„Amikor az elefántok harcolnak, letapossák a füvet. Nos, sajnos mi vagyunk a fű”

„Kivételesen nehéz helyzetben vagyunk, nemzetünk álláspontja iránt minden eddiginél kisebb megértés mutatkozik a világban. Óriási nyomással nézünk szembe”

– mondta Aleksandar Vučić szerb elnök rendkívüli tévébeszédében március 2-án. Vučić azután szólt népéhez, hogy a szerb kormány világossá tette, az ország nem csatlakozik az Oroszországgal szemben Ukrajna megtámadása miatt elrendelt EU-szankciókhoz. Ezt persze nyugaton nem vették annyira jó néven, de korábbi oroszbarát politikájához képest azért Szerbia is tett engedményeket, megszavazták például az orosz agressziót elítélő ENSZ közgyűlési határozatot, igaz, abban nem voltak említve a szankciók.

Vučić tévébeszéde lényegében annak beismerése volt, hogy az ukrajnai háborúval összeomlani látszik az a külpolitikai irányvonal, amit Szerbia a 2000-es demokratikus átmenet óta képviselt. A szerb politikai elit azóta is sokkos állapotban van, annak ellenére esik viszonylag kevés szó az addigi oroszbarát külpolitikáról a pártok közti vitákban, hogy április 3-án Szerbiában elnökválasztást, parlamenti választást és belgrádi önkormányzati választást tartanak.

A lakosság megosztott. Belgrádban több ezren vettek részt egy Oroszország melletti szimpátiatüntetésen, a közösségi médiában pedig különösen nagy visszhangra talált a felhívás, amiben Oroszország mellett harcoló önkénteseket toboroztak a háborúba (persze hogy ténylegesen hányan mentek vagy mennek majd el, azt nehéz megmondani, már csak azért is, mert a szerb törvények szerint szerbek nem vehetnek részt idegen államok külföldi háborúiban). Ezzel párhuzamosan viszont a helyi sajtóban több ukrán menekült (a háború első két hetében alig több mint ezren érkeztek Szerbiába) dicsérte a rendkívül segítőkész és kedves szerb szomszédait. Igaz, voltak olyanok is, akiket oroszpárti szélsőségesek halálosan megfenyegettek, miután egy szerb újságíró portrécikket írt róluk.

Ez a háborúhoz való kettős viszonyulás alapja is: egyrészt a legtöbb szerb pontosan emlékszik még 1999-re, amikor náluk szóltak a légiriadó szirénái, és nekik kellett az óvóhelyekre húzódni a bombák elől, ezért talán mélyebben értik meg az ugyanilyen trauma elől menekülő ukránokat, mint bárki más Európában. Másrészt viszont 1999-ben a NATO bombázta Szerbiát, iskolákat, kórházakat, ipari központokat, utakat és hidakat megrongálva, tehát az a katonai szövetség, aminek Oroszországot elítélő álláspontjához most csatlakozni kellene.

A '90-es évek elején a belgrádi kormány megnyirbálta Koszovó autonómiáját, az ott élő albánoknak egyre kevesebb terük maradt az anyanyelvi érvényesülésre, ezért fellázadtak, megalapították Koszovói Felszabadítási Hadsereget, és 1998-ban fegyveres összecsapások törtek ki. A NATO először tűzszüneti megállapodást segített elérni a felek között, de ezt senki nem tartotta be, és amikor 1999 januárjában a račaki mészárlás néven elhíresült katonai akcióban a szerbek megöltek 45 koszovói albánt, a NATO a beavatkozás mellett döntött. Erre azonban Oroszország és Kína vétója miatt nem kapott felhatalmazást az ENSZ-től, emiatt a szerbek jelentős része azóta is jogtalannak tartja a NATO részvételét a konfliktusban. A NATO 78 napon át bombázta Jugoszláviát, amivel végül kivonulásra kényszerítették a jugoszláv hadsereg egységeit és a szerb fegyvereseket, illetve Szlobodán Milosevics három háborút is túlélt posztkommunista-nacionalista rendszere végül megbukott (néhány év múlva pedig Jugoszlávia is végleg megszűnt).

