Államcsődhullám söpörhet végig a világon

Alighanem sokkal többet szólnak mostanában Srí Lankáról a hírek, mint amennyire ezt a szigetországban szeretnék: az elmúlt hetekben előbb az emelkedő árak miatt kitört tüntetésekkel kerültek be a világsajtóba, most pedig azzal, hogy a rendkívül nehéz gazdasági helyzetben lévő ország vezetése a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) fordult, azonnali segítséget kérve, hogy az ország elkerülhesse az államcsődöt.

A két történet, azaz a tüntetések és a megroppant gazdaság természetesen rendkívül szorosan összefügg egymással, és mindkettő alighanem azért kapott ekkora figyelmet a világsajtóban, mert önmagán túlmutató jelentősége van: közgazdászok és elemzők sora hónapok óta igyekszik figyelmeztetni a világot arra, hogy a szegényebb, feltörekvő országokra nehezedő gazdasági nyomás miatt egyrészt tüntetések, felkelések robbanhatnak ki, másrészt idén számos ország akár csődbe is mehet, ha nem sikerül gyorsan találni valamilyen globális megoldást a helyzetükre.

Nagyon vázlatosan, de a ma jelentkező problémák legalább a 2008-as válság utáni időszakig visszavezethetőek, amikor az alacsony- és közepes jövedelmű országok közül számos hitelfelvétellel igyekezett kikecmeregni a globális gazdasági visszaesésből. Majd jött a koronavírus-járvány okozta gazdasági sokk, ami sok ország gazdaságát alapvetően tépázta meg: az olaj- vagy földgáz-kitermelő országokat leszámítva mindenhol az emelkedő energiaárak, az importra építő országokban a megroppanó globális ellátási láncok, a tömeges elbocsátási hullám (csak a szubszaharai Afrika országaiban egyetlen év alatt 22 millió ember vesztette el a munkáját) okoztak gondot, amire válaszul sok kormány kénytelen volt további, rövid lejáratú és drága hiteleket felvenni, hogy a járvány idején felszínén tartsák a költségvetésüket.

Ehhez a rendkívül törékeny helyzethez jött még az ukrajnai háború, a következtében még jobban elszálló élelmiszerárak, illetve a tendencia, hogy a fejlett országokban a magas infláció elleni küzdelmeként emelni kezdték az alapkamatokat, és a kilátások rögtön még borúsabbá váltak.

A világ legszegényebb országainak eladósodottsága így jutott az idei évre 50 éves csúcsra, és ezen országok közel 60 százaléka már jelenleg is vagy adósságválsággal küzd vagy nagy az esélye annak, hogy hamarosan ezzel kelljen szembenézzenek. Idén több mint 70 alacsony jövedelmű országnak kell közel 11 milliárd dollárnyi extra adósságtörlesztést visszafizetnie, ami 45 százalékos növekedést jelent 2020-hoz képest.

Emellett az adósságkezelés terhei a közepes jövedelmű országok esetében 30 éves csúcson vannak, miközben világszerte emelkednek az alapkamatok. Ezek alapján írt arról március végén a Világbank globális makroökonómiai igazgatója, Marcello Estevão, hogy a történelemből látni, ilyen helyzetben elég egyetlen plusz meglepetés ahhoz, hogy globális méretű válságba forduljunk át.

Az ukrajnai háború pedig pont egy ilyen „meglepetés” volt, és hamar látni lehetett, hogy milyen következményei vannak: Afrika országaiban például pillanatok alatt vált még drágábbá a hitelezés. A hasonlóan kiélezett világgazdasági helyzetekben ugyanis rendkívül gyorsan be tud indulni a spirál: ahogy minél kevésbé bíznak egy adott ország törlesztési képességeiben, az az ország annál drágábban tud csak újabb hitelekhez jutni.

Estevão elemzése alapján a következő 12 hónapban 12 fejlődő ország válhat képtelenné arra, hogy törlessze az adósságát. Ez nagy szám, teszi hozzá, de önmagában ez még nem jelentene rendszerszintű globális hitelválságot: pusztán méretét tekintve ez még mindig elhanyagolható lenne ahhoz képest, mint ami mondjuk Dél-Amerikában történt a nyolcvanas években.

