Amikor Erdély lett a magyar tenger: nemzeti zarándoklat a visszacsatolt Székelyföldre

Aggódnak a balatoni szállásadók, Erdély visszatért, mi lesz most? Mindenki kincses Kolozsvárra és székelynézőbe akar menni a magyar tenger helyett – írták a pesti lapok 1941-ben, pár hónappal a második bécsi döntés után. Miután Hitler személyes döntésével Erdély északi fele 1940 szeptemberében visszakerült Magyarországhoz, gyorsan beindult a tömegturizmus „Szép Erdélyünkbe”. Bár az újságok szerint az országutak arrafelé pocsék állapotban vannak, sok faluban meg „olyan nagy a sár, hogy a falu apraja-nagyja gólyalábon jár”, 1941 így is a nemzeti zarándoklatként felfogott Erdély-nézéssel telt több százezer „csonka-magyarországinak”.

A tömeges Erdély-járás a Fortepan képein is jól érzékelhető. Az 1941–44 közötti négy évből 652 Erdélyben készült fotó került fel a Fortepan oldalára, annyi nagyjából, mint a következő húsz évből összesen. Messze a legtöbb közülük 1940-ből és 1941-ből, a visszacsatolás utáni nagy felhorgadás idejéből.

A nemzeti zarándoklatból nem maradhattak ki a nagyszüleim sem, akik végül is éppen emiatt lettek a nagyszüleim; bármilyen ellentmondásos is a bécsi döntés politikai háttere, ennyiben én is a revízió unokája vagyok. Ennek volt nyoma az a gyerekkoromban sokat nézegetett, fura alakú Magyarország-térkép is, amin vékony piros vonal mutatta az új határokat, az immár Magyarországhoz tartozó Észak-Erdéllyel. A szépen fűzött, erős térképet a nagyszüleim hozhatták haza abból az 1941-es erdélyi kirándulásból, ahol megismerkedtek egymással. 24 éves, sváb családból származó nagyanyám a kolozsvári vonaton kezdett beszélgetni egy egyedül utazó, keveset szóló fiatalemberrel, akit talán a magányossága miatt sajnált meg annyira, hogy szóba elegyedett vele – a megismerkedésből pedig végül házasság lett.

Nem voltak ezzel persze egyedül. „Vasúton, villamoson, társaságban, mihelyt nyaralásra fordul esetleg a szó: mindenkitől azt halljuk, hogy a jövő nyárra Erdélybe készül” – jegyezte meg a Magyar Nemzet 1941 januárjában, és az utazási irodák, turisztikai ügynökségek is intenzíven készültek a rohamra, ami hamarosan el is indult.

Bár a világháború már javában zajlik ekkor a nyugati fronttól Kelet-Afrikáig, és Magyarország is erősen fegyverkezik, A Kárpát-medencében még néhány hónapig béke van, és a revíziós politika is eredményekhez vezet. Ezt előbb a Felvidék déli, magyarlakta sávja, majd Kárpátalja megszerzése testesíti meg, de az erdélyi határváltozás és vele a Székelyföld visszatérte ennél még sokkal többet jelent – szimbolikusan mindenképpen, hiszen a közfelfogásban és a revíziós propagandában ez maga a nemzeti táj.

Észak-Erdély a maga 43 ezer négyzetkilométerével 1940 szeptember első napjaiban esett át a rezsimváltáson a magyar honvédség bevonulásával. Az erdélyi revíziót illető magyar politika akkor váltott sebességet, amikor június végén a Szovjetunió ultimátumot adott Romániának, majd két napon belül bevonult Besszarábiába és Észak-Bukovinába. A helyzetet a magyar kormány is ki akarta használni, már másnap bejelentették, hogy tárgyalni akarnak Romániával területi kérdésekről. Nyomatékul mozgósították a magyar honvédséget is a határra.

A németek mindenképpen el akarták kerülni a két szövetségesük közti háborút, különösen, hogy ebben az esetben reális veszélynek láttak egy szovjet katonai előrenyomulást is a Balkánon. Amikor a kétoldalú magyar–román tárgyalások kudarcba fulladtak, a magyar királyi honvédség arra készült, hogy öt napon belül megindítja a Románia elleni katonai támadást. A románok legfeljebb 18 ezer négyzetkilométernyi terület átadására lettek volna hajlandók, nagy lakosságcserékkel, míg Teleki Pál miniszterelnök Erdély kétharmadának átadására tett javaslatot.