Az ukrán válságot Szerbiában rengetegen úgy értelmezik, hogy a nyugati államok nem akarják megengedni Oroszországnak, hogy megtegye azt, amit a NATO megtett '99-ben. Az orosz narratíva lényege ugyanis az, hogy Ukrajnában nehéz volt kisebbségiként (oroszként) boldogulni, mert Ukrajna egy „náci állam”. Ez ellen lázadt fel a keleti országrészben élő oroszajkú kisebbség, akik ugyanúgy el akartak szakadni Ukrajnától, ahogyan Koszovó akart Szerbiától.

Ugyanilyen ismerősen csengenek Szerbiában Putyin szavai, amikor az orosz elnök a NATO problémás keleti bővítési döntéseiről beszél. Putyin mindenképp szeretné elkerülni, hogy Ukrajna a NATO tagjává váljon, és a szerbek ugyanígy igyekeztek lobbizni Albánia NATO-tagsága ellen. Ez végül nem járt sikerrel, Albánia 2009-ben belépett a NATO-ba, alapjaiban megváltoztatva ezzel a nyugat-balkáni erőviszonyokat, és szűkítve Szerbia lehetőségeit Koszovóval kapcsolatos érdekei érvényesítésére.

Közben viszont az utóbbi 30 évben Oroszország következetesen Szerbia pártját fogta szinte minden komolyabb nemzetközi vitában, és ami a legfontosabb: Oroszország folyamatos és következetes vétója akadályozta meg eddig, hogy a 100 ország által elismert független Koszovó az ENSZ tagjává váljon.

A szerbek jelentős része hálás ezért, és ez az, ami sokáig igazolni látszott az EU-tagságra és a keleti hatalmakkal (Kínával és Oroszországgal) baráti viszonyra egyszerre törekvő szerb külpolitikát. Hiszen miközben az utóbbi 20 évben Szerbia kölcsönösen kedvező gazdasági kapcsolatokat alakított ki az EU több tagállamával is, egyiküktől sem várhatta, hogy Koszovó ügyében segítséget nyújtsanak neki. De megtette ezt Oroszország a Moszkvával fenntartott jó viszonyért cserébe. Nem is volt igazán kérdés, hogy Szerbia csatlakozik-e a 2014-ben Oroszországgal szemben elrendelt nyugati szankciókhoz, evidens volt, hogy nem. Ezzel egyrészt növelte az Oroszországból érkező importot valamint az oda irányuló exportot, és biztosította a már említett diplomáciai támogatást. Most pedig Oroszország még arra is hajlandónak mutatkozik, hogy Szerbiával ne rubelben számoljon el a gázkereskedelemben.

Szintén az Oroszországgal és Kínával fenntartott jó viszony fontosságát húzta alá Emmanuel Macron 2019-es szerbiai látogatása is, amikor a francia elnök közölte a belgrádi kormánnyal: Szerbia ugyan jó úton halad az EU-csatlakozás felé, de az uniót nem bővítik, amíg a „belső problémákat” meg nem oldják. Hogy ez mikor lesz, természetesen senki nem tudja, a 2019-es üzenet tehát lényegében azt jelentette, hogy Szerbia nem lesz a közeli jövőben az EU tagja, hiába kecsegtették ezzel a 2003-as szaloniki csúcson.

