Tanácskozó társadalom: milyen csapdákat érdemes elkerülni?

Ahogy azt a Működő és Emberséges Magyarország Intézet (MEMI) megalapításának bejelentése óta tudni lehet, a Tisza kormány elkötelezett a politikai döntéshozatali folyamatok kinyitásában. Az értékrendje tekintetében heterogén társadalmi bázisra támaszkodó kormány számára a társadalmi egyeztetések minél sűrűbb szövete politikai szükségszerűség, a demokratizálódás szempontjából pedig kivételes lehetőség. Éppen ezért különösen fontos, hogy a társadalmi tanácskozások folyamatát minél körültekintőbben tervezzék meg.

Az Orbán-rendszer konzultációs és közvélemény-monitorozási kísérleteinek negatív tanulságai viszonylag könnyen beláthatók. Sem a nemzeti konzultációk, sem pedig a propaganda szolgálatába állított közvéleménykutatások nem irányultak a közakarat politikai döntéshozatalba való becsatornázására. Ehelyett céljuk a politikai lojalitás rituális kifejezése, valamint a megtévesztés és manipuláció volt. Az ezekhez hasonló rosszhiszemű áltanácskozásokat könnyű elkerülni. Azonban pusztán ettől még nem lesz könnyebb olyan tanácskozási folyamatokat tervezni, melyek a lehető legjobban képesek becsatornázni széles társadalmi rétegek álláspontját a döntéshozatal folyamatába. A továbbiakban néhány olyan csapdára szeretném felhívni a figyelmet, amit érdemes elkerülni a tanácskozó társadalom ideálját megvalósítani próbáló MEMI-nek.

A MEMI-tervezet

A napokban megjelent híradások alapján immár hozzávetőleges képet alkothatunk arról, hogy milyen tervei vannak a Tisza-kormánynak a társadalmi deliberáció elősegítésével kapcsolatban . A tanácskozási folyamat középpontjában egy állami fenntartású, de független, szakmai alapon szerveződő, transzparens intézmény áll.
A MEMI első körben szakértői reformtervezeteket dolgoz ki, amit nyilvános állampolgári, érdekvédelmi és civil konzultációk keretében megvitat. Az ilyen értelemben társadalmilag legitimált tervezeteket a Szakpolitikáért Felelős Államtitkárság szűri, és adott esetben becsatornázza a jogalkotás folyamatába. Noha a politikai döntéshozatal részletei egyelőre kevéssé ismertek, az fontos adalék, hogy a MEMI tevékenysége elvben nem ér véget a reformtervezetek kidolgozásával és az előzetes konzultációval. A testület nyomon követi, hogy az általa kidolgozott, majd kiválasztott tervekkel mi történik a jogalkotás folyamatában, és adott esetben korrekciós javaslatokat tesz.

A tanácskozási folyamat döntő pontja a részvételiség mibenléte. E tekintetben a nemzetközi gyakorlatokból ismert részvételi formák sokasága kerül említésre: közösségi fórum, társadalmi petíciós felület, közvélemény-kutatások, online és közvetlen társadalmi egyeztetés. Sajnos arról jelen pillanatban nem sokat tudni, hogy ezek miként kapcsolódnak egymáshoz. Csupán az biztos, hogy a társadalmi egyeztetések eredményeinek útját szeretné – a csomagküldő szolgálatok ügymenetéhez hasonlóan – transzparenssé tenni az intézet.

A MEMI keretei között a tanácskozási infrastruktúra fejlesztésére is sor kerülne, ami elsősorban az egyeztetésre alkalmas terek létrehozását jelenti, valamint helyi képzéseket. További terv a közösségi finanszírozásra érdemesnek talált helyi ügyek facilitálása és állami támogatása.

A legitimitás kérdése

Természetesen fontos hangsúlyozni, hogy a fentiekben összegzett tervek csupán háttérbeszélgetéseken és sajtó-értesüléseken alapulnak, nem pedig nyilvánosságra hozott dokumentumokon. Valószínűleg jelen pillanatban is formálódik a MEMI koncepciója, ami egyúttal azt is jelenti, hogy talán még kellőképp rugalmas állapotban van ahhoz, hogy néhány alapvető csapdára felhívjuk a figyelmet, és érdemben alakítsuk a célkitűzéseit és szerkezetét.

