Kim Stanley Robinson: Nem igaz, hogy az ember bármihez képes alkalmazkodni

• Sci-fi íróként írta meg, hogy hogyan küzd majd meg az emberiség a klímaváltozással, de regényét tudósok és politikusok is véresen komolyan vették.
• A Jövő Minisztériuma az elmúlt évek egyik legfelkapottabb regénye volt, és idén magyarul is megjelenik.
• Interjú Kim Stanley Robinsonnal.

Kim Stanley Robinson az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb sci-fi írója, aki a műfajon belül szinte mindent elért, amit el lehet. Ám legutóbbi regénye még jelentősebb áttörést hozott számára, a legnagyobb lapok nevezték az év könyvének, klímatudósok és politikusok sora hivatkozott rá, Barack Obama a kedvenc aktuális könyvei közé választotta, míg a Párizsi Egyezményt tető alá hozó ENSZ-diplomata, Christiana Figueres a beszámolók szerint a kertjében ülve, a sírással küzdve hallgatta a regény hangoskönyv verzióját.

A 2020-ban megjelent, és idén magyarul is érkező A Jövő Minisztériuma azt meséli el, hogy az emberiség hogyan volt képes úrrá lenni a klímaváltozás jelentette kihíváson. Szó nincs fáklyásmenetről: a 2050-es években játszódó történet szerint az érdemi változásokhoz súlyos természeti katasztrófák, sok ember halála, felerősödő ökoterrorizmus és gazdasági válságok vezettek el. Robinson regényeinek visszatérő színterei a tudományos laborok és a diplomáciai tárgyalóasztalok, és A Jövő Minisztériumában is e helyszínek körül alakul a cselekmény: miközben a műfaja sci-fi, hiszen egy elképzelt jövőben játszódik, főszereplői nagyon is valóságos alakok. Egy elképzelt világszervezet, az ENSZ alá tartozó jövő minisztériuma vezetésével tudósok, politikusok, jegybankárok, aktivisták tesznek a saját területükön azért, hogy az emberiség végül sikerrel kerülje el a létező legrosszabb forgatókönyvet: hogy élhetetlenné váljon számunkra a bolygó.

A Jövő Minisztériumáról tavaly augusztusban hosszabban is írtunk, idén pedig emailben kérdeztük Robinsont, többek között a regény utóéletéről, a világot megmentő jegybankárokról, illetve arról, hogy tényleg könnyebb-e elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét.

Tavaly novemberben előadóként részt vett az ENSZ éghajlatváltozási konferenciáján (COP) Glasgowban. Mik voltak a tapasztalatai? Mennyiben volt más a COP ahhoz a világszervezethez képest, amit A Jövő Minisztériumában felvázolt?

Először vettem részt COP-on, és rendkívül érdekesnek találtam. Sokat tanultam, mivel a szervezőktől engedélyt kaptam, hogy a tárgyalásokra is bemehessek. Láttam, hogy komoly és érdemi tárgyalások zajlanak, de a COP felépítésének konszenzusos jellege miatt a folyamat elkerülhetetlenül lassabb lesz, mint amire szükségünk lenne.

A COP az éves jelzése annak, hogy hol tartunk, illetve hogy hol szeretnénk tartani, és ez a kettő a következő években veszélyes mértékben fog eltávolodni egymástól. De így is van értéke. Az elképzelt minisztériumom a COP-folyamat állandó albizottsága, ami épp arra válasz, hogy az éves találkozókon nem sikerült elég gyors haladást elérni. Tehát elég jól illeszkedik korunk valóságához.

A regényről született legtöbb kritika kiemeli az első, rendkívül erős és felkavaró fejezetet, ami egy szemtanú beszámolója arról, ahogy az extrém hőhullám lecsap Indiára, rengeteg embert megölve. Miért ezt az indítást választotta a könyvéhez?

Mert megismertem azt a halálos veszélyt, amit a 35 Celsius-fokos nedves hőmérséklet jelent, és úgy érzem, hogy nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy hasonló tragédiákat lássunk a valódi világban is. Figyelmeztetésnek szántam, és egyben cáfolatának annak az adaptációs, ökomodernista elméletnek, hogy „az ember bármihez képes alkalmazkodni”. Nem tudunk, és ezt ki kell mondani. Ezért úgy gondoltam, hogy a fikció révén felhívhatom az emberek figyelmét erre a hatalmas veszélyre.

Kapott visszajelzéseket a tudományos közösségből? Magukra ismertek a regényben leírt történetekben?

