Üdvözlet a halál évtizedének (Molnár Gergely 1950–2026)

„igen, az utolsó nyaram
amit még végigélek
gyűlölöm ezt a telet
de küldd el az üdvözleted
a halál évtizedének”
(Spions: A Summer Song)

Múlt hét elején csetelt rám az egykori Wanted magazin szerkesztőinek csoportjában Bihari Balázs, azzal, hogy valószínűleg meghalt Molnár Gergely, és küldött hozzá egy linket is, Monty Cantsin Amen (1978-ig: Kántor István), Kanadában élő művész (neoista!) elég hátborzongató vagy hát nem is tudom, mindenestre éppenhogy FB-safe performanszával: saját vérével mázol egy fehér lapra, mindenféle műanyag csontvázak, koponyák társaságában. A vérrel mázolás, dolgok összevérzése Monty Cantsin visszatérő performanszeleme egyébként is, vagy negyven éve idegesíti ezzel a kanadai művészeti intézményeket és rendőröket (összevérez kiállításokat, műtárgyakat). Ezt a szöveget írta a képek alá: „To the memory of Spiel! and the Spions/OSP. The Illegal Alien and the Wandering Jew.”

Spiel! (korábban néha DJ Spiel vagy Helmut Spiel) Molnár Gergely legutóbb használt művészneve, álneve vagy identitása, nem tudom, hogy kell ezt mondani, és most itt akkor azt is ki kellene fejteni gyorsan, hogy ez a játék fiktív személyiségekkel, újabb és újabb karakterek, identitások kreálása, művészi képzelet és valóság minél kibogozhatatlanabb összecsomózása miként is volt része Molnár művészetének/életének, illetve ennek az irányzatnak, vagy inkább laza irányzathalmaznak (mozgalomnak?), sőt: művészeti gondolkodásnak, amelyet jobb híján neoavantgárdnak nevezhetünk.

És itt most elkerülhetetlen lenne egy kínos, béna bekezdés (vagy kettő), amely megpróbálná eldadogni, mi is volt ez a neoizé Magyarországon a hatvanas évek végétől mondjuk a nyolcvanasok közepéig, és bonyolódna mindenféle kapcsolódó- és alfogalmak magyarázatába, mint a performansz, a fluxus, a koncept-art, az intermédia, és aztán persze jönnének sorra a nevek, helyszínek, események, Maurer Dóra, Erdély Miklós (sőt: Maurer és Erdély Miklós a Ganz-Mávagban!, ez még fontos lesz), Hajas Tibor, Vető, Méhes (Zuzu), Iparterv-csoport, Szentjóby (St. Auby, St. Turba, Staub), Galántai és a balatonboglári kápolna-tárlatok és így tovább. Egyébként a boglári csapat környékén tűnik föl először a „művészeti életben” (értsd: néhány tucat fős, eleinte tűrt majd gyakorlatilag tiltott underground csoportban) Molnár Gergely.

Gyorsan be is zárom a béna/kínos magyarázó bekezdést, mielőtt még igazán elkezdődne; mindenki jobban jár, ha kompetensebb és bőségesebb forrásokból próbál ismerkedni a magyar neoavantgárddal, elsősorban az Artpoolt érdemes klikkelgetni. Azt nem merem ajánlani, hogy ugorjon bele bemelegítés nélkül egy Szentjóby-előadásba vagy könyvbe, mert az sérülésveszélyes, de megéri rászánni egy kis időt: nagyon kemény és érdekes sztorik, nagyon kemény és érdekes emberekkel, a mai napig minden momentumukban tanulságos szabadságküzdelmek. Tényleg megdöbbentő, hogy ez a maroknyi, mindenre elszánt, mindentől elrugaszkodott, „perifériális művészlétében”, egzisztenciális kiszolgáltatottságában, rendőrségi, titkosszolgálati zaklatások (nem ritkán fizikai inzultusok) közepette is iszonyú aktív, rettenetes munkabírású figura mekkora hatást tudott gyakorolni a huszadik század végi magyar kultúrára, sőt a gondolkodásra, a nyelvre, a popzenére, akár a szórakoztatóiparra, az egész város (Budapest) struktúrájára, lüktetésére. Úgy, hogy az átlagember, de még a műveltnek mondható értelmiség nagyobb része sem találkozott a soha a műveikkel. Meglátjuk majd Molnár Gergely példáján is.

