Csak a gyenge ember ragaszkodik a hatalomhoz

• Dr. Máté Gábor magyar származású kanadai orvos, addiktológus, író és pszichoterapeuta, a függőségek és stresszbetegségek kutatója, több orvosi bestseller szerzője.
• Orvosi és írói munkásságának középpontjában a gyermekkori érzelmi traumák és azok egyéni és társadalmi következményei állnak.
• Függőségeink és betegségeink jórészt ezen fel nem dolgozott traumáink következményei.
• Társadalmunk, amiben élünk, nem érdekelt a járvány módjára terjedő mentális betegségek okainak feltárásában - pedig az okok nagyon is társadalmiak.
• Dr. Máté a tavaly vele forgatott Wisdom of Trauma című dokumentumfilm vetítésének apropóján látogatott el Budapestre.

Húsz éven keresztül praktizált családorvosként Vancouverben, hét éven át kezelt gyógyíthatatlan betegeket a Vancouveri Kórház Palliatív Ellátási Egységénél, később tíz éven át gyógyított drogfüggőket a város Downtown Eastside negyedében, ahol egész Amerikában a legmagasabb a kábítószer-használók, hajléktalanok, szexmunkások és mentális betegek aránya. Nyíltan beszélt munkamániájáról, amit személyes traumáival magyaráz, tizenegy éve mégis visszavonult a klinikai munkától. Miért?

Nem akartam többé praktizáló orvos maradni, de ezzel együtt nagyon is aktív maradtam. Sok mondanivalóm van az emberi fejlődésről és azokról a társadalmi körülményekről, amik többnyire aláássák egészségünket. 78 évesen már sokkal inkább író vagyok mint orvos, de orvosi szempontból írok.

A nemzetközi egészségügyi statisztikák katasztrofálisak. Már a Covid-19 előtt évtizedeken keresztül csak romlottak. A modern nyugati társadalmakban vírus módjára terjednek a krónikus betegségek: miközben a gazdasági fejlődés folyamatos, egyre betegebbek vagyunk. Olyan civilizációs jelenségekre kell gondolni, mint az autoimmun betegségek, a gyerekkori mentális- és figyelemzavarok, a függőségek, és a mindezek nyomában sokasodó öngyilkosságok.

Az Egyesült Államokban, a világ sok szempontból legcivilizáltabb országában ezek mára tömeges méreteket öltöttek. Nem vagyunk egyensúlyban magunkkal és a környezetünkkel sem. Fontos lenne, hogy az emberek megértsék, az egészségük nem csak egyéni sorskérdés vagy felelősség, hanem körülmények függvénye is egyben.

Két legtöbbet idézett könyve - A test lázadása (2003), A sóvárgás démona (2008) - középpontjában egyaránt gyermekkori traumák állnak. Előbbi betegségeink, utóbbi a függőségeink pszichés eredetét tárja fel különböző élettörténetek százait bemutatva. Léteznek vajon traumák, amik mindannyiunkban közösek?

Létezik egy tévhit, hogy trauma csak valami katasztrofális esemény következménye lehet - egy szülő halála, elhagyás, erőszak, érzelmi terror, szexuális zaklatás, alkoholizmus, háború. Ezek mind rettenetesen fájdalmas élmények és körülmények, amik döntően befolyásolják későbbi életútjainkat - a trauma fogalma ennél mégis sokkal tágabb kört jelöl.

A szó annyit tesz: seb, sebesülés. Lehetünk-e sérültek anélkül is, hogy katasztrofális dolgok történnének velünk? Természetesen igen. A kisgyerekeket ugyanis rettenetesen könnyű megbántani - akár jószándékkal is. A mai napig gyakorlatban vannak olyan nevelési gyakorlatok, amik lelkileg bántják a gyerekeket.

1944-ben, a náci bevonulás idején születtem Budapesten egy zsidó család gyermekeként. Anyám rendkívüli stressz alatt volt kénytelen kihordani engem. Ám ha nem így történt volna, akkor sem biztos, hogy ne volnék ma traumatizált. Nemrég olvastam édesanyám naplóját, amit akkoriban vezetett. (Erről felvétel is készült az On the Spot 2019-es dokumentumfilmjének egyik jelenetében - RPD) Azt írta: „fiam, megszakad a szívem, mert másfél órája sírsz, hogy etesselek, de megígértem az orvosnak, hogy csak négyóránként szoptatlak meg, és még egy félóráig nem emelhetlek fel.”

Az efféle visszautasítás akkor is traumatikus élmény, ha nem egy háború közepén történik. Az üzenet, amit a gyerekként kaptam, hogy hiába próbálok kötődni - egyedül vagyok, nem akarnak hozzám kapcsolódni; feltétele van annak, hogy szeressenek. Egyes orvosok mai napig gyakran azt tanítják a szülőknek: ne emeljék fel a gyerekeket, ha sírnak, aludják csak át az éjszakát.

