Mi a helyzet valójában az ukrán szélsőjobbosokkal?

Vlagyimir Putyin orosz elnök azzal indokolta Ukrajna lerohanását, hogy egyrészt demilitarizálni, másrészt nácitlanítani akarja az országot. Az orosz propaganda azóta is úgy beszél Ukrajnáról, mint ahol náci csoportok vették át az irányítást az állam felett. Hogy nácik alatt kit értenek az oroszok, és mennyire kiterjesztően használják a kifejezést, az érdekes kérdés. Nem vitás, hogy a 2013/14-es események óta Ukrajnában csak „nemzeti” – vagy annak maszkírozott – politikával lehet sikereket elérni, ezzel együtt óriási a különbség akár az Oroszországgal is üzletelő csokigyárosból harcias jobbossá avanzsált előző elnök, Petro Porosenko és a bevallottan zsidó származású, orosz anyanyelvű utódja, Volodimir Zelenszkij kurzusa között is.

Ugyanakkor azt is kár tagadni, hogy Ukrajnában legalább a Majdan-tüntetések óta erősek a szélsőjobboldali mozgalmak. Az ukrán hadsereg mellett, pontosabban abba integrálva pedig harcolnak olyan milíciák is, amelyek szélsőjobboldali pártok vagy mozgalmak paramilitáris egységeiként kezdték a pályafutásukat. Az ukrán politikai mainstream és a nyugati hatalmak nemcsak szemet hunytak afölött, hogy ezek a csoportok egyre erősebbek, de ugyanúgy fel is fegyverezték őket, ahogy a hadsereg más alakulatait.

Fontos azonban ezen a ponton leszögezni: arról nincs szó, hogy nácik vették volna át a hatalmat Ukrajnában, és arról sincs, hogy a szélsőjobboldali milíciák megerősödése igazolná mindazt, amit az orosz hadsereg február 24. óta Ukrajnában művel.

Miként azt is érdemes tisztázni, hogy más hadseregekben is szolgálhatnak szélsőségesek. Az oroszoknál ott vannak például a radikális Ramzan Kadirov csecsen gárdistái, vagy a hírhedt zsoldoscsapat, a Wagner-csoport, amelynek vezetője gyanúsan érdeklődőnek bizonyult a második világháborús német történelem iránt.

De az is biztos, hogy bárhogy alakuljon Ukrajna jövője, a szélsőséges milíciák komoly problémát jelenthetnek majd egy későbbi konszolidáció során.

Az Azov harcosai

Az ukrán Nemzeti Gárda február 27-én közölt egy videót a Twitter-oldalán, amelyen egy katona a Kalasnyikovjába való töltényeket disznózsírba mártja. A bejegyzés szövege szerint a katona az Azov ezred „harcosa”, aki „Kadirov orkjait”, vagyis az orosz hadsereg muszlim vallású csecsen gárdistáit várja így. A videót sokan felkapták, mert egy olyan jelenségre mutat rá, amit az ukrán hadsereg ugyan nem titkol, de általában nem szokott büszkén hirdetni sem. Az Azov az egyik olyan ezred, amelynek tagjait szinte csak a jobb karjukon látható felvarró különbözteti meg a többi alakulattól, de amely egészen máshonnan jön, mint egy átlagos egység: szélsőjobboldali milíciából vált a Nemzeti Gárda hivatalos részévé.

Az Azov 2014 novembere óta tartozik a gárdához, addig egy volt a Donbaszban az oroszpárti szeparatisták ellen harcoló önkéntes alakulatok közül. Az Azovi-tenger partján, Doneck közelében lévő Mariupolban alakult, a nevét pedig azután ismerte meg a világ, hogy 2014 júniusában a Dnyipro-1 milíciával közösen visszafoglalta a szeparatistáktól a félmilliós kikötővárost. Nem mellesleg: most is ott zajlanak a legsúlyosabb harcok, a védők között pedig az azovosok éppúgy megtalálhatók a hírek szerint, mint egy másik volt szélsőséges milícia, az Ajdar katonái.

A harkivi focihuligánokból, illetve az Ukrán Patrióták és más szélsőjobbos csoportok aktivistáiból alakult Azov az évek során egyes becslések szerint 10 ezres mozgalommá duzzadt, amely sporteseményeket, „polgári védelmi” táborokat és oktatásokat, könyvklubokat, tüntetéseket szervez, és amelynek a Nemzeti Hadtest nevű szélsőjobbos párton keresztül politikai szárnya is van.

