Amikor a derűt elmossa a harag

Pályafutásom politikai újságíróként majdnem egyidős a most leomló rendszerrel. 2009 őszén kezdtem, huszonévesként, amikor az ország a jobboldal országlására várt, és a Fidesz győzelmének csak az aránya volt kérdéses. Némi aggodalommal tekintettem a közelgő kétharmad elé, évek óta figyelve az ellenzék agresszív politizálását. De persze nem sejtettem, hogy ebből rendszer, sőt korszak lesz, és hogy felnőtt életem döntő részét Orbán Viktor országlása alatt fogom leélni.

A nemzedékem a kilencvenes években azon nőtt fel, hogy a történelem véget ért: eljött a többpártrendszer és a szabadság; Go West, Magyarország Ausztria nyomába ered. Jól tudtuk persze, hogy nem érjük utol, de a nyugati irányban sosem kételkedtünk. Nem kételkedtünk akkor sem, amikor 2002-ben a Fidesz a radikalizálódás útjára lépett. Még akkor sem, amikor egy korábbi III/II-es lett a kormányfő. De akkor sem, amikor 2006 őszére összeomlott a magyar állam.

Valami olyasmit gondoltunk, hogy ez egy operettország, ahol leginkább pojácaszerű politikusok és szerencselovagok jutnak hatalomra, a sorsunk pedig a saját kezünkben van, és magunkért kell helytállnunk. Megértettük, hogy az állam nem értünk van, hanem miattunk.

De azt sosem gondoltuk volna, hogy ellenünk fordul. Hogy itt még egyszer félni is lehet.

2010 után újságíróként hamar összetalálkoztam ezzel a félelemmel.

Az építőipari vállalkozó, aki interjú közben elvette a diktafont, amikor Simicska Lajosra tereltem a szót. A századvéges elemző, akinek remegett a szája, ahogy Habony Árpádról kérdeztem. A „kreatívipar” fideszes üdvöskéje, akinek elvékonyodott a hangja, mi lesz, ha berendelik a birodalmi központba. Sosem felejtem el, amikor egy kormányközeli forrásom 2013 őszén valósággal rimánkodott nekem, hogy töröljem ki az SMS-ét a telefonomból.

Leginkább azok féltek, akik részei lettek a rendszernek. Féltek egymástól, a hatalomtól és a bizonytalanságtól. Félelem tartotta össze a rendszert, amit szolgáltak.

A hivatásomra úgy tekintettem, akár egy krónikás: feltárni és dokumentálni, ami történik, leíróan és távolságot tartva. A Magyar Narancsnál a médiatörvény elemzésével kezdtem, aztán Habony Árpád és Arthur Finkelstein sötét praktikáin keresztül jutottam el a színfalak mögött épülő Simicska-világ felfedezéséig. A közmédia elfoglalása, a konvergens médiahatóság felállítása, a magyar állam foglyul ejtése és a közhivatalok megszállása hamar érdeklődést váltott ki a nemzetközi sajtóban is. Független újságírókkal akkor sem nagyon álltak szóba a fideszes politikusok, interjúkat nem adtak, a közérdekű információkat következetesen visszatartották, a közadat-igényléseket akadályozták, és szép lassan elkezdődött a sorosozás is. De még nem tekintettek bennünket ab ovo az állam ellenségének.

Egészen 2015-ig. Abban az évben váltottam a 444-re, és médiaügyekkel kezdtem foglalkozni. Lépésről lépésre rögzítettem a szabad magyar nyilvánosság szétverését – az Origo bedarálásától a Népszabadság bezáratásán és az Index kivéreztetésén át egészen a megyei laphálózat megszállásáig. Orbán és Simicska harcában, vagyis az új kormánypárti médiabirodalom kiépítésében százmilliárdos nagyságrendű közpénz mozdult meg.

A miniszterelnök az állam minden erőforrását felhasználta, hogy kiirtsa rendszeréből az ellenállókat.

Orbán immár saját kezűleg irányíthatta médiabirodalmát, és ezzel megkezdődött a tudatos és módszeres provokáció kora – listázás, árulózás, paparazzók, személyre szabott zaklatások.

Buzizó, migránsozó, családi erőszakkal rágalmazó hajtóvadászat indult a politikai ellenfelekkel – köztük Vona Gáborral, Juhász Péterrel – szemben. Habony Árpád vezetésével új lendületet kapott a kormányzati kommunikáció: nyílt koncepció lett a „velünk vagy vagy ellenünk” politikája. A kormány megpróbálta felszámolni a hagyományos újságírói szerepeket: krónikásokból ellenlábasok lettünk. A 888 elindításakor azzal szembesültünk, hogy új világ van:

a kormányunk a saját pénzünkön uszít ellenünk.

Ellenséggé tették a nyilvánosságot. Embereket űztek el vagy hoztak kiszolgáltatott helyzetbe.

Az oknyomozó, aki inkább elment kamionsofőrnek. A gazdasági sztárújságíró, aki villanyszerelőnek állt Ausztriában. A magyar újságírás legendája, aki meg sem állt az andalúz tengerpartig, hogy egy farmon álljon munkába. Megannyi kitűnő szakember, akiknek tönkretették a munkahelyét, vagy kisemmizték és megbélyegezték őket, csak mert a hivatásukat gyakorolták.