Igen, ez jó volt. Olyan lelkesedéssel vették kézbe a könyvet, hogy abból megértettem, az emberek ki voltak éhezve erre a történetre. Valamiféle elhihető, még ha konfliktusokkal is terhelt, de legjobb kimenetelű forgatókönyvre, valamiféle megvalósítható, jó antropocénre vágytak. Nem sok hasonló történet létezik, ha van egyáltalán ilyen. Sok tudóssal beszéltem, a COP-on is, örültek, hogy fikcióban ábrázolták őket, de még többet szeretnének mondani. Annyira sok minden történik. A jövő minisztériuma egy olyan munka elnevezése, amit emberek milliói már most is végeznek. Ezért szeretnek erről olvasni, mintha arról olvasnának, hogy ők maguk is jó hatással vannak a jövőre. Meglepő volt számomra a szervezetek száma, akikkel beszéltem - az ENSZ, az IPCC, a Soros Alapítvány (ha már Magyarországgal beszélek), az amerikai jegybank, a Pentagon, hamarosan a Dalai Láma (!), és így tovább - 500 találkozó kb. 500 nap alatt. Ez nem azért van, mert a regény valamiféle mestermű lenne, nem is ez a legjobb regényem, hanem azért, mert az emberek akarták ezt a pozitív történetet, és nem volt semmi más, ami ehhez lenne hasonló.

A regényét az egykori PhD-s témavezetőjének, Fredric Jamesonnak ajánlotta, és hozzá szokás kötni a sokat használt „könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét” mondást. Gondolja, hogy ez még mindig igaz? Ha igen, akkor a kapitalizmus hogyan tudja ennyire beszűkíteni a képzelőerőnket? Vagy az elmúlt évek természeti katasztrófái, a klímaváltozás fenyegetése felülírták már ezt?

Talán igen. A klímaváltozás kétségtelenül kihívást jelent a „kapitalista realizmus” számára, ami hasznos elnevezése annak, amit korábban instrumentális racionalitásnak vagy cinikus észnek neveztek. De még mindig nagyon nehéz elképzelni bármiféle posztkapitalizmust, így Jameson/Zizek szlogenjének még mindig van ereje, az biztos. A "világvége" (vagyis valójában a civilizáció összeomlása) kezdetét látjuk; de az átmenetet a posztkapitalizmusba? Nagyon-nagyon nehéz látni. Talán könnyebb látni a keynesianizmus visszatérését, szemben a neoliberalizmussal; én ebben reménykedem.

A Mininstry for the Future a keynesiánus visszatérést feltételezi: a kormány irányítja a vállalkozásokat oda, ahol azt akarja, hogy munkát végezzenek; a közpénzeket a magánpénzek fölé helyezi; karbon-mennyiségi lazítást alkalmaz, stb. Ez csak az első lépés; utána talán a szociáldemokrácia jön, majd a demokratikus szocializmus.

Tudom, hogy mindezeknek a kifejezéseknek és eszméknek más súlya lehet Magyarországon, a történelmükkel és a jelenlegi Orbán-kormány illiberális nativista politikájával. Azt gondolom, hogy mindez a magyar nyelv védelmében történik, annak van értelme. Az erődország gondolata azonban teljesen téves, a nemzetállamból a tagországgá válás gondolatára lenne szükség, mint az EU-ban, de ezúttal a Párizsi Egyezmény által szervezett világközösségben. Ez nem az egyik vagy másik helyzete: kell a magyar és a világrendszer, együtt. Minden ország ilyen, és ha egy nyelvet 5 vagy 8 millió ember beszél, az még mindig nagyon egészséges helyzet másokhoz képest. Együtt dolgozom egy paiute amerikai őslakos csoporttal, akiknek a nyelvét már csak 1500 ember beszéli. Nincs itt semmi ok paranoiára vagy felkorbácsolt nacionalista érzelmekre. Láttuk itt ezt Trumppal; csúnya volt; és még mindig küzdünk vele. Ideje felismerni, hogy globális civilizáció vagyunk, egyetlen bolygón, amelyet soha nem hagyhatunk el.

Úgy gondol a könyvére, mint egy utópista műre? Nekem eszembe jutott róla Jürgen Habermas még a nyolcvanas években írt esszéje arról, hogy a nyugati társadalmak utópikus energiái kimerültek, és egyre kevésbé tudunk magunknak egy másmilyen, igazságosabb vagy boldogabb jövőt elképzelni. Mit gondol erről a prognózisról? Lát a világban olyan példákat, melyekből a nyugati társadalmak is meríthetnek inspirációkat? Gondolok mondjuk az indiai Keralára, ami a könyvében is fontos példa.

