„Anonymusnak sem kell elhinni mindent”

„Gyerekkorom nagy kedvence volt a Képes történelem sorozat. Nemcsak az idővonalon segített eligazodni: melyik is volt előbb? A görögök? Vagy a rómaiak? F. Kemény Márta szerkesztésében rövid, pörgős szövegek magyarázták a képeket, valóságos kalandregényként tálalva elénk a történelmet. Textilsimítású borítójával ez a kötet megidézte bennem gyerekkorom nagy kedvencét, de szó sincs retróról: különleges vizualitásával, redukált színpalettájával, ez a könyv egy XXI. századi megoldást hoz, a mostani 10+-os gyerekek számára” – írja laudációjában Paulovkin Boglárka illusztrátor, az Év Gyerekkönyve Díj zsűritagja Návai Péter kötetéről.

A Jöttünk, láttunk, maradunk! nyerte a legjobb ismeretterjesztő kötet díját, miközben Herbszt László az illusztrációk versenyében is shortlistre került.

Paulovkin szerint a történelemtanár szerző „őszintén feltárja a történelemtudomány kirakósjáték jellegét, tudatosítja a tények, feltételezések és hiedelmek közötti fontos különbséget, hogy a gyerekek a megfelelő módon kezelhessék azokat. A humoros hangvétel áthatja a kötetet, az egyes témák címei játékosak és hangulatkeltőek.”

Ebből mutatunk most két fejezetet a kép alatt.

Utazás a Kárpátokig

A korai magyar történelem tele volt költözéssel. Őseink folyton úton voltak, hogy megtalálják a tökéletes otthont. Azt a földet, amely dús legelőket és bő vizű patakokat ad lovaik, marháik, juhaik számára. Azt a vidéket, ahol senki nem háborgatja őket, amikor a túlvilági erőknek áldoznak, lovagolni tanítják gyerekeiket, jurtát állítanak, övcsatot készítenek, kását főznek, kumiszt isznak, solymásznak, vetnek és aratnak. Ideális otthont találni sosem könnyű, ők is sokszor megálltak, azt remélve, hogy végre célhoz értek, ám ez végül csak a Kárpát-medencében sikerült. De honnan tudhatjuk, hogyan jutottak el idáig? Más nomád, pásztorkodó népekhez hasonlóan
sajnos őseink sem jegyeztek le semmit hosszú utazásuk történetéből. Szerencsénkre azonban mások igen, ráadásul a régészet, a genetika és a nyelvészet is tud válaszokat súgni a kérdéseinkre.

Az Urálnál kezdődött minden

Bár a fenti tudományterületek kutatói sokszor egymásnak is ellentmondó elméleteket állítanak fel őseink vándorlásáról, abban egyetértenek, hogy a kiindulópont valahol az Urál hegység keleti oldalán lehetett, a mai Oroszországban. A régészeti kutatások alapján a legvalószínűbb, hogy a Tobol–Irtis–Isim folyók térségében. Ezután, hogy mikor és miért, azt nem lehet pontosan tudni, de átköltöztek a hegység nyugati oldalára, majd felhajtottak a sztyeppei autópályára, és néhány pihenővel meg sem álltak a Kárpátokig.

Nem voltak gyorshajtók

Hány évvel a 895-ben kezdődő honfoglalás előtt indultak útnak őseink? Ebben a kérdésben az írott források nem segítenek. Korábban a nyelvészeti kutatások eredményeit alapul véve két-háromszáz évet becsültek a kutatók. Ezt úgy számolták ki a nyelvészek, hogy körülbelül ennyi idő alatt kerültek a nyelvünkbe azok az idegen szavak, amelyeket a vándorlásunk útvonalán élő népektől vettünk át. Ma már a régészet és a genetika eredményeinek köszönhetően inkább százhúsz-százharminc évben gondolkodnak a kutatók, mert nem látszanak ennél régebbi magyarságra utaló leletek az Urál keleti oldalán. Tehát valószínűleg gyorsabban közlekedtek, de az autópályán kötelező százharmincat betartották.

