1956 előzményei: Amikor az intézményesített hazugság rendszere összeomlik

• Nagy Imre kormánya feloszlatta az internálótáborokat, megszüntette a kitelepítéseket, és lehetővé tette a kilépést a termelőszövetkezetekből.
• Moszkva forgószélként váltogatta a keleti blokkot érintő stratégiáját, sanyargatva a magyarokat.
• Az egyetemisták a munkások és a parasztok sérelmei követeléssé formálódtak, sokan a szovjet csapatok távozását követelték.
• Mire eljött október 23., a hatalom egyre kevésbé tudta ellenőrizni a nyilvánosságot és az önálló szerveződést.
• Az ELTE történészprofesszorának október 23-ig megjelenő háromrészes cikksorozata az ötvenes évek társadalmának mindennapi tapasztalatai felől közelíti meg, hogy mi vezetett a 70 évvel ezelőtti forradalom kirobbanásához.
• Az első rész arról szólt, hogy a kommunista párt miként tervezte meg a negyvenes évek végén az ország jövőjét, a második az ígéretek és a megélt valóság közötti szakadékról, illetve az 1950 és 1953 közötti időszakról szól, ez a zárócikk 1953-1956 történéseit összegzi.
• Társadalomtörténeti sorozatunk szerzője dr. Varga Zsuzsanna történész, az MTA doktora, az ELTE BTK tanszékvezető egyetemi tanára.

Sztálin 1953. március 5-én meghalt, de Magyarországon még négy hónapig úgy tűnt, mintha minden menne tovább a régiben. Aztán 1953. július 4-én megjelent az első mély repedés az intézményesített hazugság rendszerén. Ekkor hangzott el a parlamentben az új miniszterelnök, Nagy Imre bemutatkozó beszéde.

Szokatlan volt, hogy a beszéd nem a Szovjetunió kötelező dicsőítésével kezdődött. Az igazi megdöbbenést sokakban az okozta, amikor Nagy Imre rátért a gazdaságpolitikára: „a felemelt ötéves terv célkitűzései sok tekintetben meghaladják erőinket”. Azzal folytatta, hogy a túlhajszolt nehéziparosítás az életszínvonal romlásához vezetett. Néhány hónappal korábban egy ilyen kijelentésért még súlyos büntetés járhatott.

Meghirdette, hogy a lakosság életszínvonalának emelése lesz az új gazdaságpolitika alapelve. Más kényes témákat is érintett: tömeges törvénysértésekről beszélt, és arról is, hogy erőszakot alkalmaztak a parasztokkal szemben a tagosítás és a termelő szövetkezetek szervezésekor. Azt is szóvá tette, hogy a hivatalokban lelketlenül bántak az emberekkel. Elismerte, hogy a „régi értelmiséget” méltatlanul mellőzték. A miniszterelnök szavai azért gyakoroltak olyan elementáris hatást, mert az emberek hosszú idő után először nyíltan, egy vezetőtől hallhattak a valódi gondjaikról.

Nagy Imre 1953. július 4-i beszédében „új szakaszt” hirdetett meg, és ezt a gyökeres irányváltást ezúttal sem Budapesten kezdeményezték, hanem Moszkvában. A Kreml új vezetői, Hruscsov és társai úgy értékelték, hogy meggyengülhet a kelet-európai befolyásuk. A fegyverkezési hajsza és a lakosság kizsigerelése robbanással fenyegetett, így elhatározták, hogy enyhítenek a terheken: a nehézipar és a fegyverkezés helyett több forrást fordítanak a mezőgazdaságra, a fogyasztási cikkek termelésére és az életszínvonal javítására. Ehhez azonban a hidegháborús feszültséget is mérsékelni kellett. A szovjet diplomácia ezért magára öltötte a békegalamb szerepét, és egymás után tett gesztusokat a nemzetközi enyhülés érdekében.