A legfontosabb dolog ezzel szemben, amire a csecsemő ép fejlődéséhez szükség van, a feltétel nélküli kötődés megteremtése anya és saját maga felé. Az ezzel ellentétes gyakorlat pusztítóan hat az érzelmi fejlődésre - magányt, félelmet, szorongást szül. Sokan a nevelés későbbi szakaszában is ráerősítenek erre a mintázatra: több helyen máig tanítják azt tanítják a szülőknek, hogy ha a kétéves gyerek dühbe gurul, büntetésből vonják meg magukat tőle, amíg meg nem nyugszik.

A mai világban a szülők rengeteg különböző stresszhatás alatt élnek: politikai, pénzügyi, társas és fogyasztói elvárásoknak is meg kell felelniük. Kutatások igazolják, hogy ez már a terhesség idején hatással van a gyerek agyfejlődésére. A gyerekek mélyen magukba szívják a feszültséget, és személyessé teszik azt. Ha meg akarod tudni, mennyire konfliktusos egy házaspár viszonya, mérd meg a gyerek vizeletében a kortizol, azaz a stresszhormonok szintjét. Tökéletesen meg fogja mutatni.

Létezik élet trauma nélkül? Vannak köztünk nem traumatizált emberek?

A mai világban szinte alig. Ennek elsősorban a modern társadalmak folyamatos atomizálódása az oka. Hosszú évezredeken át az emberek vándorközösségekben éltek; és persze az is sok egzisztenciális bizonytalansággal járt, de a gyerekek mindig a felnőttek körül voltak, soha nem maradtak magukra sem a csecsemők, sem az idősek. Jelenlegi társadalmi berendezkedésünk ezzel szemben az egyéni érvényesülést jutalmazza - ennek nyomában a magányosság, ahogy a szorongásos betegségek, járványként terjed. A sok esetben magukra hagyott gyerekek nem tudnak kapcsolódni sem szüleikhez, sem máshoz, és képtelen artikulálni szorongásaikat. Fontos szerepe van a betegségek kialakulásában a körülményeknek és a genetikának - de ezeknek az eltemetett szenvedéseknek legalább akkora.

Ha a társadalmi berendezkedés újratermeli ezeket a stresszhelyzeteket, hogyan várhatjuk el az egyénektől traumáik felismerését, és a velük való szembenézést?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert a társadalmi elvárások elképesztő súllyal nehezednek az egyénekre, miközben ezek a kényszerek egyáltalán nem támogatják az egészségüket és kiteljesedésüket. Egyfajta elkapcsolódásra szükség van - de nem a kapcsolatainktól vagy a közösségeinktől, hanem azoktól az elvárásoktól, amiket a fogyasztói kultúra megkövetelni látszik tőlünk. Meg kell teremteni azt a teret, amiben jobban oda tudunk figyelni az érzéseinkre; ahelyett, hogy elnyomjuk azokat. A traumáink nem rejtőzködnek, kifejezik magukat, lelki problémákkal, frusztrációkkal, diszfunkcionális kapcsolatokkal, függőségek vagy betegségek útján. A kérdés az, hogy időben meglátjuk, megértjük-e a jeleket. Sokan sajnos csak azután kezdik feltérképezni a traumát előidéző okokat, amikor már fellépett a baj.

1944 januárjában a budapesti gettóban született, és még csecsemő volt, mikor édesanyja öt-hat hétre rokonainál hagyta, mert csak ott tudhatta biztonságban. Felnőttként krónikus figyelemzavarral küzdött, – erről később könyvet is írt Szétszórt elmék címmel –, és munkamániába menekült. Rendszeresen mesél történetéről, arról viszont keveset tudni, hogyan ismerte fel saját traumájának mintázatait.

40 éves korom után a házasságom válságossá vált, gyermekeim az iskolában érzelmileg elszigetelődtek, depressziós lettem, elbarikádoztam magam a családomon belül, a figyelemzavarom tünetei súlyosbodtak. Túl sok minden utalt arra, hogy eluralkodott az életemen a stressz, és ez nem lehet csak a körülmények összjátéka.

Olvasni kezdtem a vonatkozó irodalmat, terápiára jártam, kezdtem közelebbről megismerni saját magamat; ekkor akadt a kezembe a lengyel származású francia-svájci pszichoterapeuta, Alice Miller A tehetséges gyermek drámája (Das Drama des begabten Kindes, und die Suche nach dem wahren Selbst, 1979) című könyve.

