Mi még nem haragszunk eléggé a milliárdosokra – na de majd az unokáink!

Ha kiválaszthatnád, melyik színész játsszon téged egy életrajzi filmben, kit kérnél fel? Vajon az ismerőseid is ugyanerre a színészre osztanák a szerepedet? Vagy a családod? A gyerekeid? Hogy éreznéd magad, ha ők egy elképesztően gáz, pancser kiállású csepűrágóban látnának meg téged? Ha a fiad odavágná, hogy te egy olyan Adam Sandler-típus vagy? Túlélnéd-e, ha szeretteid észrevennék a benned rejlő Gary Busey-t? Esetleg ha – jaj! – valami bolond szcientológus lenne az alteregód, akinek már a próbák során agyára megy az, hogy egy hozzád hasonló figurát kell játszania, ezért olyan lendülettel rohan neki a negyedik falnak, hogy attól még az ükunokád valóságérzékelése is megborul?

Ennek a műfajnak egyértelműen a Charlie Kaufman-féle Adaptáció az etalonja, de a pocakos-kopaszodó Nicolas Cage helyett a kopaszodó-pocakos Tom Cruise-t is bőven el lehet nézegetni két órán keresztül, ahogy keresztüldühöngi és -szorongja magát pár párhuzamos téridőn. Legalábbis ebből az alapvetésből indul ki Alejandro Gonzales Iñárritu új filmje, a Digger, amelyben a veterán mozisztár egy ökológiai katasztrófát okozó olajmilliárdost alakít, aki elég tökös és gonosz ahhoz, hogy forradalmian új módszert vessen be a kármentésre: az őszinteséget. Képzeljük el Hankó Balázst, ahogy a Fidesz frakcióirodájában való bujkálás helyett beront a parlamenti ülésnapra, és teli torokból elbődül: LOPTAAAAAAAAAAM!!! Elhinnénk-e hogy épp ez történik? Elhinnék-e Hankó ükunokái, hogy ez tényleg így zajlott? Na erről akarna szólni a Digger, ha nem temetnék maga alá saját fennkölt ambíciói.

A csillagos-sávos gerontokrácia megeszi a Földet