Igen, vagy a Mondragon Spanyolországban, és az összes ország, ahol a bioszféra törvényes jogokkal rendelkezik, mint például Ecuador, Costa Rica, Új-Zéland, Wales. Nem értek egyet Habermasszal, akinek a perspektívája nagyon megragadt a német és az európai valóságban. Az utópikus energiák soha nem tűntek el a fejlődő világból, ahol a szegénységből, a nyomorból való kitörés valódi tekintéllyel bíró utópikus projekt. A fejlett világnak tanulnia kell ebből.

Kutatások szerint az európaik, és így a magyarok többsége is egyre fontosabb kérdésnek tartja a klímaváltozást, de még mindig sokak meggyőződése, hogy ez a jövő problémája, amivel nem kell még komolyabban foglalkoznunk. Vajon csak a regényét is indító katasztrofális események változtathatnak ezen a nézeten, vagy létezik más, kevésbé súlyos út? Például az irodalom, illetve azon belül a science fiction mennyire lehet e változás eszköze?

Nem tudom biztosan, de azt gondolom, hogy mindannyian nagyon jól tudunk sci-fi írók lenni a saját életünkre vonatkozóan; vannak reményeink a jövőnkkel kapcsolatban, és a jelenben cselekszünk, hogy megpróbáljuk elérni azokat, és vannak félelmeink a jövőnkkel kapcsolatban, és megpróbáljuk elkerülni ezeket a sorsokat, ha tudjuk. Ezért a jövőről való gondolkodás az emberiség velejárója. És ez hasznos is: nem kell ahhoz átélned egy repülőgép-szerencsétlenséget, hogy tudd, rossz lenne neked. Ezt már a távolból is megtanultad. Épp ezért a jövőnkről való beszélgetés megváltoztathatja azt, amit teszünk.

Azzal kapcsolatban pedig, hogy az éghajlatváltozás mikor fog érinteni minket: ez már most is történik: aszályok, tüzek, árvizek. Ha a Duna elönti egész Budapestet, akkor biztosan tudni fogod; de pont mint a repülőgép-szerencsétlenségnél, már most is tudod, hogy ez rossz lenne. És ezek a dolgok megtörténnek: az éghajlat már megváltozott, és még sokkal is rosszabb lehet. Van Magyarországon elegendő élelmiszer? De mi van, ha élelmiszerpánik lesz, és kiürül az összes bolt, és összeomlanak az ellátási láncok? Nem, ez olyasvalami, amit már mindenki tud. Ha nem tudják, akkor keményen dolgoznak azon, hogy ne tudják.

Regényében a természettudományos lehetőségek mellett nagy hangsúlyt kapnak az alternatív gazdasági/pénzügyi ötletek, mint amelyek megoldást kínálhatnak az emberiséget érő kihívásokkal szemben. Ez csak annak felismerése, hogy a változáshoz szükség van a pénzügyi rendszer átalakítására is, vagy pedig tényleg optimista azzal kapcsolatban, hogy a pénzügyi szektor proaktív szerepet tölthet be a klímaváltozás hatásainak enyhítésében? Különösen érdekes volt olvasni a regényben felbukkanó jegybankárokról, akik szinte már progresszív szereplőként kerültek elő. Ez nem az a narratíva, amit megszokhattunk.

Igen, ez egyfelől vicc volt, de közben komoly is: ahhoz, hogy stabilizálják az árfolyamot, ami a jegybankárok feladata, meg kell menteniük a világot. Különben: infláció vagy defláció jön! Ezt viccesnek találtam. Hasonló, mint a Pentagonnal: azt mondtam, hogy nézzétek, ti nem kapitalisták vagytok, hanem ti vagytok valójában kormány, mint a szocializmusban, és bármennyit költhettek a nemzetvédelemre. De ahhoz, hogy ezt megfelelően tegyétek, meg kell mentenetek a Föld bioszféráját. Ami szép, hogy mind a jegybankok, mind a Pentagon komolyan veszi ezt a vonalat. Ez annak a jele, hogy mennyire kétségbeejtő a helyzetünk, és hogy milyen sok intelligens ember keresi a probléma megoldását.

Nyíltan szokott beszélni arról, hogy a baloldali politikai elképzelésekkel szimpatizál, ezért érdekelne: a klímaváltozással kapcsolatban miről véli úgy, hogy tévesen gondolkodnak róla a baloldalon? A Párizsi Egyezmény megítélése jutott például eszembe, amivel kapcsolatban ön jóval pozitívabban szokott nyilatkozni, mint számos baloldali szerző.