Csakhogy van egy lényeges különbség a korábbi, több országot érintő hitelválságokhoz képest: 30 évvel ezelőtt a fejlődő országok szinte kivétel nélkül külföldi államok felé voltak eladósodva, hivatalos kétoldalú hitelszerződések révén, és a hitelezők szinte mind tagjai voltak az úgynevezett Párizsi Klubnak, ami 1956-ban, Argentína csődje után kényszerből jött létre, de melynek fejlett országbeli tagjai aztán évtizedeken át menedzselni tudták a fejlődő országok lejáró hiteleinek átütemezését.

Ehhez képest 2020 végére az alacsony- és közepes jövedelmű országok ötször annyi adósságot halmoztak fel kereskedelmi hitelezőktől, mint kétoldalú, államközi hitelek révén. Mint Estevão írja, idén az alacsony jövedelmű országoknak közel 53 milliárd dollárnyi adósságszolgálatot kell teljesíteniük az állami és államilag garantált adósságaik után, és ebből mindössze 5 milliárd dollár megy majd a Párizsi Klub hitelezőinek, azaz a világ fejlett országainak. A fejlődő országok adósságainak jelentős része emellett változó kamatozású, azaz ugyanolyan hirtelen emelkedhetnek, mintha csak hitelkártyaadósságokról beszélnénk. Ráadásul szintén jelentős változást jelent az is, hogy a Párizsi Klub hitelezői helyett ma már Kína a legnagyobb kétoldalú, államközi hitelezője a fejlődő országoknak, épp ezért olyan globális adósságátütemezési eszközre lenne szükség, melyben Peking is aktív szerepet vállal.

Félő az is, hogy még nem is minden adósságról tudni: a 2008-as válságot követő gazdasági fellendülés idején ugyanis számos fejlődő ország kormánya fordult nem hagyományos hitelforrásokhoz: az IMF kutatóinak márciusi tanulmánya szerint a Párizsi Klubon kívül kormányoktól, például Pekingtől felvett hitel mérete meredeken nőtt az elmúlt évtizedben, és e hitelek jelentős részét nem tüntették fel a nagyobb adatbázisokban, illetve nem könyvelték el a nagyobb hitelminősítők sem. Ugyanígy nőhetett meg az állami tulajdonban lévő vagy állami garanciákat élvező vállalatok hitelfelvételi kedve is, melyekről szintén sok esetben keveset tudni.

E tendenciák miatt állítja azt a Világbank makroökonómiai igazgatója, hogy azok a ma létező mechanizmusok, melyeket egy globális hitelválság kezelésére hoztak létre, egyszerűen nem képesek mit kezdeni ezzel a helyzettel. A G20-országok ezt már pár évvel ezelőtt elkezdték felismerni, és a koronavírus-járvány kitörése után létre is jött egy adósságszolgálat-felfüggesztési kezdeményezés (DSSI), ami átmeneti adósságtörlesztési moratóriumot kínált a legszegényebb országoknak. Végül közel 50 országnak biztosítottak 13 milliárd dollárnyi forrást, de ez a projekt 2021 végére kifutott.

A DSSI után a G20-ak létrehoztak egy Közös Keretrendszert, de ehhez eddig mindössze három ország nyújtott be csatlakozási kérelmet (Csád, Etiópia, Zambia), és az adósságok átütemezésének folyamata rendkívül lassan haladt, ami Estevão szerint elveheti más országok kedvét a jelentkezéstől, mivel attól tarthatnak, hogy a Közös Keretrendszerhez való csatlakozás után nem férnének hozzá magántőkéhez, miközben lassan kapnának csak államközi segítséget.

A szegények még szegényebbek lehetnek

A fejlődő országok esetleges hitelválságáról évek óta lehetett amúgy hallani, már a koronavírus-járvány idején felerősödtek az ezzel kapcsolatban aggódó elemzések. 2020/2021-ben végül elmaradt a tömeges bedőlés, de vezető közgazdászok próbálják most figyelmeztetni a világot arra, hogy ebből nem következik, hogy ezúttal is ez lesz a helyzet. A Citi feltörekvő piacokért felelős részlegét vezető David Lubin a hónap elején írt arról a Financial Timesban, hogy a koronavírus-járvány idején három fontos különbség volt a jelenlegi helyzethez képest:

• a FED rendkívül laza monetáris politikája miatt a feltörekvő országokból érkező hitelfelvevők hozzáfértek forrásokhoz,
• az amerikai kormány által kiszórt gazdaságélénkítő intézkedések segítettek felfuttatni a globális kereskedelmet,
• az IMF vészhelyzeti kifizetésekkel és 2021-ben rendkívüli 650 milliárd dolláros tartalékbővítéssel és különleges lehívási jogok bevezetésével segítette a gazdaságok talpon maradását (igaz, ebből aránytalanul nagyobb rész jutott az eleve gazdag országoknak)

Ehhez képest idén jóval kedvezőtlenebb a külső környezet: a FED kamatemelési ciklusba kezdett, ennek pedig világszerte érezni majd a hatását, a befektetők pedig vélhetően kevésbé mernek majd a kockázatosabb, fejlődő piacokon tevékenykedni. (Hogy a FED irányváltásának milyen hatása lehet a fejlődő országok gazdaságára, azt már 2013-ban láthattuk: a „taper tantrum” néven ismertté vált történet idején Ben Barnanke FED-elnök csak utalt az amerikai mennyiségi lazítás esetleges visszafogására, a befektetők mégis azonnal távoztak a feltörekvő piacokról.)

Ehhez jön még a globális növekedés lassulása 2021 vége óta, ami különösen érzékenyen érinti azokat azokat a szegényebb országokat, melyek e növekedés révén jutnak amúgy devizabevételekhez. Lubin szerint ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan, de a fejlődő országok hitelképességi mutatói aggasztó mértékben kezdtek el romlani.

Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) márciusban megjelent jelentésében a korábbi 3,6 százalékról 2,6 százalékra mérsékelte a 2022-es globális növekedési kilátásokat, és azt becsülték, hogy a fejlődő országoknak idén 310 milliárd dollárra lehet majd szükségük, hogy törleszteni tudják lejáró adósságaikat.

Az UNCTAD elemzése szerint a növekvő élelmiszer- és üzemanyagárak, a kiszámíthatatlan devizaárfolyamok, valamint a tendencia, hogy a fejlett országokban várható kamatemelések következtében a befektetők biztonságosabb befektetéseket keresve menekülni fognak a fejlődő piacokról; egy pusztító elegyet hozhat létre e fejlődő gazdaságok számára.

És a problémák sora nem ér véget: a Világbank idei jelentése hívta fel a figyelmet arra, hogy a fejlődő gazdaságokban további strukturális gondot jelenthetnek a rejtett, nem látható adósságok is, a nemteljesítő hitelek lassú vagy téves felismerése. Azaz az államadósság egyre nehezebbé váló törlesztése mellett a hazai hitelkörnyezet is súlyos csapdákkal lehet terhelt. Ez a probléma különösen élesen jelentkezhet majd akkor, amikor a fejlett országokban bekövetkező monetáris szorítások következtében világszerte drágulnak majd a hitelek.

A kedvezőtlen globális gazdasági környezet, a drágábbá váló hitelek, a törlesztési nehézségek pedig vélhetően sok alacsony jövedelmű országban az állami kiadások visszafogásához vezethet majd el: így többek között a klímaváltozás hatásainak enyhítése, az oktatás vagy az egészségügy fejlesztése helyett a költségvetés egyre nagyobb részét kötheti majd le a hiteltörlesztés.

Arról, hogy mi a teendő, nincs nagy vita a szakértők között: a legelterjedtebb vélekedés szerint mivel más mechanizmus egyelőre nem adott, a Közös Keretrendszert kéne úgy átalakítani, hogy a bajba került országok gyors és hatékony segítséget kaphassanak az adósságaik átütemezéséhez. Ehhez azonban a fejlett országokban határozott politikai szándékra lenne szükség, valamint arra, hogy a Párizsi Klubon kívüli országokat (elsősorban persze Kínát) és a kereskedelmi szereplőket is bevonják ebbe a folyamatba.

Az utóbbi időszakban sorra jelentek meg a különféle reformjavaslatok, az Open Society elnökétől kezdve a Bretton Woods Bizottság vezetőiig sokan előálltak az ötleteikkel. A sok technikai ötlet mellett ezek az írások rendre egy figyelmeztetést is tartalmaznak: ha a gazdagabb, fejlett országok nem cselekszenek időben, akkor olyan adósságválság szabadulhat rá a világra, melynek gazdasági és politikai következményeit a fejlődő országok határain túl is meg lehet majd érezni.