Akkor már hosszú ideje családorvosként dolgoztam Vancouverben - nem csak páciensekkel, de családokkal, élettörténetekkel volt dolgom; nap mint nap széles rálátásom nyílt a betegségek hátterére és dinamikájára. Arra lettem figyelmes, hogy nem véletlenszerűen betegednek meg az emberek. Kezdtem látni a mintákat, és hogy a családi légkör milyen erősen befolyásolja az egyén egészségét.

A személyes traumám nem abban állt, hogy az édesanyámtól el kellett szakadnom, hiszen magára az eseményre nem emlékszem. A történésre adott érzelmi reakció - hogy „nem kellek” - viszont rögzül az idegrendszerben, és későbbi felnőttkori reakcióim mintáját képezi. Ha bármi okból a feleségem nem volt jelen, amikor szükségét éreztem, ugyanaz a visszautasítottság és mély fájdalom lett rajtam úrrá, mint amit kisgyermekként éreztem – dacára, hogy ő nem tett semmi rosszat.

A gyakorló orvostudomány nem kezeli alapvetésként a mentális-lelki és a fizikai egészség közti összefüggéseket, miként azt sem, hogy egyes krónikus betegségek illetve függőségek kialakulása fájdalmas érzések elfojtásának következménye lehet. Mennyire van elszigetelve ezzel a megközelítésével az orvostársadalomban?

Nem vagyok vele egyedül, sőt, sokan gondolkodnak hasonlóan, csak az orvostudomány alapvető megközelítésében ez a szemlélet még nem jelent meg.

Selye János, kitűnő osztrák-magyar származású kanadai orvos, aki a stresszkutatás nagy úttörője volt, már a '30-as évektől kezdődően leírta a stressz fizikai hatásait, sőt levezette azt is, hogy a mai világban a legnagyobb stresszbenyomások érzelmi természetűek. Selye azt is tudta már, hogy a legnagyobb stresszhatást az fejti ki, ha másnak akarod mutatni magad, mint aki vagy.

Az erdélyi származású amerikai orvoskutató, Weisz Soma 1938-ban már arról tartott előadást a Harvard orvostanhallgatóinak, hogy az érzelmi hatások nagyon fontosak a betegségek kialakulásában - és még fontosabbak azok kezelésében. Ez elhangzott a világ legjobb egyetemén nyolcvan évvel ezelőtt, majd megjelent az American Medical Association folyóiratában is.

Azóta számtalan kutatás igazolta a stressz és a betegségek illetve függőségek közötti szoros kapcsolatot, de az orvostudományi gyakorlatban mégsem jelentek meg ezek a szempontok; az orvosképzés, a megelőzés módszereinek területein éppúgy nem, ahogy az orvos-páciens kapcsolatokban sem. A hasonlóan gondolkodó orvosok, bár egyre többen, de még mindig kisebbségben vannak. Az ilyen tudományos szemlélet megváltoztatásához valószínűleg több időre van szükség.

Hogyan várható el a specializálódott szakorvosoktól, hogy holisztikusan kezeljék pácienseiket, pszichés hátterüktől indulva a konkrét tünetek kezeléséig? Nem illúzió ez? És nem kapacitás kérdése egyben?

Ez társadalmi belátás kérdése. Az Egyesült Államokban egy orvos napi praxisa során átlag 6 perce jut egy betegre. Ez rettentően kevés, de még 6 perc alatt is fel lehet tenni egy betegnek a megfelelő kérdéseket, ami segíthet őt rávezetni a betegség vagy a függőség kiváltó okaira. De hogy is ismerné fel az orvos a betegségek vagy függőségek mögött húzódó lelki traumákat, ha nem kapja meg az erre vonatkozó megfelelő képzést?

Ugyanez a mintázat érvényesül az oktatási rendszerben is. A pedagógusok nem kapnak elegendő orvostani képzést arról, hogy miként épül fel és milyen ütemben fejlődik a gyermeki agy, milyen korban, milyen behatások mentén fejleszthető leghatékonyabban.

A gyermek agyának fejlődése már a szülés előtt elkezdődik, de csak felnőttkorban ér véget. Az iskolának ennél fogva nem az a lenne legfontosabb szerepe, hogy beleverje a gyerek fejébe, hol halt meg Petőfi Sándor és mikor történt a waterlooi-i csata. Hanem úgy fejleszteni a gyermekek agyi és érzelmi kapacitásait, hogy abból a gyermekből minél befogadóbb, minél könnyebben alkalmazkodó, önállóan gondolkodni és dönteni képes felnőtt ember válhasson.

Az a gyerek, akiben ezek a kompetenciák és képességek kialakulnak, később önszántából ismerkedik meg a tényekkel, mert igénye lesz arra, hogy bővítse a tudását. Sajnos a képességek fejlesztése helyett a modern oktatási rendszerek témákkal és viselkedéssel foglalkoznak. A tanárainkat egyszerűen nem tanítjuk meg arra, hogy az emberi agy az érzelmi behatások nyomán fejlődik.