Az első kérés a MEMI státuszával kapcsolatos. Természetesen érthető, hogy új intézményt alapítani önmagában is vonzó politikai cél, de legalább annyira kockázatos is. Ahhoz, hogy egy intézmény közbizalomra tegyen szert, „bizonyítania kell”, amihez időre van szüksége. Amennyiben egy megalapítani kívánt intézménynek a politikai térben is kiemelt szerepe van (márpedig a MEMI ilyennek tekinthető), úgy különösen kényes kérdés a történelmi-társadalmi beágyazottsága.
Elegendő a Szuverenitásvédelmi Hivatal intő példájára gondolni: hiába hozta létre nagy ambíciókkal a NER, valójában mind hatásában, mind élettartalmában korlátozott maradt. Éppen ezért megfontolandónak tartom, amire több korábbi írásban is utaltam: nem biztos, hogy az adja a legnagyobb legitimitást egy a társadalmi vélemények becsatornázására törekvő intézménynek, ha újonnan alapítják (legyen bármennyire transzparens is a működése). Könnyen lehet, hogy inkább a már létező, hitelességgel bíró intézmények keretei között érdemes új működési módok számára felületet kialakítani, vagy legalábbis törekedni az ilyen intézményekbe való részleges integrációra.

Az MTA több mint 200 éves, kiemelt társadalmi bizalom által övezett intézményként a társadalmi tanácskozással kapcsolatos feladatok szakértői támogatására alkalmasnak tűnik – különösen, ha visszakapja társadalomtudományos kutatóhálózatát. Ahogy a társadalomtudományokkal foglalkozó nagy presztízsű tudományegyetemek is alkalmasak lehetnek hasonló feladatokra. Ezen intézmények bevonása persze azzal jár, hogy a politikai szereplők az ellenőrzés és autonómia egy részéről lemondanak a független intézmények javára. De cserébe sokat is kapnak: olyan „fékeket és ellensúlyokat”, ami hitelessé teszi működésüket. Amennyiben mégis teljesen új intézmény alapításában gondolkozik a kormány, mindenképp érdemes megfontolni, hogy bevonja a folyamatban MTA-t és/ vagy a tudományegyetemeket. Leginkább ettől remélhető, hogy a pártpolitikai tértől kellőképp távol kerülhessen a MEMI, és betölthesse a társadalmi tanácskozáshoz szükséges semleges, elfogulatlan szerepét.

A tanácskozás minőségének kérdése

Talán az intézményi legitimitásnál is nehezebb kérdés a deliberáció minőségének biztosítása. Nem lehet elmenni amellett a tény mellett, hogy a magyar társadalomban komoly korlátai vannak bármilyen társadalmi tanácskozásnak. Történeti és szociológiai kutatásokból szakmai körökben jól ismertek a hazai demokratikus kultúra hiányosságai. Gyakorlati szinten ez azt jelenti, hogy a társadalmi tanácskozáshoz szükséges készségekkel a társadalom széles rétegei csak korlátozott mértékben rendelkeznek. Ez mindenekelőtt nehézséget okoz akkor, amikor helyi szintű tanácskozási folyamatokat próbálunk elképzelni. Ahhoz, hogy ezek megvalósulhassanak nem annyira fizikai terekre, hanem sokkal inkább kommunikációs terek létrehozására van szükség. Vagyis olyan mediátorok bevonására, akik koordinálják és mederben tartják a kommunikáció folyamatát. Ilyen irányú fejlesztések nélkül félő, hogy a deliberáció legalapvetőbb alkotóeleme sérül.

A demokratikus kultúra hiánya továbbá nehézséget okoz akkor is, amikor a helyi tanácskozási folyamatok társadalmi szintre emeléséről gondolkodunk. Itt nem csupán mediátori feladatok adódnak, hanem a társadalmi kommunikáció aprólékos megtervezésének feladatai is. Az önmagában is nehéz kérdés, hogy mitől nyer társadalmi legitimitást egy deliberatív folyamatban kiérlelt álláspont. Vagyis mikor tekinthető úgy, hogy eredményét érdemes a szakpolitikai döntésekbe becsatornázni. Nem elégséges azt mondani, hogy néhány véletlenszerűen kiválasztott állampolgár megvitatta azt. Meglátásom szerint, ehhez legalább két kritériumnak kell teljesülnie: a helyi tanácskozásokon átívelő kommunikációs mechanizmusokra, és a helyi laikus és a jogi-politikai szakértők közötti tanácskozási felületekre egyaránt szükség van.