Igen, amikor az emberek a Párizsi Egyezmény ellen vannak, akkor nem gondolnak bele abba, hogy milyen lenne a világ nélküle. Rosszabb. Hasonlóan, baloldali társaim között vannak, akik a geomérnökség és az atomenergia ellen vannak. Ezek a vélemények még a nyolcvanas évekből származnak, de ma már túl késő van ehhez; dekarbonizációra van szükség, minden létező módon, és egy olyan félig-meddig rossz technológia, mint az atomenergia, egy évszázadon át még lehet áthidaló technológia, utána pedig remélhetőleg tisztára tudunk majd váltani.

Ugyanez a helyzet a geomérnökséggel; ez nagyszerű dolgokat jelenthet, ezért nem kell démonizálni. Beszéltem erről Pásztor Jánossal is, aki a témát nagyon komolyan tanulmányozó szakmai csoport tagja. Baloldali és környezetvédő vagyok, de ezek nem csak szlogenek, amit a lökhárítóra matricázok, hanem élő ideológiák, amiknek alkalmazkodniuk kell a világtörténelmi helyzethez, amiben vagyunk - a legjobb megoldásokat ebben találhatjuk meg, de csak úgy, ha folyamatosan figyelünk mindenfelé.

Számomra a regény egyik legizgalmasabb eleme a politikai erőszak és a szabotázs folyamatosan felmerülő témája volt. A közbeszédben mintha az lenne a konszenzus, hogy ezek az eszközök nem merülhetnek fel politikai eszközként (bár Andreas Malm új könyve talán változtatott ezen egy kicsit). Mit gondol, fel kell készülni arra, hogy az ökoterrorizmus lehetősége, a fosszilis ipar tulajdonai elleni támadások gyakoribbá válnak, ahogy a klímaváltozás egyre inkább hatással lesz a mindennapjainkra? És egyáltalán, mit gondol az erőszakról, mint politikai eszközről?

Ez egy jó és nehéz kérdés. Szerintem Malm jobban kezelte ezt, mint az én regényem, mivel ő különbséget tett szabotázs és gyilkosság között, ami hasznos különbségtétel. A regényemben sokféle dolog előfordul, de ez nem jelenti automatikusan, hogy támogatnám is ezeket. A jogi és a pénzügyi lépések mentik meg a világot. Tehát: erőszak emberek ellen? Soha, kivéve az erőszakkal szembeni ellenállást. Gondoljunk 1956 Magyarországára; indokolt volt az erőszak az oroszok ellen? Igen, szerintem igen. A tankok tönkretétele még inkább. Szabotázs, vagyonrongálás - ez egyáltalán erőszak? Az erőszak szó nem azt írja le, amikor más embernek fizikailag kárt okozunk? Szabotázs, a bioszférát romboló tulajdon tönkretétele, ezek lehet, hogy gyakrabban fognak előfordulni. Azt remélem, hogy a történetek és a természeti katasztrófák elégségesek ahhoz, hogy jogi és technológiai változásokat kényszerítsenek ki.

És végül, utolsó kérdésként: A Jövő Minisztériumának optimista konklúziója egybeesik az ön személyes gondolkodásával? Reménnyel tekint a jövőre?

Igen, de az én reményem részben biokémiai eredetű, anyukámtól származik, akiért hálát adok Istennek: nagyszerű példája volt annak, hogy hogyan lehet tudatosan vidám hozzáállással fordulni a negatív történésekhez és az élethez úgy általában.

És, mint esetében is, ez politikai kérdés is. Ragaszkodni a reményhez, ez egy baloldali pozíció: hogy a jövő jobb lehet, ha azzá tesszük. Szóval rendben, ez akarat kérdése, de mint Gramsci mondta: az értelem pesszimizmusa és az akarat optimizmusa. Ha az értelem számít, akkor azt kell mondanom, hogy amit a COP26-on tanultam, az még inkább megerősítette azt a benyomásomat, hogy most nagyon nagy VESZÉLYben vagyunk, és gyorsan kell változtatnunk. Bizakodó vagyok, de egyben rettegek is, és rettegéssel tölt el, hogy nem cselekszünk elég gyorsan. Ez a kettős érzelmi hozzáállás jellemzi napjainkat, akár hozzá is szokhatnánk, és harcolhatnánk.

A Jövő Minisztériuma magyar fordítása májusban jelenik meg az Agave Kiadó gondozásában.