Egy valódi magyar–román háborúnak ugyan minimum bizonytalan lett volna a kimenetele, így ez vagy blöff, vagy veszélyes kalandorság lett volna, a németek nem voltak benne biztosak, hogy a magyarok nem gondolják-e komolyan, úgyhogy végül úgy döntöttek, hogy Ciano olasz külügyminiszterrel kiegészülve ők lesznek a döntőbírók – a döntésnek pedig a magyarok után végül a románok is alávetették magukat.

A döntést augusztus 30-án hirdették ki, annak eredményét a magyar és a román fél is csak ott ismerte meg, amikor átadták nekik a térképeket – ez pedig annyira sokkolta a románokat, hogy Maniolescu külügyminiszter ájulva esett össze. Igaz, a magyarok sem voltak teljesen elégedettek, a revíziót többnyire csak ideiglenes első lépésnek tekintették a remélt további területszerzés előtt.

Bár a megkapott észak-erdélyi területen közel annyi, egymilliónál is több román élt, mint magyar, a visszacsatolás és a bevonulás a magyar emlékezetben a nemzet újraegyesítéseként, dicsőséges hazatérésként és nemzedékek legkatartikusabb pillanataként maradt meg. Závada Pál Idegen testünk című, 1940-ben játszódó regényében a szemtanúk így számolnak be az országgyarapítás spontán örömünnepéről:

„Már-már lépésben haladnak ezek a harcjárművek, mert az út mentén, amerre csak keresztülhatolnak, kitódul a falvak népe, az asszonyok sírva lobogtatják fejkendőjüket, a férfiak pedig levetett kalapjukat gyűrködve szívják hangosan az orrukat. Mármint a magyarság, de azért a románok is ugyanúgy kikíváncsiskodnak. A gyerekek viszont nemzeti hovatartozástól függetlenül falkákban rohanják körbe a gépkocsikat s kapaszkodnak föl még a lövegekre is.

Itt is, ott is kocsmák, vendéglők sebtében nyitott, lócás-bakos-asztallapos terasszal, poharát az örömünnepre szorgalmasan emelgető közönséggel. Amott cigánybanda bazsevál, s a férfitorkokból és leányajkakról már alkalomhoz igazított nótasorok pattannak elő, lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz, Kolozsvár is újra magyar város lesz. Emitt pedig a mi civilekkel is megerősített alegységünk kórusban lelkesíti s perdíti már-már az egész utcát táncra: Heeer-vad régi búnk és bánatunk, Eeej, haj, újra élünk, vigadunk!”

Míg a magyarok főleg a mámoros ünneplésre emlékeztek szívesen, a revízió egészen mást jelentett a románoknak. Ott a magyar katonaság által elkövetett atrocitásokat és gyilkosságokat, és a románok módszeres háttérbe szorítását hangsúlyozták – miközben az erdélyi magyarok és a Magyarországról az új hatalommal érkező új urak, tisztviselők és „ejtőernyősök” között is számos affér volt. Erdély és a sokat emlegetett erdélyi szellem és az itteni Magyarország viszonya ekkor sem volt konfliktusmentes.

Ebből azonban néhány alkalmi panaszon túl az Erdélybe pár napra zarándokló turisták nem sokat érzékelhettek. Számukra az út mindenekelőtt a magyarországinál is magyarabbnak gondolt Erdély megtapasztalása volt. Annak a folklorizált, a nemzeti képzeletben a romlatlansággal, tisztasággal azonosított szakrális tájnak a megízlelése, ahonnan a magyar hatóságok a visszacsatolás után gyorsan elkezdték eltüntetni a román múlt nyomait – különösen a turisták járta részeken.

A magyarországi látogatók számára készülő idegenforgalmi propagandaanyagok Erdélyt ugyanis szinte kizárólagosan magyarként mutatták be, a románokat, szászokat, zsidókat teljesen a perifériára szorítva – írja Ablonczy Balázs történész A visszatért Erdély 1940–1944 című remek könyvében.