Ilyen értelemben nem biztos, hogy a korábban említett csomagküldő-transzparencia metaforája szavatolja legjobban az érdemi tanácskozást. Persze ez is egyfajta kritérium, de nem biztos, hogy a deliberáció szempontjából a legfontosabb. Sokkal inkább döntőnek tartom, hogy legyenek kidolgozott standardjai magának az egyeztetési folyamatnak. Elsősorban azok a tanácskozási folyamatok tekinthetők demokráciaelméleti szempontból meggyőzőnek, melyekre teljesülnek a maximális inklúzió feltételei (vagyis mindenki, aki érintett a szóban forgó kérdésben lehetőséget kap valamilyen módon a részvételre) és a maximális kommunikatív racionalitás feltételei (vagyis lehetőség van érvek ütköztetésére, mind a laikusok egymás közötti, mind pedig a laikusok és szakértők közötti párbeszédben).

E feltételek biztosítása idő- és erőforrásigényes folyamat. Ahhoz, hogy érdemi legyen egy tanácskozás, elengedhetetlen az állampolgárok széleskörű bevonása és a több körben folyó, mediált helyi disputák sokasága mellett, a vita társadalmi szintű visszacsatolása is. Ez azt jelenti, hogy a tanácskozást, mind helyi, mind társadalmi szinten kontrollálni, támogatni és monitorozni kell. Az érvek és álláspontok alakulásának általános tendenciáiról minden egyes tanácskozási kör előtt tájékoztatni kell a résztvevőket. Csakis ettől várható, hogy magukon a helyi deliberatív folyamatokon belül meg tudjon jelenni a párhuzamosan futó többi lokális tanácskozás szempontrendszere is.

Elengedhetetlen továbbá, hogy a laikusokkal folytatott vita folytatódjon a szakértőkkel és politikai képviselőkkel is. Nem szerencsés, ha úgy tekintünk a laikus egyeztetésekre, mint amik pusztán inputot szolgáltatnak a szakértői-politikai döntések számára, amivel azután belátása szerint dolgoznak a döntéshozók. Az igazi deliberáció kritériuma az, hogy a laikusok és a szakértők, politikusok egymással is érdemi párbeszédet folytatnak. Kilépnek saját zárt véleménybuborékjukból és megpróbálják egymást meggyőzni. Ez kényszert ró minden félre, amennyiben felfüggeszti a hierarchikus viszonyokat és a saját álláspontra való reflexióra ösztönöz. Viszont épp emiatt sajátos demokratikus potenciállal is bír. Egy olyan döntés, amiben elmondhatja minden érintett az álláspontját, továbbá azt olyan értelemben is figyelembe veszik a politikai döntéshozók, hogy érvelő párbeszédbe elegyednek vele, ténylegesen „közösen kiérlelt”, és ennyiben demokratikus legitimitású.

Természetesen egy ilyen ideál soha nem valósítható meg tökéletesen a gyakorlat szintjén. Mind az állampolgárok, mind a szakértők, mind pedig a politikai aktorok részben a sajátos helyzetükből fakadó érdekeik és reflektálatlan elfogultságaik mentén járnak el. Annál is inkább fontos, hogy ezeket az elkerülhetetlen torzításokat minimalizáljuk. A tanácskozás előre lefektetett intézményes mechanizmusai ehhez kínálnak eszközöket. Minél kevésbé reflektálunk magára a vitafolyamatra, annál nagyobb lesz az esélye annak, hogy maga a tanácskozás látszat-tanácskozássá változik.

Ha a helyi szintű viták nem inklúzívak és nem mediáltak, úgy könnyen előfordulhat, hogy egy hangos, agresszív kisebbség hangja válik dominánssá. Ha a helyi viták nincsenek társadalmi szinten monitorozva és visszacsatolási mechanizmusokkal kiegészítve, úgy könnyen előfordulhat, hogy a résztvevők megrekednek a lokális véleménybuborékok zárványaiban. Ha a laikusok párbeszédjei nem egészülnek ki a szakértőkkel és politikusokkal folytatott, érvelő vitával, úgy nincs gátja annak, hogy a hatalmi pozícióban lévők saját szempontjaik szerint értelmezzék és vegyék figyelembe az előbbiek álláspontjait.

Mindezek a tendenciák azért veszélyesek, mert jó eséllyel láthatatlanok, elleplezettek maradnak egy magát hangsúlyosan deliberatívnak valló folyamatban. Ha nincsenek rögzítve a tanácskozási folyamat keretei, úgy – minden jószándék ellenére – drasztikusan megnő annak az esélye, hogy végül olyan folyamat zajlik le, ami csupán látszólag képes a széles társadalmi álláspontok becsatornázására. Nem a közakaratot tükrözi, hanem annak valamilyen módon leszűkített formáját. Erre hivatkozva a politikai aktorok olyan legitimitásra tarthatnak igényt, ami valójában nincs megalapozva. Ha a tanácskozás, csak látszat-deliberáció, úgy az arra alapozott társadalmi döntések is csupán látszólagosan igazoltak – és mint ilyenek távolabb sodornak a demokratikus eszményektől.