Otthonból autópálya-pihenő

Egy hosszú utazás közben kellenek megállók is, bár ezekre az állomásokra nem átmeneti szállásként gondoltak őseink. Ám amikor nem érezték magukat biztonságban valahol, akkor újra útra keltek. Az írott forrásoknak hála nagyjából tudjuk azonosítani ezeket a megállókat. Biztosan lehajtottak egyszer a pályáról a Volga folyó kanyarulatánál, mely területet egy 13. századi szerzetes, Julianus barát nevez majd el Magna Hungariának. Fixen tartottak egy pihenőt a Fekete-tengertől északra fekvő, Levédiának elnevezett vidéken, a Kazár Birodalom szomszédságában. Illetve a Levédiától nyugatabbra húzódó Etelközben, valahol a Fekete- és az Azovi-tenger északi előterében, amelyet nyugatról a Kárpátok koszorúja határol.

A kormány mögött

A kutatók szerint a sztyeppén hasító őseink igazán tarka társaság lehettek, sokféle származású és nyelvű közösség csapódott hozzájuk a hosszú út során, ám biztosan voltak lecsatlakozók is. A nomád vándorlás már csak ilyen. De kik szabták meg az irányt? Kik ültek a kormány, vagyis a zabla mögött? Ezt a kezdetektől sajnos nem lehet tudni. Ám Levédia és Etelköz kapcsán már vannak neveink, hála egy 10. századi bizánci uralkodónak. Bíborbanszületett Konstantin császár egy olyan könyvet állíttatott össze fia számára, amely segít neki felkészülni az uralkodásra. A mű rengeteg adatot tartalmaz azokról a népekről, amelyek a császár szerint fontosak voltak, köztük a magyarokról is. Bár különböző szerzők különböző időben keletkezett munkáit gyúrja össze, így tartalmaz ellentmondásokat is, de az őseinkre vonatkozó részleteit nagyrészt hitelesnek tartják a tudósok. Lássuk a neveket! Konstantin szerint Levédia névadója egy Levedi nevű vezető volt, ám ahhoz nem ad elegendő információt, hogy pontosan meghatározzuk, mikor élt. Arról is tudósít minket, hogy őseink Levédiában és Etelközben a közeli Kazár Birodalom fennhatósága alatt éltek, és törzsekbe szerveződtek. Még a törzsek nevét is elárulja: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. Megemlíti, hogy a hét törzshöz később csatlakoztak a kazároktól elszakadó kabarok is. Sőt, azt is elmondja, hogy a törzsek szövetségre léptek egymással, és Etelközben választottak maguknak egy fejedelmet.

A választásról egy másik szerző, III. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus is tudósít, igaz, jó háromszáz évvel később a Gesta Hungarorumban. Megnevezi az egymással vérszerződést kötő törzsfőket is: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm. Anonymus elmeséli, hogy a törzsfők Álmost választották fejedelemmé, aki a hun király, Attila leszármazottja volt. Azt is leírja, hogy Álmos anyja álmot látott: a fia új hazába vezeti majd a népét, ahol dicső királyok lesznek a leszármazottai.

Persze Konstantinnak és Anonymusnak sem kell elhinni mindent. A történészek szerint őseink valószínűleg már a szövetség megkötése után érkeztek meg Etelközbe, ahol valamikor 881 előtt választották meg az első fejedelmet, Álmost. Miután ő meghalt, a fia, Árpád lett a törzsszövetség vezetője.

A hun rokonság nem bizonyítható, a legtöbb nomád uralkodó Attilára vezette vissza a családfáját. Valójában még az sem tudható biztosan, hogy Álmos és Árpád melyik törzs tagjai voltak. Arra viszont jól mutatnak rá a történetírók, hogy itt valami nagy dolog történt. Ugyanis a közel négyszáz évig hatalmon lévő Árpád-ház erre az eseményre vezette vissza uralkodói jogát.

Reszkessetek, betörünk!

Őseink valószínűleg elégedettek lehettek Etelközben. Volt hol legeltetniük, volt hol itatniuk, volt választott fejedelmük, volt erős hadseregük. Utóbbit onnan tudjuk, hogy rendre felbérelték őket más népek sanyargatására. A frissen megalakult sztyeppei állam tehát jól működött. Aztán beütött a baj, és kiderült, hogy innen is tovább kell állniuk. Ám végül ez az utolsó költözésnek bizonyult…

Az álomotthon

Ha Álmosék nem támadták volna meg bizánci megbízásból a bolgárokat, akkor talán a bolgárok sem bérelték volna fel a besenyőket, akik súlyos csapást mértek elődeinkre etelközi szálláshelyükön.

