A besúgó nem a történelmi pontatlanságok miatt bosszantó, hanem mert többnek akar látszani egy tinidrámánál

„Új élet vár, felejts el mindent! Mindent, ami fáj! Jövőd fényesebb, jól tudod. Régóta rájöttél, boldog élet rád, csak barátok közt vár.”

A besúgó legutóbbi része alatt viszonylag sokszor szólalt meg az agyamban a fenti dal, pláne azután, hogy szembejött velem egy barátom ismerősének videója:

Lehet, hogy Hodosán Róza szociológus is hasonlóan érzett, és azért mondta azt nemrég az HBO magyar fejlesztésű sorozatáról, hogy az első része annyira felbosszantotta, hogy a többit meg se akarta nézni. Én sem akartam. De van egy olyan rossz szokásom, hogy ha már elkezdek valamit, végignézem, akkor is, ha túl sokszor temetem közben a kezembe az arcomat.

Az, hogy az HBO-n fut, sőt, külön annak készült, és a magyarországi bemutatóval egy időben rengeteg más országban is bemutatták, jelezhetné vagy jelenthetné, hogy itt valami nagyon minőségi, okos, érdekes és igazán új élményt kapunk. Már csak a belengetett téma miatt is. Ennek ellenére a hetedik rész után csak egyre erősebb bennem az az érzés, hogy egy teljesen átlagos, kereskedelmi csatornán futó, érdektelen tinidrámával telepakolt sorozatot nézek, és a sztori, de még a karakterek fejlődése sem érdekel. Leginkább mert a sztori és a karakterek sem mozdulnak értelmezhető irányba. Ami nem is feltétlenül lenne probléma, ha a sorozat koncepciója az lett volna, hogy bemutassanak egy a 80-as években játszódó, leginkább a klassz látványvilágra építő tinidrámát, de ha jól értem, nem ez volt a terv. Legalábbis Szentgyörgyi Bálint, a sorozat forgatókönyvírója és rendezője egy podcastban azt mondta, kifejezetten az „ügynöktémával” szeretett volna foglalkozni, mert azt látta, hogy az a mai napig feldoglozatlan. Sőt, úgy fogalmazott, hogy „a történetek könyvespolcán oda nyúl, ahol két könyv egymásnak dől, mögöttük egy üres rést alkotva, mert hiányzik onnan valami”, és „ő azt a valamit keresi”.

A hetedik rész után is azt érzem, hogy ez a „valami”, amit Szentgyörgyi keresett, vagy nem lett meg, vagy időközben valahol elveszett, átalakult. Bőven el tudom képzelni, hogy a forgatókönyv, amivel az HBO ajtaján dörömbölt, tényleg működött, izgalmas, új és érdekes volt, de a végeredményből ezek az izgalmak és újdonságok hiányoznak. Semmiben sem érzem, hogy többet nyújtana, mint mondjuk az RTL-en futó A tanár című sorozat (valószínűleg azért is jut sűrűn eszembe, mert A besúgóban szereplők egy része abban is szerepelt), ami nem azt jelenti, hogy a kereskedelmi csatornán futó heti sorozatok rosszak lennének, egyszerűen csak nem akarnak többnek látszani annál, amik.

Az első rész után még talán el lehet hinni, hogy itt valóban az lesz a lényeg, hogy a beszervezett főszereplőnek jelentenie kell és elárulnia a frissen szerzett barátait, de a sokadik rész után sem látni, hogy mi zajlódik le benne emiatt. Ha stresszel is, nem amiatt stresszel, mert jelentést kellene készítenie az ellenzéki szervezkedést hobbiszinten űző Száva Zsoltról. Inkább amiatt szenved, hogyan jöjjön össze a csajjal, aki épp tetszik neki. Ugyanígy nem látni a másik, karizmatikusnak beállított, de inkább arrogáns és irritáló seggfejként viselkedő, magát vezetőnek képzelő főszereplő motivációit. Nem derül ki, hogy min és hogyan akar változtatni, azt viszont rendesen megmutatják, hogy milyen testrészei mennek tele vérrel, ha meglátja a KISZ-es okoslányt.