Az ezred tagjai sosem vállalták fel teljesen ideológiai hovatartozásukat, de nem is igyekeztek azt leplezni. A Guardian riporterének például 2014 őszén az egyik önkéntes azzal magyarázta a harcosok felvarróit, ékszereit és tetoválásait, hogy az alakulatban sokan érdeklődnek „az északi mitológia”, illetve egyes ősi ázsiai napszimbólumok iránt. Az alakulat zászlaja is zavarbaejtően emlékeztet a germán heraldikában wolfsangel, azaz farkashorog néven ismert szimbólumra, amely több Wehrmacht- és SS-hadosztály címerében is szerepelt. Erre az Azov hivatalos válasza az, hogy félreértés a címerüket náci szimbólumnak tekinteni, az valójában egy N és egy I betűt takar, ami a nemzeti eszmére – ukránul nacionalna ideja – szavakra utal.

A tagok nem tekintik nácinak magukat, legalábbis amikor a Guardian riportere rákérdezett, akkor ezt tagadták, ezzel együtt elismerően beszéltek Hitlerről. Kifejtették, hogy a holokauszt nem történt meg, hogy az oroszokkal amúgy nincs semmi baj, de Vlagyimir Putyin nem is orosz, hanem zsidó, Ukrajnában pedig egy katonai diktátornak kellene átvennie a hatalmat. Az alakulat alapító parancsnokára, a később a parlamentbe is bekerült Andrij Bileckijre pedig – aki még 2010-ben például azt mondta, Ukrajna feladata, hogy fehér keresztes hadjáratot vezessen a szemita untermenschek ellen – „fehér uralkodóként” hivatkoztak az ezred tagjai.

Külső elemzők szerint kérdéses, hogy helyes-e az Azovot egy az egyben lenácizni, vagy olyan szervezetnek kell tekinteni, amely – sok más fegyveres erőhöz hasonlóan – vonzza és nem utasítja vissza a neonáci háttérből érkezőket. Andreas Umland, a Stockholm Center for Eastern European Studies kutatója a USA Todaynek azt nyilatkozta, bár nem vonható kétségbe az Azov kezdeti kötődése az ukrán szélsőjobbhoz, az alakulat egy ideje igyekszik távolodni ettől az imidzstől. 2015-ben egyik vezetője, Andrij Djacsenko azt nyilatkozta: az ezred tagjainak legfeljebb 10-20 százalékát teszik ki a neonácik.

Érdekes – és sokszor az Azov mentségére felhozott érv –, hogy mielőtt a Nemzeti Gárda részeként az ukrán belügyminisztérium elkezdte volna finanszírozni, a legnagyobb támogatója Ihor Kolomojszkij oligarcha, Dnyipro megye akkori kormányzója volt, aki az Ukrajnai Zsidó Közösség elnökeként is tevékenykedett. Kolomojszkij több más milíciát is pénzelt, például a már említett Dnyipro 1 és 2, illetve az Ajdar alakulatokat. Ezek közül nem mindegyik köthető szélsőjobboldali csoportokhoz, de az Amnesty International és más szervezetek szerint valamennyien követtek el háborús bűncselekményeket Donbaszban.

Az ukrán hadseregnek viszont nagy szüksége volt a harcolni akaró és képes katonákra 2014-ben, amikor hadserege sokkal rosszabb állapotban volt, mint most. Ahogy Umland írja, az ultranacionalista, macsó közegekben szocializált férfiak mindig az elsők között lesznek, akik hajlandók fegyvert fogni. Most is jó hasznát veszik ezeknek, mert sokan hősökként tekintenek a keleten már évek óta harcoló és bizonyító „kemény fiúkra”, és belépnek az önkéntes alakulatokba, hogy olyanok lehessenek, mint ők. Az Azov aktivizálta is magát, még az orosz invázió előtt elkezdett alapkiképzést tartani kijevi civileknek, fából készült Kalasnyikovokkal, majd Mariupolban vette fel a harcot az agresszorral.

„A Majdan nélkülünk melegfelvonulás lett volna”

Az ukrán szélsőjobb már a Donbaszban indult háború előtt különleges szerepet harcolt ki magának, ami miatt a mainstream ukrán politika és a Nyugat is hajlandó volt szemet hunyni az erősödése fölött. A Viktor Janukovicsot elkergető és Ukrajna sorsát azóta is meghatározó, 2013 októberétől 2014 februárjáig tartó tüntetéshullámra sokan szeretnek úgy gondolni, mint az européer civil társadalom lázadására a Putyin-barát Viktor Janukoviccsal szemben, amin itt-ott szélsőségesebb elemek is megjelentek.

