Orbán Viktor a harmadik út csapdájában

A magyar miniszterelnök eddigi politikai karrierjének egyik legdurvább csapdájába lavírozta bele magát az elmúlt években. Önként és dalolva. Ha az egyre fokozódó nemzetközi helyzetnek van érdemi hatása az akár elkötelezett, akár bizonytalan magyar választó lelkivilágára és preferenciáira, akkor Orbán Viktor bele is bukhat néhány hete még nyerőnek tűnő harmadik utas politikájába.

A sorozatban negyedik kormányzati ciklusára készülő vezető híveinek harcos-rebellis, óvatosan, nagyobb tétek nélkül duhaj mentalitására építette politikájának „eszmei” hátterét. Ebben a rendszerben a tartalom csak mérsékelten volt fontos, de a forma nagyon is. A legegyszerűbben fogalmazva: mindig szüksége volt egy vagy több ellenségre – nem pusztán ellenfélre –, amelyekkel szemben kialakíthatta az egységet, és folyamatosan tudta táplálni a tüzet. A 2004-es népszavazási kampány, illetve 2006 ősze óta eleve kéznél volt Gyurcsány Ferenc,de egyedül kevés lett volna ennyi időn át, kellettek mellé mások is. Így jutottak főszerephez a migránsok, a média, vagy éppen Soros György, Brüsszel és a Nyugat tokkal-vonóval. Nélkülük semmire sem ment volna, amíg a szétforgácsolódott ellenzék nem bírta egybeszervezni önmagát.

Ennek a képletnek a jegyében minél inkább „bántották” az orbáni univerzumot a kritikusai, az annál inkább hasznára volt. A „szabadságharcos” attitűd megkívánta, hogy a politika harci cselekmények sorozataként legyen ábrázolható, és a folyamat automatikusan öngerjesztővé alakult. A polarizálódás, amelyet baloldali-liberális oldalról már 2002 környékén példátlanként és elviselhetetlenként iparkodtak leírni sokan – családok szakadnak szét, örök barátok esnek egymásnak, stb. –, másfél-két évtized elteltével tényleg kiteljesedett. Azok, akik érdemben érdeklődnek a politika iránt, a másik oldal híveit gyakorlatilag nem veszik már emberszámba, a fideszesek számára az ellenzékiek éppúgy agymosott idióták, mint fordítva.

Brüsszel és a Nyugat ellenséggé emelésével egyidejűleg magától értetődően fel kellett merülnie a világ többi részéhez való viszony dilemmáinak. Ezen a téren érthető módon Oroszország és Kína került az első helyre. Hogy a sokszor emlegetett nyitás mennyit hozott gazdasági értelemben, azon hosszan polemizálhatnánk, ám egyértelmű és végleges következtetéseket levonni sarlatánság lenne. A súlyos politikai konzekvenciák ezzel szemben igencsak láthatóvá váltak február 24. után.

A háború elindítása óta az orosz kérdés a legfontosabb kérdés a belpolitikai asztalon is. Orbán Viktor ugyanis előzőleg szisztematikus munkával elérte, hogy hívei jelentős részének körében Oroszország valamifajta eszményképpé nemesüljön. A dekadens és hanyatló Nyugattal szemben Vlagyimir Putyin rezsimje képviselte a józan észt és a tiszta erőt, ahol a nemzeti érdekek dominálnak az értelmezhetetlen és veszélyes nemzetköziséggel szemben, ahol nő a nő, férfi a férfi – pláne –, és ahol világos beszéd, egyenes döntések, céltudatos tettek jelölik ki a dolgok menetét.

Az orosz elnök-diktátorral kivételes viszonyt kiépítő magyar miniszterelnök nem bíbelődött skrupulusokkal, kaján-cinikus mosollyal fogadta a bírálatokat, amelyek megint egyszer megerősítették harmadik utas stratégiája eredményességét. Hiszen mindaddig, amíg béke volt, a bent vagyok ugyan – a nyugati szövetségi rendszerek által garantált biztonságban –, de kifelé is kacsingatok merészen, mert ezt is megtehetem típusú vagabund mozgásoknak érdemi hátulütőjük nem volt.

Csakhogy a háború mindent felülírt.

Először is kiderült, hogy Vlagyimir Putyinnak és rezsimjének semmi köze a józan észhez, és az ereje sem akkora, ahogy a legtöbben kalkulálták. A villámháborús tervek kudarcba fulladtak Ukrajnában, és bár továbbra is valószínűbb, hogy a történet – vagy a történet e fejezete – orosz győzelemmel ér véget, a feltörekvő birodalom páriává vált, és megtörténhet, hogy a Nagy Péter-i tradíciói ellenére Európa helyett új pozíciót kell keresnie magának a világ politikai térképén.

Orbán Viktor szempontjából az a kisebb probléma, hogy az általa előszeretettel használt háborús retorikának annyi, és ezt immár csak nagyon óvatosan veheti elő. Ez többé-kevésbé ellensúlyozható a hirtelen jött békegalambkodással, a stratégiai nyugalommal és a hasonló fogásokkal.

