszont egyre magányosabban. A társadalmi tőke nagysága, vagyis a társadalom szövetének erőssége, az együttműködés intenzitása jól tükröződik abban, hogy a bowlingot csapatban játszák-e vagy egyedül, és ezt pontosan követi a bowlingklub-tagságok száma.

A társadalmi polarizáció vizsgálatakor hét dolgot mértek. Például hogy mennyire szavaztak együtt a két nagy párt politikusai. A demokrata Lyndon B. Johnson 1964-65-ös egészségügyi, oktatási, urbanizációs és vidékfejlesztési reformjait (Great Society) több republikánus politikus szavazta meg, mint demokrata. Ugyanez volt a helyzet Roosevelt gazdaságélénkító programjával, a New Deal-lel is a 30-as években. Mára meg párját ritkítja, ha egy politikus nem a pártvonalak mentén szavaz.

Megbízható felmérések készültek arról is, hogy az amerikaiak mit gondolnak arról, ha a családtagjuk (jellemzően a gyerekük) más vallású, etnikumú vagy politikai nézetű házastársat választana. Voltak érdekes változások, mert az 50-es, 60-as években még kinevették a politikai véleménykülönbség szempontját, míg felekezet-ügyben nagyon merevek voltak. Ez mára megfordult, viszont az elkülönülés egységes trendje, vagyis hogy az emberek hogyan viszonyulnak egymáshoz, teljesen következetes: a 20. század közepéig nőtt a tolerancia, aztán a 60-as évektől kezdve lejtmenetbe fordult.

A jövedelemkülönbség hasonló utat járt be, bár itt a haranggrafikon emelkedő ágában az első világháború és a gazdasági válság miatt van egy megtorpanás. A 60-as évekre aztán Amerikában a svédországi szint alá csökkentek a jövedelmi különbségek, mostanra meg rosszabb a helyzet, mint amilyen 1910-ben volt.

A kulturális szolidaritás történemi alakulását Putnamék azzal is mérték, hogy mikor milyen nevet adtak az amerikai szülők a gyerekeiknek. Akármilyen furcsa, itt pontosan ugyanez a trend figyelhető meg: a múlt század közepén keresztelték a gyerekeket leginkább átlagos, nem egyéniskedő nevekre, míg a századelőn és ma sokkal individualistább a névválasztás, egzotikus és ritka keresztnevekkel.

A talán legérdekesebb vizsgálat egyes gyakori szavak előfordulására irányult. A Google NGram erre nagyon jó eszköz, mivel lényegében az összes, Amerikában valaha megjelent könyv szókészletére rá lehet keresni. És míg a kontrollcsoportként használt "the" meg az "a" névelők használatában semmi változás nem látszik, az "I" (én) meg a "we" (mi) előfordulásának aránya Putnam kutatása szerint tökéletesen leköveti az individualistától a közösségi működés felé forduló, majd a 60-as években ismét irányt váltó trendet, és a közös társadalmi identitás erősségét.

Ekkor kezdődött az előadás második, sztorizós fele. Putnam arra próbált választ adni, hogy mégis mit jelent ez az egész? Mi a magyarázat az 50-60-as évek csúcsaira? Miért került vissza Amerika ugyanabba a rémes helyzetbe, amiben 120-130 éve volt, hova tűnt a társadalmi tőke, az együttműködés, az esélyegyenlőség? És mit lehet tenni, hogy megint javuljon a helyzet?

Kutatótársaival arra jutottak, hogy bár kézenfekvő lenne, a kulcs nem a gazdaság állapota: nincs összefüggés a gazdasági helyzet és a társadalmi szolidaritás és együttműködés intenzitása között. Szerintük a változásnak kulturális és morális gyökerei voltak a döntőek.

Az 1870-es évektől kezdve mindinkább a kíméletlen szociáldarwinista szemlélet uralkodott, ami a gyengék bukását a társadalmi fejlődés szükséges részének tekinti. Az 1880-as évektől kezdve a társadalmi evangélium (Social Gospel) terjedésével viszont erősödni kezdett a morális megújulás igénye. Eszerint a társadalmi együttélésnek a krisztusi tanításból fakadó protestáns etikán kell alapulnia, nincs sikeres társadalom igazságosság és könyörületesség nélkül. A rászorulók segítésének éthosza hamar túlnőtt az egyházak keretein, és társadalmi normává vált. Putnam úgy gondolja, hogy az ilyen alulról jövő kezdeményezések voltak a 140 éve kezdődött változás kulcsai.

Mondott egy másik példát is: az 1910-es évek középiskolai programját. Ezek szintén alulról jövő, helyi kezdeményezésre létrejött kisvárosi intézmények voltak. A települések hajlandók voltak több adót begyűjteni, hogy mindenkinek ingyenesen biztosíthassák a versenyképes tudás megszerzését. Putnam többször is hangsúlyozta, hogy a progresszív változást nem a politika vagy az egyetemi szféra találta ki: középnyugati kisvárosok lakóinak az ötlete volt. A települési fenntartású ingyenes középiskolák mindenhol gyorsan elterjedtek, és mára az oktatási rendszer egyik legfontosabb pillérének számítanak.

Putnam tudósként kezdte, de előadása végére át-átváltott aktivistába. Egy pillanatig sem tagadta, hogy ugyanilyen kezdeményezéseket keres, mert meg szeretné változtatni Amerikát, hogy megint közösségibb módon és igazságosabban működjön. Új progresszív kort szeretne, ami olyan fiatalok kezdeményezéseiből nő ki, akik felismerték, hogy másokról gondoskodni morális kötelesség. És nem karizmatikus vezetőre van szerinte szükség, hanem fiatalokra.

A változás, mint mondta, sosem szükségszerű: az 1890-es években mindenki azt hitte, hogy Amerika el van átkozva, innen csak lefelé van. És alakulhatott volna úgy. De eltökélt fiatalok egy kis csoportja, köztük szegények, gazdagok egyaránt, elkezdtek együttműködni, és megváltoztatták a történelmet. Nem ti okoztátok a problémát, és minden okotok meg van rá, hogy dühösek legyetek ránk, de mi nem tudjuk megváltoztatni, kijavítani, csak ti - fordult előadása végén a hallgatósághoz Robert Putnam, hozzátéve, hogy reméli, Amerika képes a változásra.

Borítókép: Robert D. Putnam Barack Obama elnökkel a Georgetown Egyetemen, 2015-ben. Fotó: NICHOLAS KAMM/AFP