Viszont a szélsőjobboldali csoportok bár a résztvevők és a kutatók szerint csak a tüntetők kisebbségét jelentették, a szervezettségük és a tapasztalatuk miatt sokkal nagyobb szerepet kaptak. Volodimir Iscsenko ukrán szociológus a kollégáival részletesen tanulmányozta a 2013/14-ben lezajlott megmozdulásokat, tüntetéseket, civil akciókat, erőszakos összecsapásokat. Ezek alapján megállapította, hogy az olyan olyan szélsőjobboldali pártok, mint a Szvoboda – vagyis a Szabadság párt – és a részben az Azovot is létrehozó radikális szervezetekből összeállt Jobb Szektor aktivistái kulcsszerepet játszottak a tüntetések szervezésében, a táborok fenntartásában, finanszírozásában, de a rendőrök elleni erőszakban, valamint a többi tüntető önvédelmi képzésében is.

A Szvoboda politikusai lelkesen szólaltak fel a tüntetéseken, és miközben más politikusokat nógatni kellett, a Jobb Szektor aktivistái vállalták, hogy védik a tüntetők táborait, elfoglalják a kormányzati épületeket az ország nyugati városaiban, és járőröztek is sok helyen, amíg Janukovics bukása után helyre nem állt valamennyire a rend. Hogy ez a járőrözés mit jelentett akkor és évekkel később is, arról még lesz szó.

Iscsenko szerint erre több tényező miatt is képes volt a szervezett ukrán szélsőjobb. Egyrészt az ukrán politikai rendszerben szinte csak ezek a pártok olyanok, amelyek valóban valamilyen ideológia köré szerveződnek. A paletta többi pártja lényegében különböző oligarchák üzleti vagy más személyiségek politikai érdekei köré szervezett, valós társadalmi támogatottsággal és kapcsolatokkal sokszor nem is bíró, gyakran tiszavirág-életű, a hatalom megragadására létrehozott „gépezet”. A szélsőjobb viszont nemcsak politikai hálózattal és forrásokkal (a Szvoboda esetében parlamenti pártoknak járó állami támogatásokkal) és országos szervezettel, de ideológiailag elkötelezett aktivistákkal is rendelkezett, akik bár kisebbségben voltak a tüntetések résztvevőinek összességéhez képest, de más szervezetnek nem is nagyon volt annyi aktivistájuk, mint ezeknek.

A radikális szervezetek kiterjedt hálózata nyári táborokból, kiképző központokból, fesztiválokból, paramilitáris szervezetekből állt. Éppen ezért a szociológus úgy látja, az ukrán szélsőjobb sokkal inkább emlékeztetett és emlékeztet az 1930-as évek hasonló mozgalmaira, mint más országok kortárs szerveződéseire. Mindezekkel együtt az ukrán civil társadalom legszervezettebb, leginkább cselekvőképes részét képezték, amely cselekedett is.

A Majdan idején betöltött szerepüket a szélsőjobbos szervezek maguk is hasonlóan látják. A Szvoboda paramilitáris szárnyát, a C14-et vezető Jevhen Karasz egy Twitterre nemrég fölkerült videón arról beszél, hogy ugyan tényleg csak a tüntetők 8-10 százalékát tették ki a „nácik”, nélkülük viszont a Majdan hatékonysága 90 százalékkal visszaesett volna. Vagy ahogy máshogy is megfogalmazta: „A nacionalisták nélkül egy melegfelvonulássá alakult volna át az egész.”

Ennek ellenére a szélsőjobbos pártok a Majdant követően tartott választásokon nem értek el átütő sikert. A Janukovics elkergetése után, 2014 októberében megtartott parlamenti választáson a Szvoboda a szavazatok 4,7, a Jobb Szektor az 1,8 százalékát kapta, vagyis egyik sem érte el az 5 százalékos küszöböt, a választókerületekből pedig összesen 7 képviselőjük került be a parlamentbe. 2019-ben még rosszabbul teljesített a szélsőjobb: a Szvoboda, a Jobb Szektor és a Nemzeti Hadtest közös listája

mindössze a szavazatok 2,15 százalékát bírta megszerezni.

