Az új Top Gun rettenetes film, imádtam minden percét

Van ez a kitörölhetetlen emlék kisgyerekkoromból, az egyike azoknak, amik élénken fognak élni a fejemben, amíg csak élek. ‘95 lehet, a szüleim tévéznek, ahogy késő este szoktak. Úgy tudják, alszom, hisz nyolcéves vagyok, az idő pedig ugye későre jár. De én nem alszom, a folyosóról leskelődök a nappali nyitott ajtaján át, ahonnan látni a tévét, talán az X-Akták megy épp. Egyszerre félelmetes és szórakoztatóan izgalmas, mindenképp jobb, mint aludni. Aznap este azonban – tudom, csaknem lehetetlen – nem Mulder és Scully kalandjai a legfélelmetesebbek. Hangos robaj kúszik be kintről, ami hamarosan akkora lesz, hogy remeg az egész ház. A szüleim és én, aki lebuktam a folyosón, kifutunk a kertbe. A fejünk fölött repülőgépek húznak el. Vadászgépek vezetik a sort, nagy szállítógépek követik őket, a zúgásuk ide-oda cikázik, ahogy a Mecsek visszaveri azt és az égi konvoj nem ér véget.

Aznap este amerikai repülők települtek át Taszárról valahova a Balkánra fenntartani a békét és épp a házunk fölött vezetett az útjuk. Csalóka emlékeim szerint legalább fél órán át néztük őket, miközben a szüleim nyugtattak, hogy „nem kell félni, hisz ők a jók, akik segítenek befejezni a háborút”, ami tőlünk alig száz kilométerre zajlott és ami már el-eljutott a tudatomig.

Mint a legtöbb gyerek, lelkesedtem a repülőkért. Abban az évben is elmentünk a taszári repülőnapra és a Top Gunt is akkoriban néztem meg először. Az aznap este látott repülőket és a pilótáikat már el tudtam képzelni mégpedig olyanoknak, amilyen Tom Cruise karaktere. Nem lettem megszállottja a filmnek, sem a repülésnek különösebben, de a Top Gun mindenképp gyerekkorom egyik fontos emléke volt. A film, amit tátott szájjal néztem újra és újra, ahogyan sokan mások, akik a ‘90-es években voltak tizenévesek.

Aztán több mint húsz évig nem hallottam a film felől. A következő emlékem róla, hogy a feleségem Top Gun-os pólót viselt, amikor megismertem. Nemsokára meg is néztük a filmet együtt, és sokkoló volt ráébredni, hogy mennyire nagyon rossz. Akkoriban láttam a The Room című filmet is, ami azzal lett híres, hogy a világ legrosszabb filmjének tartják. Utóbbi tényleg az első perctől annyira szörnyű, hogy az már szórakoztató. Ezt úgy éri el, hogy a rendező/főszereplő komolynak gondol egy gyerekes, faék egyszerűségű történetet és mindehhez rettenetes színészi játék párosul.

Felnőtt fejjel újranézve érthetetlen, hogy miért nem a Top Gun lett az, amivé a The Room vált.A dialógusok egyszerűen nevetségesek. Olyan, mintha valaki azzal kísérletezett volna, hogy össze lehet-e rakni egy mozifilmet csupa bullshitből. Bárhol fel lehet ütni ehhez, de legyen itt egyetlen példa, ahol a főszereplő az újdonsült szerelmének mesél az apjáról:

- Apám remek vadászrepülő volt, de a halála körülményei titkosak.

- Valaki csak tudja.

- Valahol mindent tudnak.

A zene – leszámítva az egyetlen slágert, a magyar rádiókból azóta is kiirthatatlan Take My Breath Away-t – olcsó midivel kevert lakossági "rock". (Most is felnevettem, ahogy kerestem ide egy példát.)

A színészi játék nagyjából abból áll, hogy mindenki mindenhol nagyon izzad, magán a történeten pedig a Tarantino-féle megközelítés árnyal talán valamennyit, aki szerint a Top Gun valójában a homoszexualitásról szól.

Ezt leszámítva képtelenség komolyan venni ezt a filmet (ez persze Tom Cruise egész pályafutására igaz) és épp ezért zseniálisan szórakoztató. Ilyen hülyeségre ennyi pénzt még Kovács Ákos sem tudna elkölteni. És az 1986-os Top Gun költsége (15 millió dollár) aprópénz ahhoz képest, amit a több mint 30 év után érkező utánlövésre költöttek (152 millió dollár).

