„Finnországot annak is meg kell védeni, aki nem itt született, de ezt választotta a hazájának” – így működik a honvédelem a világ legboldogabb országában

• Finnország évek óta a világ legboldogabb országa. De nem csak az általános boldogság nagy, hanem az állami intézményekbe, kiemelten a hadseregbe vetett bizalom is, sőt, itt a legmagasabb azoknak az aránya is, akik fegyvert fognának a haza védelme érdekében. De miért?
• Mit jelent a totális védelem Finnországban, és miért beszélnek ma már átfogó biztonságról?
• Mit csinál kilencszázezer önkéntes? Hogyan lehet biztonságban tartani az 1340 kilométer hosszú finn-orosz határt? Miért kellett lezárni az összes határátkelőt Oroszország irányába?
• Miért gyenge a megosztott társadalom?
• Helyszíni riport Helsinkiből és Lappföldről.

A biztonságpolitikai szakértők jó része Európa-szerte figyelmeztet arra, hogy a háború-béke kérdéséről nem fekete-fehérben kellene gondolkozni, lehet, hogy már háborúban állunk, csak nem vesszük észre. A finn szakemberek jó része is úgy véli, hogy most valamilyen szürke zónában lehetünk. Finnország biztonsági modellje világszerte ismert, de külföldről hajlamosak vagyunk egyszerűen a sok százezres tartalékos rendszerre, a hidegháború után is megtartott sorkatonaságra vagy az évtizedek óta építgetett-szépítgetett bunkerekre gondolni, ezek azonban a finn védelmi rendszernek csak töredékei. A kétezres évek eleje óta a finn biztonságpolitikai gondolkodás jelentős átalakuláson ment keresztül: a korábban középpontba helyezett, hagyományos „totális védelem” helyét fokozatosan a sokkal szélesebb, az egész társadalom működőképességét középpontba állító „átfogó biztonság” vette át. Bár ez lehetne egy száraz elméleti változás, amivel felesleges húzni az időt, nem pusztán terminológiai változásról van szó, a két koncepció mögött eltérő fenyegetéskép és eltérő államfelfogás húzódik meg, érdemes megérteni ezek lényegét, és a kettő közti fő különbséget.

A Finnország védelmét a mai napig meghatározó védelmi struktúra, a „totális védelem” a második világháború utáni időszakra nyúlik vissza. Akkor a háborúból azt a következtetést vonták le, hogy ahhoz, hogy érdemben lehessen Finnországot megvédeni, a társadalom minden részét be kell vonni, a haza védelme nemcsak a hivatásos hadsereg feladata, hanem mindenkié. Előbb-utóbb elkerülhetetlenül újra háború lesz, ezért valamilyen elrettentő erőt fel kell tudni mutatni egy olyan országnak, amely több mint 1300 kilométeren keresztül határos Oroszországgal, ahonnan már többször érkezett a veszedelem. Ha nem is legyűrhetetlen mennyiségű vasat és acélt, hát azt, hogy a társadalom mindenre és bármire is fel van készülve.

A totális védelem azon alapult, hogy a katonai védelem nem kizárólag a hadsereg feladata, a gazdaság, a közlekedés, az energiarendszer, a közigazgatás, az ipar és a lakosság egyaránt a nemzeti védelem részét képezte. Mindennek végső célja a katonai ellenállóképesség fenntartása volt, a fő kérdés így hangzott: hogyan lehet biztosítani, hogy Finnország egy fegyveres konfliktus esetén továbbra is harcképes maradjon? Hát úgy, hogy a társadalom minden erőforrását a védelem szolgálatába kell állítani.

A hidegháború végével azonban a világ megváltozott, talán felesleges is mélyebben magyarázni, hogyan, a döntéshozók egyre inkább azt látták, hogy a társadalmakat fenyegető veszélyek jelentős része már nem katonai természetű. A stratégiai gondolkodásban fokozatosan kialakult az a felismerés, hogy a biztonságot már nem lehet kizárólag a katonai dimenzióban értelmezni. Ez a gondolat egyébként világszerte megszületett a biztonságpolitikával foglalkozók körében, a finnek viszont záros határidőn belül ehhez alakították a teljes védelmi rendszerüket. A legfontosabb kérdés többé nem az volt, hogy Finnország képes-e megvívni egy háborút, hanem az, hogy képes-e működőképes maradni bármilyen válsághelyzetben. Az új megközelítés nem egy az egyben átvette a totális védelem modelljét, hanem inkább kibővítette azt. Nem egy külön intézmény vagy új bürokratikus rendszert hoztak létre, hanem a már meglévő szereplők együttműködését új alapokra helyezték, így az állam, az önkormányzatok, a vállalatok, a civil szervezetek és az állampolgárok egyetlen közös, átfogó biztonsági rendszer részeivé váltak, amelyben a hatóságok, az üzleti szféra, a civil társadalom, és az állampolgárok közösen biztosítják a társadalom létfontosságú funkcióinak fennmaradását minden körülmények között, ezzel a finn hangsúly az EU-ban az elmúlt években extra szexivé váló kifejezésre, az ellenállóképességre (resilience) került, durván húsz évvel azelőtt, hogy az uniós dokumentumok kulcsszavává vált volna.

Létjogosultsága kapcsán érdemes megjegyezni, hogy mindazok a felvetések, amelyek az átfogó biztonság modelljét megalapozták, végül előbb-utóbb mind megvalósultak:

• A kritikus infrastruktúrát (kiber)támadások érhetik: kábelátvágásokól vasútrongáláson át, Észtország internetről való 2007-es lekapcsolásáig erre ízlés szerint változatos példákat találunk.
• A globális ellátási láncok megszakadhatnak: voltak velük súlyos gondok akár a covid idején, akár a Hormuzi-szoros kiszámítatatlan lezárása alatt.
• Járványok béníthatják meg az állam működését: covid, korábban SARS, vagy sertésinfluenza, igaz, utóbbi kettő nem érintette drámai mértékben Finnországot.
• A migráció politikai nyomásgyakorlás eszközévé válhat: az oroszok fegyverként használták a finnek ellen 2015-2016 telén, majd újra rápróbáltak 2023 novemberében.
• Az információs műveletek és dezinformációs kampányok pedig anélkül gyengíthetik egy ország ellenállóképességét, hogy egyetlen lövés eldördülne, ezt 16 év orbánizmus után talán nem is kell külön magyarázni.

Kitől kéne megvédeni Finnországot?