Iscsenko szerint azonban tévedés lenne ennek alapján arra a következtetésre jutni, hogy a szélsőjobb jelentéktelen politikai erő a Majdan utáni Ukrajnában. Szereplésük inkább azt jelzi, hogy az ukrán politika egésze erősen jobbra, nacionalista irányba tolódott, és lefedte ezt a térfelet. A szélsőjobbos szervezetek tagjai pedig beépültek a hadseregbe és a rendőrségbe, Kijev megye rendőrfőkapitánya 2014 után például szintén az Azov egyik tagja lett. A mozgalmi szerveződés folytatódott, az Azov-mozgalom önjelölt rendfentartó bandákkal „járőrözött” Kijevben, ami leginkább a nekik nem tetsző csoportok, például az LMBT-közösség és a roma kisebbség erőszakos zaklatásából és már-már pogromoknak nevezhető akciókból ált.

Tűr, támogat

Az ukrán politikai mainstream és a nyugati sajtó jórészt igyekezett agyonhallgatni a problémát. Volodimir Iscsenko szerint ennek az volt az oka, hogy sok mérsékelt ukrán politikus is úgy érezte, a szélsőjobb megerősödésének emlegetése az orosz propagandának adna muníciót, amely a Donbasz-háborút és a Krím annektálását is azzal indokolta, hogy „fasiszta junta” vette át az uralmat Kijevben. Ez távol állt a valóságtól, de az ukrán politika valóban legitimálta a szélsőjobboldali csoportokat és milíciákat azzal, hogy a rendvédelem és a hadsereg részévé tette őket.

A nyugati politikusoknak sem állt érdekükben pedzegetni a problémát, bár voltak próbálkozások. Miroslav Radacovsky szlovák európai parlamenti képviselő 2019-ben fölvetette, hogy a korábban emlegetett C14 milíciával és vezetőjével szemben szankciókat kellene bevezetni, míg az amerikai kongresszus 40 képviselője szintén 2019-ben azt kérte a kormánytól, hogy tekintse terrorszervezetnek az Azovot.

Az amerikai kormány viszont – ahogy az Ukrajna elleni orosz fenyegetés nyilvánvalóbbá vált – egyre megengedőbben viszonyult a szélsőséges ukrán milíciákhoz. 2015-ben az amerikai és a kanadai kormány is kijelentette, hogy nem nyújt támogatást és kiképzést az Azovnak – neonáci kapcsolataira hivatkozva –, ezzel próbálva gátolni, hogy szélsőséges és erőszakos szervezetek amerikai fegyverekhez jussanak. 2015-ben a kongresszus ellenszavazat nélkül támogatta az erről szóló módosítást, ami kifejezetten neonáci egységként hivatkozik az ezredre. 2016-ban ellenben a Pentagon nyomására a kongresszus felülírta a tilalmat, azaz kivették a külföldi haderők támogatásáról szóló törvényből a neonáci ukránokra vonatkozó részt.

A szélsőséges milíciákból szervezett katonai alakulatok mára komoly arzenált halmozhattak föl, és mint írtuk, a háború első vonalaiban harcolnak jelenleg is. A már emlegetett Jevhen Karasz már az orosz támadás előtt azzal dicsekedett a fentebb közölt videón, hogy

„nekünk van a legtöbb Javelin rakétánk az európai kontinensen, leszámítva talán Nagy-Britanniát”,igaz, nem egyértelmű, hogy itt általában az ukrán hadseregre, vagy a saját milíciájára gondol.

Az ukrán front viszont nem csak nyugati fegyverek úti célja lehet, hanem nyugati szélsőjobboldaliaké is, akik harctéri tapasztalatot akarnak szerezni. A szélsőséges csoportokat kutató SITE Intelligence Group szervezet szerint az ukrán szélsőjobboldal több csatornán is fölvette a kapcsolatot többek között finn, francia, német neonáci szervezetekkel, arra buzdítva őket, hogy egyrészt pénzügyileg támogassák az Azovot, de aki teheti, idegenlégiósként álljon be harcolni is. Ez nem lenne példátlan, már 2014-ben is voltak svéd, görög, sőt orosz önkéntesek is az ezredben.

A biztonságpolitikai elemzéssel foglalkozó Soufan Group vezetője azt nyilatkozta a New York Timesnak: Ukrajna olyanná válhat a nyugati szélsőjobboldali csoportok számára, amilyen Szíria vagy Afganisztán volt a nyugati dzsihadistáknak.