Nála nagyobb hatást aztán senki sem gyakorolt a magyar undergroundra. Kivéve persze a kortárs, bár zeneileg még egy korszakkal mögötte járó, de sok szempontból hasonló pályát követő Baksa-Soós Jánost. Baksa-Soós mégis jóval „mainstreamebb” figura volt, ismertebb, kedvesebb, megközelíthetőbb. Molnár Gergely a közellenség, a provokátor, a kíméletlen misztikus mizantróp karakterét építette inkább, és sokkal rövidebb ideig – alig egy-két évig – működött itthon színpadon, nyilvánosság előtt.

A cikk elején idézett üzenet után próbáltam Facebookon illetve néhány Google-kereséssel csekkolni, hogy hivatalos-e a halálhír; Monty Cantsin/Kántor azt írta, a montreali rendőrség tudja megerősíteni az öngyilkosság hírét. Spiel!/Molnár élettársa, Gina, azaz Lakatos Gabriella néhány napja halt meg, „hosszan tartó, súlyos betegség után”, egy montreali kórházban, Molnár pedig úgy döntött, hogy követi őt. A természetes halál tőle karakteridegen lett volna. Aztán három napig semmi. Három nap után, pénteken feltűntek a Molnár Gergely haláláról szóló hírek – az Artpool Facebook-posztja nyomán – a gyászlájkvadász hullabeobachter híroldalakon. A Blikk, az Origo és a Szeretlek Magyarország az első publikálók között. Spiel! maga sem rendezhette volna jobban, mintha direkt provokáció volna ez is. Cinikus, társadalomkritikus tréfa. Görbetükör a górcsőben.

Ezeknek a lapoknak az olvasói Molnár Gergelyt egyszerűen futóbolondnak tartanák, ha egyáltalán tudomást vennének róla. Ha ismernék. És a maguk eszével joggal tartanák annak. Spiel! haláláig, sőt még halálában is megpróbálta minél messzebbre elkerülni a szokványos vagy inkább egyáltalán elfogadhatónak tekintett viselkedési mintákat, öltözködést, bármilyen tevékenységet. Kifejezetten provokálni próbálta a szokványosság, elfogadhatóság, illendőség béklyóit magukra venni hajlandó polgárokat, sőt, még azokat a „lázadókat” is, akik túl triviálisan, ötlettelenül, kockázat nélkül cirkuszoltak.

Létezik ugyanakkor egy kicsiny, de nagyon befolyásos csoport, elitcsoport, képzőművészek, költők, írók, filmesek, rockzenészek, top- és lumpenértelmiségiek, akik szinte szentként tekintettek Molnárra: legendákat meséltek róla, ahogy kinyilatkoztatásaival megteremtette a magyar punkot, egyetlen érintésével létrehozta az undergroundot, léptei nyomán a magyar rocktörténet legeredetibb, legfontosabb, legnagyobb hatású zenekarai alakultak. Mindezt úgy, hogy Molnárról 1978 óta szinte senki szinte semmit sem tudott. Mindent, amit létrehozott, 1971 és 78 között hozta létre, de inkább 1977-ben és 78-ban. 71-től 77-ig csak bemelegített.

Amikor Molnár talán legszorosabb szövetségeséről, alkotótársáról, a Spions zenekar másik főideológusáról, Najmányi Lászlóról írtam hosszú nekrológot szinte pontosan hat évvel ezelőtt (Már megint meghalt Najmányi László, mutatjuk!), ugyanezzel a megoldhatatlannak tűnő feladattal kerültem szembe: hogyan is lehetne érzékeltetni ezeknek az embereknek, műveiknek a jelentőségét néhány bekezdésnyi szövegben, a teljes kontextus, a művészi program, a korszak politikai és társadalmi (kultúrpolitikai) hátterének hosszú ismertetése nélkül? Hiszen a művek maguk tulajdonképen a saját szövevényes, misztikus, hihetetlen történetük, történeteik szövedéke, az önmítoszgyártás, saját legendáik megteremtése,

Sehogy, nyilván.

Szerencsére, a Partizán azóta készített egy viszonylag alapos, és nem túl hosszú (nettó negyven perc, az első 8-9 perc csak bevezető, odaállítottam startot, ahova kell) riportfilmet a Spionsról (háromrészes magyarpunktörténeti sorozatban). Mindenképp szükséges volna elolvasni továbbá ezt a Szőnyei Tamás-szöveget az Artpool oldalán, amely tartalmazza egyrészt Molnár illetve a Spions dalszövegeit, a „Spions Rock’n Roll” című Molnár-esszét vagy manifesztumot (amelynek tulajdonképpen minden sorát ide kellene citálni, tűpontosan definiálja a projektet), illetve Müller Péter Sziámi (az Egyetemi Színpadon lezajlott Spions-performansz rendezője) és Peter Ogi gitáros visszaemlékezéseit, valamint az 1995-ös kanadai Molnár–Galántai nem-találkozás leírását. Előtte esetleg még ezt a Szőnyei-cikket is, szintén az Artpoolon, a Spions-sztori viszonylag rövid összefoglalását.