Miről érdemes tanácskozni?

Mindezt azért fontos, hogy lássuk, mert a tanácskozási folyamat minősége alapvető jelentőségű. Nagyon sok múlik azon, hogy a folyamatot miként tervezzük meg, és korántsem az a legjobb eljárás, ha minél többféle deliberatív módszert működtetünk párhuzamosan, minél több folyamatban. Sokkal fontosabb, hogy fókuszáljuk a figyelmünket a párbeszéd minőségére és magát a folyamatot egészében lássuk át: mind a bevonódás, a viták minősége, az álláspontok társadalmi szintű skálázása, mind pedig a tanácskozási logikának a tényleges döntéshozatali folyamatokba való becsatornázásának vonatkozásában.

Ezen a ponton rámutathatunk egy további döntő kérdésre. A tanácskozások nem biztos, hogy a napi politikai és szakpolitikai döntések eszközei kell legyenek. A társadalmi egyeztetések esetében nem feltétlenül igaz az, hogy a több egyúttal jobb is. Sokkal inkább azt mondanám, hogy a kevesebb, ám magas minőségű deliberáció összehasonlíthatatlanul többet ad, mint a sok, ám kétséges minőségű tanácskozás. Nem szabad elaprózni a deliberatív energiákat és túlhasználni a tanácskozási eljárásokat – azokat nagy súlyú, sokakat érintő kérdések megvitatására kell tartogatni. A napi ügyekre ott van a társadalmi képviselet parlamentáris rendszere.
A mértékletesség mellett szól az is, hogy indokolatlan várni a közelmúltban megemelkedett állampolgári aktivitás tartóssá válását. Az Orbán-rendszer elmozdítása kapcsán keletkező energia, valamint a békés átmenet miatti eufória belátható időn belül le fog csengeni. Ebből legalább két dolog következik. Egyrészt csak olyan intézményi mechanizmusokat érdemes létrehozni, melyeket jó eséllyel hosszú távon is használnának az emberek. Másrészt csak olyan témákról érdemes tanácskozni, melyek a demokratikus építkezés és a kollektív identitás formálásának hosszútávú céljaihoz kapcsolódnak – ezekről viszont minél előbb, lehetőség szerint már a közeljövőben érdemes párbeszédet kezdeményezni.

Mindezen szempontokat figyelembe véve, úgy vélem, hogy a fokozatos építkezésben rejlik a legnagyobb potenciál. Első körben valamilyen jól lehatárolható téma mentén (pl. jóvátétel morális alapjai, helyreállító igazságosság lehetőségei), széles társadalmi bázis bevonásával, rendszerszinten átgondolt tanácskozási folyamat keretében ki lehet próbálni a deliberáció folyamatát. Ezt követően, az itt nyert tapasztalatokra építve, hozzá lehet kezdeni azoknak a nagyobb téttel bíró társadalmi vitáknak a lefolytatásához (pl. euró-vita, alkotmányozási dilemmákkal kapcsolatos vita), melyek hosszútávon alapozhatják meg a magyar társadalom jövőképét. És csak ezt követően, utolsó lépésként érdemes átgondolni azt a kérdést, hogy mik azok a deliberatív eszközök, melyekre hosszabb távon, akár a hétköznapi demokratikus ügymenetbe beépítve is érdemes támaszkodni. Ilyen értelemben a MEMI jelenlegi tervezetéhez képest fordított, alulról építkező forgatókönyvet javasolnék.

A fentiekben megfogalmazott megállapítások természetesen nem konkluzívak. Sokkal inkább a kiindulópontjai kívánnak lenni annak az előzetes társadalmi párbeszédnek, aminek célja a MEMI működésének körvonalazása. Jelen pillanatban minden okunk megvan bízni abban, hogy kivételes felhatalmazását a Tisza-kormány – talán elsőként a rendszerváltás óta hatalomban lévő pártok közül – a demokratizálódás hosszútávú céljainak szolgálatába kívánja állítani. Közös érdekünk és vágyunk, hogy ez minél jobban sikerüljön.

Sik Domonkos
(filozófus, szociológus)