Rákosi, a beképzelt

Rákosi már 1953 májusában megkapta az ukázt az irányváltásra Moszkvában. Ő azonban úgy vélte, hogy az ÁVH vezetőjének, Péter Gábornak a letartóztatásával már letudta a szükséges változtatásokat. Mivel a szovjet vezetők hiába várták a további intézkedéseket, néhány hét múlva ismét kirendelték őt egy nagyobb delegációval. A pártvezetésből csak Rákosi és Gerő mehetett, rajtuk kívül a második vonalhoz tartozó fiatalabb politikusok és olyanok kerültek be, akiket Rákosi háttérbe szorított. Köztük volt Nagy Imre is, aki még 1948-ban szembekerült Rákosival, mivel nem értett egyet az erőltetett kollektivizálással. Rákosi mindent megtett, hogy népszerűtlenné tegye ellenlábasát. Nem engedte meg, hogy tartósan visszatérjen az egyetemi oktatáshoz, hanem őt tette meg élelmezési, majd begyűjtési miniszterré.

A delegáció június 13. és 16. között kemény bírálatokat kapott Moszkvában. A tárgyalások utolsó napján Kelet-Berlinben munkástüntetés bontakozott ki, amely másnap az egész NDK-ra kiterjedő felkeléssé szélesedett. Ez is sürgette a szovjet vezetőket a változtatásokra. A magyar vezetők szemére vetették a túlhajszolt nehéziparosítást, a mezőgazdaság elhanyagolását, az élelmiszerhiányt, a koncepciós pereket és az ÁVH törvénysértéseit. A felelősséget elsősorban Rákosira hárították, akire valósággal rázúdították bírálataik össztüzét. Még azt is felrótták neki, hogy nagyon beképzelt lett. Rákosi dörzsölt politikusként felismerte, hogy gyors önkritikával megmentheti hatalma jelentős részét.

A szovjet elvtársak bűnei ellenére sem engedték el Rákosi kezét. Csak a miniszterelnöki posztot kellett átadnia Nagy Imrének, a Magyar Dolgozók Pártja élén továbbra is ő maradt. A kettejük közötti hatalmi harc, a fölösleges viták és intrikák lassították az új kormányprogram megvalósítását. Az emberek erről mit sem tudtak; őket az foglalkoztatta, hogy Nagy Imre komolyan gondolja-e az ígéreteit.

A propaganda korántsem igyekezett érzékeltetni a fordulat jelentőségét. Jól mutatja ezt a korabeli filmhíradó, amely Nagy Imre beszédéből éppen azokat a részleteket emelte ki, amelyekből alig lehetett következtetni a meghirdetett változások súlyára.

A gyanakvást és kételkedést akkor kezdte felváltani a bizakodás, amikor gyors egymásutánban jelentek az új politikai célokat konkrét intézkedésekre váltó jogszabályok. A július végi amnesztiarendelet hatálya a két évet meg nem haladó politikai büntetésekre terjedt ki. Feloszlatták az internálótáborokat. Megszüntették a kitelepítéseket. A meghurcoltaknak a kiszabadulás örömével együtt azzal is szembe kellett nézniük, hogy életüket szinte a semmiből kell újrakezdeniük: sem otthonuk, sem munkahelyük, sem vállalkozásuk nem várta őket. Az intézkedésekből mégis nyilvánvalóvá vált a diktatúra enyhülése, ezért lett Nagy Imre az a kommunista politikus, akit 1956. október 23-án este a tömeg hajlandó volt meghallgatni.

Árcsökkenés

A nyár folyamán jelentős árleszállításokat is elrendelt a kormány: közel tízezer árucikk árát csökkentették 5–40 százalékkal. Mégis az a leginkább szembetűnő, hogy a rendeletek többsége a mezőgazdasági termelőket érintette. Júliusban csökkentették a begyűjtési kötelezettségeket és adókivetéseket, majd lehetővé tették a kilépést a termelőszövetkezetekből. Nem véletlenül. A mezőgazdaságban továbbra is jelentős volt a magántulajdon szerepe, és a hatalom tudta, hogy a terhek enyhítésével gyorsan visszatér majd a termelési kedv, ami belátható időn belül javítani fogja az élelmiszerellátást. Parasztgazdák tízezrei kezdték újra az egyéni gazdálkodást. Az addig lefojtott vállalkozókedvnek másutt is tere nyílt: a kisiparosok és kiskereskedők újra engedélyért folyamodhattak.