Nyilván kellenek a háttértörténetek a karakterek megismeréséhez és fejlődéséhez, szükséges egy fiatal felnőttekről szóló sorozatba a szerelem/szakítás/nem kívánt terhesség témája is, itt viszont kissé felborultak az arányok. Demeter Geri nem akkor izzad a legjobban, amikor le kell fotóznia valamit az őt beszervező tartótisztnek, hanem amikor meg kell fognia a lány kezét a moziban. Aki egyébként a tartótiszt lánya (nyilván), egy alter zenekarban énekel és benne van a táncházmozgalomban, az államvédelmi hatóságnál dolgozó apjának meg fogalma sincs róla, hogy a tinédzser korú lánya hőbörgő egyetemistákkal lóg.

Nehéz mit kezdeni azzal is, hogy a főszereplő srác két másodperc alatt épül be az egyetemi ellenzéki lázadók közé, akiknek egy percre sem gyanús a jelenléte, két epizód alatt pedig a semmiből lesz olyan olyan tökös, hogy már ő kezd el másokat zsarolni, miközben a sorozat elején úgy tűnt, hogy még bemutatkozni sem mer egy idegennek.

Az sem segít sokat, hogy sok esetben színházban és színpadon szocializált színészek ordítanak játszanak a kamera előtt, hogy életszerűtlenek a párbeszédek, és több jelenetnél is érezni, hogy azok csak azért kerültek bele, hogy megmutassák, milyen klassz, régi kellékcuccokat sikerült beszerezni. Tényleg menő, hogy sikerült keríteni egy műanyagból készült, kempingezős felespohár-szettet, de nem feltétlenül éreztem kihagyhatatlan jelenetnek, hogy a tinilányok ezekből isszák egy random parkban, a padon ülve az Ida vermutot, hogy aztán beüljenek egy Kispolskiba, mintha teljesen átlagos lett volna a nyolcvanas években, hogy a tinédzserek autóval mennek bulizni a belvárosba. Hasonlóan életszerűtlen az első rész első jelenetében az is, amikor platós Daciával mennek strandolni a bulis fiatalok, miközben ordít a zene a Sokol rádióból. Arról nem is beszélve, hogy egy későbbi, hasonló jelenetnél mennyire nyomorult és erőltetett volt a senkiföldjén található tó mellett kutyát sétáltató és ücsörgő rendőrök jelenléte.

Bele lehetne kötni abba is, hogy miért kerül egy egyetemi klub pincéjében a másolt videókazettás filmvetítés fejenként nyolcvan forintba, miközben 1985-ben hatezer forint sem volt a havi átlagbér, és az is egészen biztos, hogy a nyolcvanas években még nem voltak a Matávnak íves, átlátszó, műanyag borítású telefonfülkéi. Igaz, 1985-ben még csak egyéves voltam, de biztos vagyok benne, hogy ilyen fülkét először a kilencvenes évek közepén láttam, pedig Budapesten nőttem fel, és viszonylag sűrűn telefonáltunk telefonfülkékből, mert még a kilencvenes évek elején sem volt otthon telefonunk.

Az ilyen minimális hibákat leszámítva, a sorozat legnagyobb dobása (Szőke Abigélen kívül, aki gyakorlatilag az egyetlen hihető karaktert alakítja) továbbra is a berendezés, a lakásbelsők, a bútorok, azok az apró finomságok, amik tényleg segítenek abban, hogy a néző teljes mértékben elhihesse, ez itt a nyolcvanas évek. A főcím is hibátlan, sőt, túl jó, ahhoz képest, hogy utána csak fiatal felnőttek túlgesztikulált szerelmi vergődését nézhetjük. Bár évekkel később, és egy minimálisan más korszakban játszódott a Moszkva tér című film, mégis sokszor eszembe jutott A besúgó közben, hogy Török Ferenc filmjében sem kaptunk sokkal többet a nyolcvanas évekből, de mégis jobban működött, mert nem akart úgy csinálni, mintha nem egy tinidráma lenne.

Igen, ez egy fikció, nem dokumentumfilm, kitalált sztori, minimális történelmi háttérrel, de ahogy Rainer M. János történész is mondta Veiszer Alinda műsorában, „a rendkívül hatásos főcím a korabeli zenével és a kort megidéző montázzsal olyan látszatot kelt, mintha ez lenne, ez lett volna a valóság”. És ez még úgy is necces, hogy A besúgóban ebből a vélt valóságból tényleg csak egy egészen pici darabkát kapunk.