Valószínűleg ezután döntöttek úgy, hogy Etelköztől nyugatra, a Kárpátok közé költöznek. Ezt a területet ekkor már ismerték őseink, mivel korábbi portyáik során többször jártak itt (862, 881, 892, 894). Tudták, hogy morvák, keleti frankok és bolgárok osztoznak a területen, amely valójában mindhárom birodalomnak a határvidéke volt. Tudták, hogy nem esélytelenek velük szemben, hiszen megbízásból már többször bekapcsolódtak a háborúikba. Tudták, hogy a terület tökéletes a nomád állattartásra. Így születhetett meg a döntés a 895-ös indulásról és az átkelésről a Vereckei-hágón.

Ekkor viszont már nem Álmos, hanem Árpád volt a fejedelem. Ő döntött az Alföld és Erdély megszállásáról, a Dunántúl több hadjárattal történő elfoglalásáról. Miután a 907-es pozsonyi csatában őseink megvédték újdonsült otthonukat a keleti frankoktól, a honfoglalás lezárult, a vándorlás korát a kalandozások időszaka követte.

A kincsek miatt…

Kalandozások alatt azt a közel negyven kisebb-nagyobb hadjáratot értjük, amelyeket őseink a 10. századi Európa különböző részeibe indítottak, legtöbbször adóztatás, zsákmányszerzés, fogolygyűjtés céljából. Röviden a pénz miatt, ugyanis a vezető réteg iránti hűség fenntartásához mindig is pénzre volt szükség. Ezért indultak a kalandozások, ezért lehetett német területeken, a frankok földjén, Itáliában, Bizáncban, de még a mai Spanyolország területén is hátrafelé nyilazó, kincseket cipelő, szolgákat terelő magyarokkal összefutni. Ugyanakkor ezeket a hadjáratokat az esetek többségében nem egy közösen tervezett és szervezett hadművelet részeiként kell elképzelni, hanem inkább az egyes törzsfők által egymástól függetlenül indított, önálló akciók sorozataként.

Ha egy üzlet beindul

Kalandozó őseink pedig sikert sikerre halmoztak Európában. Volt, hogy hosszabb-rövidebb ideig adó, azaz védelmi pénz fizetésére kényszerítettek uralkodókat. Bizánc például jellemzően így kezelte a magyar kérdést. Ha megunta a falai előtt pusztító kalandozókat, fizetett nekik, hogy menjenek el. Tudjuk, hogy német és itáliai uralkodók is adóztak a kalandozóknak a békéért cserébe, ám ők sokszor fel is bérelték őseinket. Zsoldot fizettek nekik azért, hogy nyílzáport zúdítsanak egy-egy riválisukra. Ám a kalandozók nem voltak telhetetlenek. Jobbára megelégedtek a városok kifosztásával, hogy pénzzel, ékszerekkel, kegytárgyakkal és szobrokkal megrakodva térhessenek vissza a Kárpátok közé. A történetírók megjegyzik, hogy a kalandozók foglyokat csak ritkán hurcoltak magukkal hazáig. Vagy rabszolgavásárokon, vagy ott helyben igyekeztek túladni rajtuk. Arról is maradt feljegyzés, hogy valakit házhoz vittek, hogy a családjától váltságdíjban részesüljenek érte.

Azt, hogy név szerint kik vezették ezeket a hadjáratokat, sajnos nem nagyon tudjuk. Ám a kevés név közül kiemelkedik Bulcsú vezéré, aki viszonylag rendszeres szereplője a korabeli krónikáknak. Például 954-ben az ő vezetésével a Rajna folyóig jutnak a kalandozók, hogy onnan Itálián keresztül gazdag zsákmánnyal térjenek haza. Azt valószínűsítik, hogy részese lehetett a mai Spanyolországba vezető hadjáratnak is, melyre egy itáliai király megbízásából indultak őseink.

Itt a mese vége. Kiadta a Pagony.

Korábbi könyvrészletek:

• Formanek Zsuzsanna, Nattán-Angeli Nóra: Születésmese, Scolar
• Nora és a Káosztérkép, a fordító Kalapos Éva Veronika, Lampion
• dr. Gács Zsófia, Magyar Emma, Tarr Zsófia: Ezentúl, Csimota
• Vészits Andrea: Ábris és az azúrkék patkány, Pagony
• Győri Katalin: Nem festek álmokat, Móra
• Állatos áhítatok – 75 lakó Nóé bárkájából, Luther
• Barker Karcsi színre lép, és ott is marad, Pagony
• Juhász Kristóf: Országjáró mesék, Scolar
• Tittel Kinga: Zenélő Budapest, Lampion
• Anne-Laure Bondoux: Amíg életben vagyunk, Esti Kérdés