Az ipari nagyüzemek átállítása a hadi termelésről a lakosság szükségleteinek kielégítésére már jóval nehezebb feladatnak bizonyult. Egy turbófokozatra kapcsolt hadigazdaságot nem lehetett egyik hónapról a másikra a lakossági szükségletek szolgálatába állítani. A filmhíradó jól érzékelteti, milyen nehezen ment.

A megkezdett beruházások lassítása vagy leállítása a munkáslétszám csökkentését is maga után vonta. Míg korábban nagy kampány folyt a nők tömeges munkába állítására, most éppen őket érintették elsőként az elbocsátások. Leépítésekre – akkori szóhasználattal racionalizálásra – az államigazgatásban is sor került. A szovjetek szemét nagyon szúrta, hogy Magyarországnak több minisztériuma volt, mint nekik.

Hatalomféltés vs változtatási szándék

A pártállami apparátusban sokan nem enyhülésként, hanem fenyegetésként élték meg a fordulatot. Féltették a pozíciójukat, és attól is tartottak, hogy számonkérik rajtuk korábbi tetteiket. Különösen igaz volt ez az ÁVH embereire, akik inkább késleltették a törvénysértések és koncepciós perek felülvizsgálatát. A legkényesebb ügyeket, mint például a Rákosi számára legkínosabb Rajk-pert – ami 1949 óta visszatérő hivatkozási pontja az ellenségképzésnek – szóba se hozták. Holott Rákosi ebben kiemelten exponálta magát, megalkotva azt a hamis koncepciót, miszerint Rajk a jugoszláv pártvezető, Tito parancsait követve akarta elárulni a szocializmus ügyét.

A szovjetek által elrendelt irányváltástól nem változott meg varázsütésre a minisztériumi hivatalnokok, tanácsi alkalmazottak és a pártfunkcionáriusok gondolkodása. Rákosi sikeres önfelmentése, miszerint a hibákat csak „a munka hevében” követte el, könnyű menekülőutat kínált tanácselnököknek, bíróknak, ügyészeknek. Számukra is kézenfekvő lett az a védekezés, hogy ők is csak felső utasításra cselekedtek és pusztán csavarok voltak a gépezetben. A formális önkritikát követően, igyekeztek mindent a sztálini politika szerint folytatni.

A pártközpontban, az alsóbb pártapparátusban és a minisztériumokban is voltak, akik őszintén szembenéztek az 1953-ra felhalmozódott problémákkal, és változtatni akartak. De kezdetben ők voltak a kisebbség. Induláskor Nagy Imrének csak egy szűk, megbízható stábja volt, akikkel megkezdte a tűzoltást. Ismét a szakértelem vált meghatározóvá a személyzeti állomány összeállításánál. Olyan szakemberek is állást kaphattak, akiket a kommunista hatalomátvétel után parkolópályára állítottak. Mindennek hátrányos következménye volt viszont, hogy számos stratégiai ponton nem tudott vezetőt váltani, mert nem talált helyette megfelelő szakmai felkészültségű embert. Mégis több olyan program kidolgozása is megindult, amely nem a szovjet példából indult ki, hanem a magyar adottságokra, hagyományokra és felhalmozódott tudásra épített. A propaganda teljes irányváltását nem tudta keresztülvinni, ezért Nagy Imrének sokat segített, hogy az írók és újságírók elkezdtek írni az elmúlt időszak problémáiról, és népszerűsítették az új kormányprogramot.

1955: Visszarendeződés és csalódás

A Nagy Imre-kormány a kezdeti intézkedéseket követően éppen hozzákezdett a hosszabb távú változtatások előkészítéséhez, amikor 1955 elején Moszkvában ismét 180 fokos politikai fordulat következett be a nemzetközi fejlemények, különösen az NSZK felfegyverzése miatt. A magyar vezetőket a Kremlbe rendelték, hogy ismét a sztálini irányvonalhoz igazítsák őket. A tárgyalások légköre ugyanolyan szürreális volt, mint 1953 júniusában. Csak a szereposztás változott. Nagy Imrét bírálták azért a politikáért, amelyre másfél évvel korábban maguk a szovjet vezetők utasították. Hruscsov időközben átértékelte a helyzetet. Most úgy látta: „hiába lesz szalonna elég, ha nem lesz repülőgép, abból baj lesz.” Rákosi nyilván elégedetten hallgatta mindezt.