A csapdahelyzetet azonban mindenekelőtt az jelenti, hogy a harmadik utas pozícióval képtelenség egyik napról a másikra felhagyni. Ennek nem az az oka, hogy a miniszterelnök lankadatlanul szerelmes Vlagyimir Putyinba, meg nem is az, hogy Ukrajnával – pontosabban az ukrán kurzussal – az elmúlt évek vitái után nehéz azonnali és feltételek nélküli barátságot kötni.

Ennek az oka egy dátum és egy esemény: 2022. április 3., országgyűlési választások.

Orbán Viktor hintapolitikája azért meghaladhatatlan, mert túl jól sikerült a tábor ideológiai felkészítése. Ezt nemcsak az internetet és azon belül a közösségi médiát használók, valamint a kormányzati média megnyilvánulásai igazolják vissza, hanem a miniszterelnök mondandója és cselekedetei is. Ha attól a rétegtől el is tekintünk egy pillanatra, amely nyíltan „szurkol” az orosz agressziónak, akkor is látszik, szolidaritásra „jobbról” maximum az ukrán „nép” számíthat, az állam és a politika szereplői nem: Volodimir Zelenszkij elnök, Dmitro Kuleba külügyminiszter vagy Ljubov Nepop nagykövet passzív agresszív kritikái nyíltan agresszív reakciókat szülnek.

Ami onnan nézvést érthető is, hogy aki az elmúlt nyolc év nyíltan kisebbségellenes ukrán politikáját követte, annak a háború eseményeit figyelve sem könnyű elsüllyesztenie ellenérzéseit. Innen indulva oda is kilyukadhatunk, hogy a magyar kormányzat kijelentéseivel és tetteivel – fegyverszállítások, energetikai embargó elutasítása, stb. – szembeni ukrán és nemzetközi kifogások is erősíthetik Orbán Viktor táborának elszántságát.

Már csak az a kérdés – sőt a kulcskérdés –, hogy ez a tábor mekkora, azaz elegendő-e ahhoz, hogy a miniszterelnök újra nyerjen. Viszonylagos visszafogottsága arra utal, hogy nem feltétlenül. A harmadik út kettős játékot kíván. Mindenekelőtt meg kell válogatni, hogy kit szabad támadni, és kit nem. A háborúról másként gondolkodó visegrádi szövetségeseket – a lengyeleket, a cseheket, a szlovákokat – nem, és addig, amíg lövik és gyilkolják őket, az ukránokat sem. Utóbbiakkal rengeteg vitás kérdés nyílik meg, ha beköszönt a béke, de ez nem aktuális. A lengyelek ügye – akik politikai értelemben kristálytisztán nyerő helyzetben vannak, egyszerre engedhetik szabadjára az oroszokkal és a németekkel szembeni ellenérzéseiket – egyszerűbb, diadal esetén a választások másnapján hozzá lehet látni az álláspontok közelítéséhez.

Itthonra viszont mindezek tükrében egyetlen üzenet marad: nem piszkálni, akit nem muszáj, se Putyint, se az ukránokat, se a NATO-t, tényleg senkit – ki se kell emelni, hogy ez mennyire szembemegy Orbán Viktor természetes ösztöneivel –, és csak azt ismételgetni, hogy a kormány béke-, az ellenzék háborúpárti. Hogy ez elég lehet-e, nem tudható. Emberi számítás szerint a Putyin-barátságnak csúnyán rá kellett volna égnie a miniszterelnökre, de a meggyőződéseseket nem riaszthatta el. Az dönt, hogy a sokat emlegetett bizonytalanok kinek hiszik el, hogy alkalmasabb a válság kezelésére, amelynek valós léptékeiről még szinte semmi fogalmunk sincs.

Orbán Viktor egyszer már tett egy harmadik utas kísérletet. A rendszerváltás utáni első parlamenti ciklusban próbált kimaradni az MDF vezette kormánnyal szembeni baloldali-liberális ellenzéki koalícióból, ami súlyos bukáshoz vezetett az 1994-es választásokon. Az akkori stratégia kis híján a Fidesz megsemmisüléséhez vezetett, de a parlamenti küszöb kínkeserves megugrása, majd a jobboldali politikai térfél összeomlása felkínálta az esélyt az újjászületésre.

Most másmilyen konstellációról beszélünk – minden tekintetben –, annyi mégis tény, hogy ilyen jellegű és ennyire rizikós kötéltáncra ősidők óta nem kényszerült a miniszterelnök. Hogy lezuhan-e, néhány napon belül kiderül. Nemcsak rajta múlik, hanem az egyesült ellenzék teljesítményén és tehetségén is. Vagy annak hiányán.

(Címlapkép: Orbán Viktor a 2022. március 24-ei NATO-csúcson Brüsszelben, fotó Dursun Aydemir / Anadolu Agency via AFP)