Ennek megfelelően Kolozsváron a szem előtt lévő román cégfeliratokat eltávolították, és csökkenteni kellett a csak románul tudó bérkocsisok számát is. Az épületállományban a magyar hatóságok el akarták tüntetni a „romános ornamentikát”, Teleki Pál miniszterelnök pedig arról beszélt, hogy a román időszak épületei, főleg a templomok, „csak annyira műemlékek, mint amennyire vaj a művaj” – derül ki Ablonczy könyvéből.

Tizennyolc Erdélyről szóló útikönyv jelent meg ezekben az években, melyek Erdélyt mind magyar nemzeti tájként rajzolják meg, ahol a románokról legfeljebb mint „beszivárgó balkáni pásztornépségről” esik szó. Az útikalauz arra szólított fel, hogy „az örök magyar Erdélyt mindannyiunknak ismernie kell” – Erdély meglátogatása szinte hazafias kötelesség lett. Ennek ellentmondásosságát az alábbi, csíkszeredai kép is érzékelteti némileg: a nagy, örömmámorról tanúskodó „Isten hozott a csíki végekre!” felirat alatt kivezényelt magyar zsidó munkaszolgálatosok állnak.

A visszatért, magyar nemzeti színekbe öltöztetett Erdélybe csoportos és magánzó utazók tömegei keltek útra, hogy végigjárják az ekkor rögzülő, ma is megszokott útvonal kiemelt állomásait Nagyváradtól Kolozsváron és Marosvásárhelyen át Szovátáig és a Gyilkos-tóig, vagy éppen felfedezzék maguknak a Kárpátok havasait, ahol hamarosan síközpontokat kezd a magyar állam építeni.

„Jöjjetek turistatestvérek, Erdély vár!“ – ez a cirádás tábla fogadta Kolozsvár határában a látogatókat, ez a gyakorlatban azonban ütközött némi nehézségekbe. A magyar légi vállalat, a MALERT ugyan már 1940 szeptemberében elindította a Budapest–Nagyvárad–Kolozsvár– Marosvásárhely járatát (az egyik gépük később itt szenvedett tragikus balesetet, a húszszemélyes Junkers-52-es a nagyváradi reptér felett zuhant le), és az IBUSZ is gyorsan megszervezte első erdélyi útját, a közlekedési viszonyok azonban komoly gondot jelentettek.

Székelyföld jobb elérése érdekében ezért a magyar állam 1941–42-ben másfél év alatt megépítette a hiányzó 48 kilométeres vasutat a Mezőségben, a Szeretfalva és Déda közötti vonalon Kós Károly stílusában emeltek új állomásépületeket.

De a turisztikai befektetések máshol is intenzívek voltak. Szállodaépítések, fürdőújítások, a falusi vendéglátás alapjainak megteremtése, új autóutak a Szent Anna-tó körül és máshol: a Teleki-kormány a turizmust a székelyföldi gazdaságfejlesztés fontos részeként kezelte.

A szlogenek azt hirdették, hogy „Erdély lesz a magyar Svájc”, de a turisztikai pamfletek túlzásai között a csúcs talán, hogy az egyébként (a buszoktól, csámborgó tömegektől és egymás sarkába érő álfolklór-árusoktól eltekintve) persze valóban gyönyörű Békás-szorost a magyar Coloradóként promotálták.

A magyarországi utazók számára ekkor rögzül az a tipikus erdélyi útvonal a legfontosabb bejárandó helyszínekkel, amit manapság is leginkább használnak a turisták. Kalotaszeg és Kolozsvár; Székelyföld, fürdőhelyek; és téli sportok a Radnai-havasokban, „a magyar Garmisch”-ban. Borsafüreden a magyar hatóságok, miközben zajlik a világháború, 1944-re felépítették az akkori Európa legmagasabb síugrósáncát. Még téli olimpiát is akartak itt rendezni – mire azonban a komplexum teljesen elkészült volna, a háború végképp megérkezett, Észak-Erdély pedig újra elveszett, és az Erdélybe irányuló tömegturizmusnak is befellegzett – a többségnek pedig jó időre csak a családi fényképek és térképek maradtak.

Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található.

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a [email protected] e-mail-címre!