Nagy Imre előtt is adott volt a lehetőség, hogy önkritikát gyakoroljon, megtagadja a programját, és a posztján maradjon. Ő azonban úgy látta, hogy ennek nincs értelme, mert további reformok nélkül az ország ismét a korábbi lefelé tartó spirálba kerül. 1955 tavaszán felállították a miniszterelnöki székből, és év végén a pártból is kizárták. A hatalom ismét Rákosi kezében összpontosult, mivel a kormány élére saját emberét, a 32 éves Hegedűs Andrást ültette. Az ország ismét rálépett az „egyetlen helyes” sztálini útra.

Míg az 1953-as irányváltás megkönnyebbülést és reményeket hozott, ez a lépés csalódottságot és rémisztő bizonytalanságot keltett.

Fontos látnunk, hogy a moszkvai széljárás megváltozásához nemcsak a vezető politikusoknak kellett alkalmazkodniuk: az újabb fordulat egyik napról a másikra az átlagemberek életét is gyökeresen felforgatta. Képzeljük magunkat azoknak a gazdáknak a helyébe, akik 1953-ban kiléptek a termelőszövetkezetből. Úgy vállalták az újrakezdést, hogy kilépéskor rájuk terhelték a termelőszövetkezet adósságának arányos részét. 1954-ben megfeszített erővel dolgoztak, hogy újraépítsék gazdaságukat, de már a következő tavasszal azért szorult össze a gyomruk, hogy ők aratják-e le a termést, vagy újrakezdődik a tagosítás, és ismét jönnek az agitátorok? Félelmük beigazolódott: 1955 őszén a párt újabb kollektivizálási kampányt indított.

Nehéz helyzetbe kerültek azok az írók és újságírók is, akik nyíltan Nagy Imre mellé álltak. Mérlegelni kellett, hogy önkritikát gyakorolnak, vagy kitartanak meggyőződésük mellett. Sokuk nem volt hajlandó a meghunyászkodásra. Büntetésképp vidékre helyezték vagy elbocsátották őket. Ugyan nagyon kockázatos volt, de néhányan azt is vállalták, hogy fenntartják a kapcsolatot Nagy Imrével. Aki átlépte a volt miniszterelnök Orsó utca 43. szám alatti otthonának kapuját, az biztosan bekerült az állambiztonság látóterébe. Ennek ellenére egyre bővült azoknak a köre, akik vállalták ezt.

A párt- és állami szervek dolgozói közül sem örült mindenki a visszarendeződésnek, még ha ideológiailag egyet is értett a régi irányvonal visszatérésével. Az újabb változás napi terheket rótt rájuk a munkájuk során. Ahogy visszagondoltak az elmúlt évek változásaira, bizonytalanságot éreztek. Mivel nem tudták, hogy ez a visszarendeződés meddig fog tartani, sokuk számára a kivárás tűnt a legcélszerűbb hozzáállásnak.

Néhányan másként döntöttek. Egykori interjúalanyaim közül többen felidézték, hogy főnökük megbízásából tovább dolgoztak a Nagy Imre utasítására elkezdett szakmai háttéranyagokon. Egyelőre csak az asztalfióknak írták. De úgy látták, hogy a problémák nem tűntek el 1955-ben, s arra számítottak, hogy ezekre a szakértői anyagokra szükség lesz.

1956: Amikor a bizonytalanságból nyílt kritika lett

Valóban így történt. Már 1956 elejére jelentkeztek a gazdasági bajok. A helyzetet egy Moszkvából érkező politikai földrengés is súlyosbította. Hruscsov úgy döntött, hogy februárban, a XX. pártkongresszus zárt ülésén szakít Sztálin személyi kultuszával. Az eseményen Rákosi is részt vett, személyesen hallgathatta végig példaképe hosszú bűnlajstromát. De hazatérése után úgy tett, mintha semmi nem történt volna.