A Macron látogatását követő évben pedig megérkezett Európába a koronavírus-járvány, az EU pedig elég hamar leállította az orvosi segédeszközök kivitelét még a tagjelölt országokba is. Egy nappal ezután azonban egy kínai szállítórepülő landolt a belgrádi reptéren, tele lélegeztetőkkel és egészségügyi védőfelszerelésekkel, és ez csak az első repülő volt a sok közül. A kínai kormány egy egész tesztelőlaboratóriumot adományozott Szerbiának már a járvány első heteiben, amivel konkrétan megduplázták az országban elérhető koronavírustesztelő kapacitást. Persze, több cikk is megjelent arról, hogy a felszerelések állapota nem volt minden esetben kielégítő, de az EU-tól még ennyi sem érkezett.

Mikor a kínai és az orosz vakcinák elkészültek, már küldték is őket Szerbiába, aminek köszönhetően az ország egész Európában a legelsők között indíthatott be átfogó oltási kampányt.

Szerbiában komoly történelmi hagyományai vannak az el nem kötelezettségnek, azaz hogy egyszerre tartsanak fenn jó viszonyt Kelettel és a Nyugattal is, az el nem kötelezett országok mozgalmát eleve Belgrádban alapították 1961-ben Josip Broz Tito bábáskodásával.

Ukrajna orosz megszállásával azonban az orosz pólus meggyengült. Meggyengült egyrészt morálisan, még a Szerbiához hasonló, hagyományosan oroszbarát országok is érzik, hogy nem olyan egyszerű már nyilvánosan támogatni az Ukrajnával szemben nyíltan agresszív putyini államot, és óriási politikai-gazdasági nyomás nehezedik mindenkire, aki nem ítéli el az agressziót. Másrészt gazdaságilag rendült meg Oroszország, így Szerbia sokkal kisebb pénzügyi hasznot remélhet az Oroszországgal való együttműködésből. Harmadrészt pedig politikailag gyengült meg Oroszország, és félő, hogy ez komoly nemzetközi pozícióvesztéssel is járhat majd. Vučić elnök ki is tért erre tévébeszédében, azt mondta:

„Láttuk, hogy a régióban sokan mindent megtesznek annak érdekében, hogy Szerbia elbukjon. Láttuk, hogy az albánok (Koszovóban) most a NATO-ba kívánkoznak, és Törökország támogatja őket. Előre látom, hogy a következő kezdeményezések egyike Oroszország kizárása az ENSZ-ből. Bizonyos országokban már látok ilyen kezdeményezéseket.”

Még csak nem is kell az ENSZ-ből kizárni Oroszországot, elég, ha a Biztonsági Tanácsban vonnának el jogokat az oroszoktól, Szerbia máris elvesztené a szövetségest, aki eddig akadályozta Koszovó felvételét. Ivica Dačić korábbi miniszterelnök, a Szerb Nemzetgyűlés jelenlegi elnöke szintén beszélt erről, ő azt indokolta meg, miért nem tudja Szerbia teljes egészében követni a nyugati álláspontot, és támogatni az oroszellenes szankciókat:

„Minket nem Kelet vagy Nyugat érdekel, minket csak Szerbia érdekel. Nekünk nincs gondunk azzal, hogy kimondjuk, támogatjuk Ukrajna területi integritását, de megkérdezzük azt is, mi történik Szerbia területi integritásával, amit olyan brutálisan összetört Koszovó függetlenségének elismerése? Előbb vonják vissza Koszovó elismerését, aztán gyakoroljanak nyomást Szerbiára.”

Hiába a harcias hang, a szerb politikai elit igazából tanácstalan, és fél attól, hogy az orosz szövetség leépülésével kiszolgáltatottak lesznek az EU és a NATO akaratának, a '90-es évek háborúi és NATO-hadműveletei után pedig Szerbiában nincs jó íze ennek a kijelentésnek.

Ljubodrag Savić, a Belgrádi Egyetem Közgazdasági Intézetének professzora így foglalta össze ezt az Euronewsnak: „Oroszország messze van, és minden oldalról az EU és a NATO vesz körbe bennünket. Emlékeznek a régi afrikai mondásra, hogy amikor az elefántok harcolnak, letapossák a füvet? Nos, sajnos mi vagyunk a fű.”