Punk-e ez egyáltalán? – szoktak kételkedni azok, akik először hallják meg rossz minőségű felvételekről a Spions furcsa, egy szál torzítatlan elektromos gitárral prüntyögő, dob és basszus nélküli alig-zenéjét.

Az.

Nagyon.

Fenyegető, nyugtalanító, provokatív zaj, és brutális szövegek. De Molnár Gergely fent linkelt manifesztuma (Spions Rock’n Roll) végképp eloszlathatja a kételyeket:

„A Spions minden egyes koncertet teljes értékű – egyedi – műalkotásnak tekint; ennyiben punk, ellentétben a rock-gyárak szakmunkásaival.

A Spions ugyanis munkanélküli és lumpen. Nincs sok választása. De vesztenivalója sem.

A Spions bukásának formáját tervezi. Minden előadásával feladja magát.”

Mondtam, hogy az egészet ide kéne idézni. Vagy másoljam ide a Nirvániát? Legalább az első versszakot:

„dühöng a folklór és az izzadságszag
torz népviseletben a sok ronda állat
a nőstények szünet nélkül szaporodnak
s a világra durva és korcskölyköket hoznak
a munkások indulnak az indulóra
a tankok várnak, a hajnal mind soványabb
a nők segge nagy, a sexet gyűlölik
az utcasarkokon részeg bandák állnak”

Kell punkabb valakinek?

De hogy is lett a „magyar punk” egy vizuális művészetekkel, színházzal, performansszal foglalkozó művészcsoport agyszüleménye?

'71-től formáló társaság, egyetemista fiatalok, de van köztük még gimnazista is. Lejárnak Boglárra, a kápolnához bulizni, inni, hülyéskedni, hippiskedni, művészkedni-alkotni, hallgatni egymást, az idősebbeket, mindenféle gondolatokat, világmegfejtéseket, zenéket, lemezeket, tanulni valamit művészetről, szabadnak lenni. Okosak, tájékozottak, tettrekészek (ma azt mondanák: kreatívok, pedig az hülyeség), minden nap kitalálnak valamit, valamilyen akciót, színházat, performanszt, apróbb-nagyobb provokációt, nem bírták a tétlenséget, a renyheséget, ki nem állhatták az éppen erősödő kádárizmus elnyomott, proli szürkeségét, krumplilevesszagú áporodottságát. A társaságból többen is viszonylag jól beszélnek angolul, ami akkoriban még ritkaság, sőt, hozzáférnek angol nyelvű sajtóhoz (egyikük, Rész István előfizet a New Musical Expressre, ami akkoriban szerintem félhavi fizetést simán elvihetett, dollár/fontváltással, postaköltséggel), Molnár Gergely egy időben az MTI külpolitikai szerkesztőségében is dolgozik, ahol elérhetővé válik szinte minden. Elsőkézből, alig egy-két hét késéssel értesülnek a punk londoni berobbanásáról, Molnár és Najmányi pedig azonnal érzi, hogy ez valami olyasmi, ami tökéletes hordozója lehet saját művészi elképzeléseinek. A zene nem érdekli őket, csak a színház, az akció, a látvány, a hatás, az információ. De micsoda mázli: „zene” nincs is túl sok a punkban. Érzik, hogy ez az, amivel a legtöbb ember megszólítható. Megfogalmazzák maguknak, hogy a rockandroll az igazi huszadik századi tömegmédium.

Molnár a szellemi vezér, a szöveg- és ötletgyáros, tekintélye szinte hadvezéri, első tisztje Najmányi, aki a technikai megvalósításért, a látványért, a színházért felelős, és keresnek maguk mellé egy gitárost, egy zenészt. Ez először a zenakadémista ifj. Kurtág György, akit nem sikerül igazán meggyőzni a primitív punk fontosságáról, szépségéről, őt gyorsan követi az „amatőr” Zátonyi Tibor (egyébként fotóművész), végül egy másik zeneakadémista, Hegedűs Péter (Peter Ogi) a megoldás.