Csakhogy a beszéd kiszivárgott, és a Szabad Európa Rádión keresztül Magyarországra is eljutott a híre. Nemcsak a rendszer ellenzői hallgatták titokban a nyugati adásokat, hanem párttagok is. Ekkor az MDP-nek több mint nyolcszázezer tagja volt. Amit Hruscsov Sztálin bűneiről elmondott, jelentős részben Rákosira is ráillett.

Ez teljesen összezavarta a párttagságot. Nem volt elég, hogy két év alatt már kétszer kellett megtagadniuk azt a politikát, amelyet addig képviseltek, most még a „tévedhetetlen, bölcs” vezérről, Sztálinról is kiderült, hogy tömeggyilkos. A tájékoztatás elmaradása gyanakvást indított el a párton belül. Sokan érezték úgy, hogy ez a leleplezés Rákosi esetében is csak idő kérdése. A bíráló hangok a párton belül és kívül egyaránt erősödtek.

A fiatalokkal akarták kieresztetni a gőzt, sikertelenül

A pártvezetés abban reménykedett, hogy ha létrehoz egy fórumot, ahol ellenőrzött keretek között, ügynökökkel bebiztosítva hangot lehet adni az elégedetlenségnek, akkor levezethetővé válik a feszültség. Mivel az értelmiség mellett a fiatalok körében mutatkozó elégedetlenséget találták a leginkább aggasztónak, a párt által irányított egyetlen ifjúsági szervezetre, a Demokratikus Ifjúsági Szövetségre (DISZ) esett a választás. Így jött létre a DISZ Petőfi Köre. Az itteni viták azonban éppen az ellenkező hatást váltották ki: katalizátorként működtek.

1956 tavaszán és nyarán egyre nagyobb közönséget vonzottak, a felszólalók mind élesebben vetették fel az ország problémáit. Nyáron már azt is ki lehetett mondani, hogy Rákosinak mennie kell. A pártvezetés azonban nem tűrte sokáig a nyílt bírálatot: a június végi sajtóvitán elmondott felszólalásáért Déry Tibort kizárták a pártból. A Petőfi Kör jelentősége azonban nem csupán az ott elhangzottakban rejlett. A résztvevők hazamentek, visszatértek a munkahelyükre, az egyetemre vagy a baráti körükbe. Elmesélték, mit hallottak, hozzátették saját véleményüket, és vitatkoztak róla. A hivatalos nyilvánosság mellett kialakulóban volt egy másik, amelyet a hatalom egyre kevésbé tudott ellenőrizni.

A Petőfi Kör mintájára vidéken is szerveződtek vitakörök, ahol egyre többen megtapasztalhatták, hogy nincsenek egyedül a gondolataikkal. A láncreakció beindult: egyre többen kimondták, amit gondoltak, így mások is egyre könnyebben vállalták nyilvánosan a véleményüket. A közös értékek mentén folytatott beszélgetések elindították a résztvevőket a közös cselekvés felé.

Mindeközben a pártvezetés az utódlás kérdésével volt elfoglalva. 1956 júliusában szovjet nyomásra Rákosit felmentették pártvezetői tisztségéből, és engedélyezték, hogy a Szovjetunióba távozzon. Ezúttal nem tudta elkerülni, hogy a párttagság előtt nyilvánosan elismerje: hazudott a Rajk-perrel kapcsolatban, hiszen ő tudta legjobban, hogy hamis vádakon alapuló koncepciós per volt. Utóda Gerő Ernő lett, aki mindvégig Rákosi legszűkebb vezetői köréhez tartozott. A szovjet vezetők számára megbízható ember volt, de aligha lehetett volna nála alkalmatlanabb politikust találni az egyre mélyülő társadalmi válság kezelésére. Holott a szovjeteknek nagyon is érdekükben állt volna, hogy mielőbb stabilizálják a helyzetet, mert a befolyási övezetük más gócpontjain is feszültségek jelentkeztek. A nyár folyamán a lengyel munkások tiltakozása már felkeléssé szélesedett.