Miután én lettem az a szerkesztőségből, aki – a fenti élmények miatt – elvállalta, hogy megtekinti a Top Gun: Maverick sajtóvetítését, jó hírrel szolgálhatok: minden cent és a sok év várakozás megérte.

Az új Top Gun is pont olyan rettenetes és pont olyan zseniálisan szórakoztató, mint az előző.Kicsit tartottam tőle, hogy az öregedő Tom Cruise, majd megpróbál a pályája leívelő szakaszába érve valamiről készíteni filmet. Sok más blockbuster is áldozatul esett már ennek az igénynek, hisz manapság a James Bond, vagy a Batman filmek is a világ nagy változásairól próbálnak meg szólni inkább, mint hogy simán csak szórakoztató kém/szuperhős filmek lennének. A Top Gun: Maverick is úgy indul, mintha valami ilyesmire készülne. Az öregedő főszereplő (maga Maverick) harminc évvel az ismert események után egy olyan program berepülőpilótája, amelyet a Pentagon fel akar számolni, hisz a drónok is kiválóan alkalmasak arra a feladatra, amit a hozzá hasonló problémás pilóták végeztek eddig.

- Nyakunkon a jövő. És maga nem lesz benne! - Amikor ezt mondta Ed Harris tengernagykaraktere a megtört Mavericknek, azt gondoltam, hogy innen két felé indulhat el ez a film. Vagy rossz lesz, mert nekiáll boncolgatni azt a felesleges kérdést, hogy mi lesz a hős pilótákkal a robotok korában, vagy jó lesz, mert ez a bon mot pont akkora bullshit, mint amekkorákból felépült a '86-os film. Szerencsére az utóbbi történt. Tom Cruise pontosan tudja, hogy mit esznek az emberek rajta, semmi komoly mondanivalót nem akar boncolgatni. Vissza is megy a Top Gun akadémiára, hogy ott felkészítse a fiatalokat „egy szakadár állam területén épülő urándusító ellen végrehajtandó lehetetlen támadásra”.

:DInnentől gyakorlatilag a régi Top Gunt látjuk újra: konkrétan leforgatták az egész filmet úgy ahogy volt, csak már a világ pénzét elköltve mindenféle trükkökre. Cruise, szokásához híven látványos stuntokkal tarkítja az alkotást. A jeleneteket nagyrészt igazi F-18-asokban vették fel, ezért a színészeknek külön meg kellett tanulniuk a kamera használatát, hisz odabent már nem fért el operatőr.

A legnagyobb húzása mégis az, hogy megalkotta a filmtörténelem legkidolgozatlanabb szerelmi szálát. Eleve nevetséges, hogy az első film női főszereplője említésre sem kerül, míg mondjuk Val Kilmernek a való életben meglévő torokrák-problémáit is beleírták az új film Icemanjébe. Mavericknek viszont kell egy szerelem, ezért elővették Penny Benjamin karakterét, azt a nőt, akit csak úgy megemlítenek a '86-os verzióban, mint egy korábbi kalandot.

Ráadásul Jennifer Conelly játsza el, aki sokkal komolyabb szerepeket kapott már annál, hogy két órán keresztül legyen Tom Cruise partnere a Top Gun: Maverickben, amiben semmit nem csinál azon kívül, hogy egy kocsma pultjában áll és kedveli a főszereplőt. Őszintén szólva még attól is a lábamat csapkodtam, hogy ezt meg merte tenni Cruise.

Az eredeti Top Gun-t Tony Scott rendezte, ez volt a pályafutása első nagy sikere. Ő 2012-ben meghalt, Cruise azóta már dolgozott Joseph Kosinskivel, aki az új verziót rendezte. Az egész projektért mégis inkább Jerry Bruckheimer felel producerként. Mind olyan nevek, akik bár nem túl szofisztikált, de sikeres filmeket készítettek a múltban. A mai nyolc-tízévesek mégsem fognak olyan kultfilmként tekinteni a Top Gun: Maverickre, mint ahogy az én korosztályom tekintett az eredetire. És nem csak azért, mert a most, a határainkon zajló háború miatt már nem jönnek amerikai gépek Magyarországra. Azért nem, mert ebben a filmben nem történik semmi, a látványvilága már minden más akciófilmben is látható, a kamuférfias macsók pedig már nem menők. Ezen a filmen a '80-as, '90-es évek gyerekei szórakoznak majd és én nagyon jól szórakoztam rajta.

A Top Gun: Maverick május 26-tól látható a magyar mozikban.