Molnár és Najmányi először színházi előadásaiba, performanszaiba épít be elemeket a legizgalmasabbnak gondolt új, nyugati zenékből. Molnár Gergely írásvetítős, lemezbemutatós előadásokat tart David Bowie, Lou Reed, a Velvet Underground, a Sex Pistols, a Kraftwerk és mások munkásságáról. A hatás nem marad el. (Addig Magyarországon talán Radics Béla Deep Purple-, Hendrix- és Cream-nyúlásai számítottak a legvadabb, legextrémebb keményrocknak.) A magyar könnyűzene új korszaka igazából innen indul, nem is a Spions megjelenésétől. Ezeken az előadásokon részt vesz Menyhárt Jenő (később URH, Európa Kiadó), Kistamás László (később Kontroll Csoport), Müller Péter Sziámi (később URH, majd Kontroll csoport, majd Sziámi Sziámi), Víg Mihály (később Balaton, Trabant) és biztos még föl lehetne tucatnyit a későbbi underground/alternatív zenekarok tagjai közül. Az előadások egyik helyszíne a Ganz-Mávag művelődési ház, ahol ekkoriban neoavantgárd „sejt” működik: Maurer Dóra és Erdély Miklós képzőművészeti szakköre. (Kistamás László aztán az itteni élményei alapján szervezi meg ide, a Golgota utcai Ganz művházba, egy évtizeddel később – 1986-87-ben – Dejavu Revue című zenés előadását, és nyitja meg a művház pincéjében minden idők legnagyobb hatású magyar undeground zenei klubját, a Fekete Lyukat, 1988-ban.)

A Spions projekt '77 nyarára így-úgy összeáll, de a zenekar egy évet sem ér meg Magyarországon: négy koncertre tesz kísérletet, egyik meghiúsul, három másik botrányba fullad. Rendőri zaklatások, titkosszolgálati akciók után a mindhárom aktív tag váratlanul megkapja Nyugatra érvényes útlevelét, amelyet korábban rendre elutasítottak. Egyértelmű felhívás a belügytől: menjenek! '78-ban előbb Molnár Gergely majd Hegedűs Péter (Peter Ogi) és Najmányi László is elhagyja az országot. Párizsban megpróbálják folytatni ott, ahol abbahagyták, és eleinte úgy tűnik, sikerülhet befutniuk, megjelenik egy nagylemezük is. Tárgyalnak Malcolm McLarennel, a pár hónappal korában feloszlott Sex Pistols menedzserével. Aztán hirtelen minden elszaródik, összevesznek, szétszélednek. Molnár sosem tér vissza Magyarországra, néhány régi barátja később megpróbál vele kapcsolatba lépni, de még velük sem hajlandó magyarul kommunikálni. (Najmányi és Ogi a kilencvenes évek közepén hazatérnek.)

Molnár Kanadában folytatja radikális és periferikus művészi létezését. Több név/személyiségcsere után Spiel! néven működik, állítólag dj-ként dolgozik.

Az a néhány dal, amelyet '77-78-ban megírt és előadott, végérvényesen beleivódik a magyar rockzene szövetébe. 1980-ban indul a magyar új hullám: az URH, az Európa Kiadó és a Balaton alapítói mind Molnár előadásain és koncertjein kaptak ihletet, szövegeik száz helyen idézik, parafrazálják, visszhangozzák, lopják Molnár Gergely brutális költői képeit, fordulatait. A nyolcvanas évek elején alakuló budapesti punkzenekarok (Neurotic, ETA, Invázió és a többi) szövegeiben is újra meg újra előkerül a Nirvánia, a Summer Song és a többi néhány fordulata.

Molnár szövegei közvetve vagy közvetlenül több tízezer, talán több százezer magyar életére voltak, vannak és még lesznek is hatással. Onnantól kezdve, hogy 1985-ben először merészkedtem le punkkoncertre (QSS is volt akkor szerintem, az SZFMH-ban, és még Barangó korszakos, brilliáns dalszövegeiben is hallom a Spionst), mindennapi része az én életemnek is. 41 éve.

Évente háromszor-négyszer el szokok ballagni a Bank utcába, a Hunnia Bárba, hogy meghallgassam Víg Miska és a Balaton melankolikus slágermúzeumát, egyik fénypontja (irónia!, a magyar rocktörténet legsötétebb dala) mindig a Summer Song. Nem lehet ennél szörnyűbb, félelmetesebb, aktuálisabb és punkabb dalszöveget írni 2026-ban sem.

Idelinkelem ezt a felvételt róla, ezen még Keszei Krisztián gitározik, egészen zseniálisan, még Najmányi is imádta.

Ez meg az eredeti:

Szóval, Gergely, Spiel! vagy ki is vagy, nem sokat tudok rólad, vagy, nem is tudom, mihez képest?, biztosan nem eleget, de az alapján, amiket olvastam, meg amiket Najmányi Laci, barátod és legnagyobb rajongód, hűséges tiszted mesélt nekem, azt gondolom, hogy gyűlölnél, megvetnél, leköpnél ezért, ezért a nyálas közhelyeskedésért, de: kösz, bazmeg. További jó rohadást.