Beindul az egyetemi ifjúság

Amikor szeptemberben elkezdődött a tanév, az egyetemi ifjúság már nem elégedett meg a pártállam által biztosított vitafórumokkal. Önállóan kezdett szerveződni. A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ) szegedi megalakulása, majd a budapesti egyetemisták követelései azt mutatták, hogy a hatalom kezéből kezdett kicsúszni az ellenőrzés.

Éppen azok az egyetemisták emelték politikai követeléssé a társadalom legsúlyosabb sérelmeit, akiket a párt az új világ építőinek szánt. Az egyetemen rájuk ömlő ideológiai tanítások köszönőviszonyban sem voltak azzal a valósággal, amellyel hazalátogatva, saját családjuk körében szembesültek. A diákok nemcsak a saját problémáikról beszéltek. Követelték a munkásokat sújtó normarendszer és a parasztokat nyomorító kötelező beszolgáltatás eltörlését is. Már a legnagyobb tabukat sem tartották tiszteletben: szóvá tették az ország kizsákmányolását, a nemzeti jelképek semmibevételét, és kimondták, hogy

a szovjet csapatoknak távozniuk kell.

Miközben idehaza a társadalmi feszültség egyre tapinthatóbbá vált, Gerőéket továbbra is a Moszkvából érkező elvárások kötötték gúzsba. A szovjet vezetők a Titóval való megbékélést sürgették, amihez a Rajk-per ügyének rendezése elengedhetetlen volt. A pártvezetés a lehető legszűkebb körben akarta megtartani a szertartást, de Rajk özvegye ragaszkodott a nyilvánossághoz és a bűnök nyilvános elismeréséhez. A szervezők csupán néhány ezer résztvevővel számoltak, október 6-án azonban százezres tömeg jelent meg spontán módon.

A pártvezetés részéről elhangzott gyászbeszédek úgy szóltak az áldozatokról, mintha haláluk a kommunista mozgalom javát szolgálta volna, ők maguk pedig megdicsőültek volna. A legkényesebb kérdést viszont elhallgatták: ki viseli a politikai felelősséget Rajk László és társai kivégzéséért? Rákosi neve egyszer sem hangzott el.

A szertartásról készült filmhíradó képmutatása, hiteltelen önkritikája csak fokozta a felháborodást, és a mai nézőből is inkább undort vált ki.

A Kerepesi temetőből hazafelé menet fiatalok egy kisebb csoportja az aradi vértanúkról is megemlékezett, és nyíltan skandálta: „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” A rendőrség ezúttal sem avatkozott közbe.

A hatalmas tömeg, amely ugyan nem volt homogén, ezen a napon megmozdult és rendkívüli közösségi élményt élt át. Sokan megtapasztalták, micsoda erőt ad százezrekkel együtt lenni.

A következő két hétben felgyorsultak az események: az egyetemisták országszerte további szervezeteket hoztak létre, ahol az elégedetlenség elemi erővel fogalmazódott meg. A pártvezetés továbbra is lépéshátrányban volt. Az október 23-án reggel Jugoszláviából hazatérő Gerőék előbb betiltották, majd engedélyezték az egyetemisták aznapra meghirdetett, a lengyelekkel szolidaritást vállaló demonstrációját.

Sokan azok közül, akik reggel elindultak otthonról dolgozni, tanulni vagy ügyeket intézni, még azt sem gondolták, hogy délután egy békés tüntetésen vesznek részt. Azt pedig végképp nem sejtették, hogy estére forradalom kezdődik az országban.

A Rákosi-diktatúra éveken át sokféle eszközzel igyekezett megosztani és egymás ellen fordítani a különböző társadalmi csoportokat. Az 1956. október 23-át követő napok és hetek azonban megmutatták, hogy ebben kudarcot vallott. Az emberek eltérő érdekeik és sérelmeik ellenére képesek voltak összefogni, és kezükbe vették saját és országuk sorsát.

Címlapi kép: Nagy Imre beszél az országgyűlés 1953 július 4-i ülésén, Filmhíradó.

Kérdés a vitához: Mely intézkedések változtatták meg leginkább az emberek mindennapi tapasztalatait az 1953 utáni időszakban?