Nem léteznek olyan oktatási rendszerek, akár a skandináv országokban, ahol ezek a szemléletek rendszerszinten érvényesülnek?

Komplett rendszereket nem ismerek. De hál'istennek vannak már iskolák sok helyen, ahol ilyen elvek mentén oktatják a gyerekeket. Még Magyarországon is.

A Sóvárgás démona című könyvében hosszan érvel amellett, hogy a függőség, legyen az drog, szerencsejáték, munka, vásárlás, valójában menekülés a traumák okozta szenvedés és fájdalom elől, és mítosz, hogy függőségeink genetikus módon vagy valamiféle hajlamként öröklődnének. Ha ez igaz is, nem mentjük fel ennek hangsúlyozásával az egyént a felelősségvállalás alól?

Nem a felelősséget veszed le ezzel az egyén válláról, hanem a szégyent. A megértés az első lépés a gyógyulás, önmagunk megértése felé. Ha értjük, mi a fájdalom, a stressz, a düh, az agresszió vagy a függőség forrása, már nem gyűlöljük magunkat annyira azért, amit ennek hatására cselekszünk. Tíz év alatt egyetlen drogfüggő nővel sem találkoztam a Downtown Eastside-on, akit ne erőszakoltak volna meg gyermekkorában. Egyetlen eggyel sem. Olyan fájdalmas az érzelmi valóság számukra, ami csak szerhasználattal elviselhető. Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene felelősséget vállalniuk a tetteikért - épp ellenkezőleg. A felismerés elősegítésével teremtünk esélyt számukra, hogy szembenézzenek valóságukkal.

Hasonló állítást fogalmaz meg a nemrég megjelent Wisdom of Trauma (A trauma bölcsessége) című dokumentumfilmben is - az elítéltekkel kapcsolatban. Börtönpopulációkon végzett kutatások igazolták már, hogy a fogvatartottak túlnyomó többsége a társadalom legtraumatizáltabb, leginkább kirekesztett, elszegényedett rétegeiből kerül ki.

Ha segítesz a fogolynak megérteni, miért tombol benne az erőszak; ha segítesz a függőt rávezetni, honnét a fájdalom, ami elől menekül - megadod számára az esélyt, hogy ne gyűlölje magát olyan mélységesen, és tudjon kapcsolódni saját magához. Joga van érteni, hogy amit tett, valójában egy múltbéli traumára adott érzelmi reakció kivetülése. Ez nem felmentés. Senki nem mondja az elítéltnek, hogy nem a te hibád, ha megöltél valakit, mert az apád kiskorodban agyba-főbe vert. De ha megérted, hogy mindez a fájdalmadból ered, könnyebben bocsátasz meg magadnak, és tartod kézben az érzelmeidet.

Kanadában a bennszülöttek a lakosság 4 százalékát teszik ki, de a börtönpopulációban az arányuk 30 százalék. A nőnemű fogvatartottak fele bennszülött származású. Miért? Mert generációkon át ők képezték a kanadai társadalom leginkább üldözött, bántalmazott, szexuálisan kizsákmányolt csoportját.

Ferenc pápa épp néhány hete fordult bocsánatkéréssel a kanadai őslakos népességhez a kínzások miatt, amit elszenvedtek az állami támogatású egyházi iskolákban a XIX. századtól kezdve, ahova azért kényszerítették őket, hogy elszigeteljék őket kultúrájuktól és közösségeiktől. Beléjük akarták verni a kereszténységet.

Sajnálja hogy egyes papok zaklatták és terrorizálták az őslakos gyerekeket, mondta. Semmitmondó és szánalmas bocsánatkérés volt - olyan, mintha a németek ma azt mondanák, nagyon sajnáljuk amit egyes német katonák tettek a zsidókkal, a szlávokkal vagy a romákkal a II. világháború idején.

A társadalomnak nem csak a bűnelkövetők büntetéséről kötelessége gondoskodnia, de meg kell értenie annak mögöttes okait, és megadni a lehetőséget az elkövetők számára a gyógyuláshoz is. Máskülönben ezek a traumák és fájdalmak folyamatosan újratermelik saját magukat.

A vallás szerepét mára átvette a globális tömegkultúra, – a bulvár, a szórakoztatóipar, a sport – aminek egyik társadalmi funkciója a traumatizált egyének integrációja. Nem fontos dolgokkal kötjük le a figyelmünket, hogy elnyomhassuk fájdalmas érzelmi valóságunkat – erről beszélt a 444-nek két éve. A Wisdom of Traumában már egyenesen azt állítja: társadalmi berendezkedésünk újratermeli a stresszt, hogy aztán feloldozást kínálhasson rá – a social media, a drogok, a szerencsejáték és egyéb függőségek formájában. Ha viszont a fogyasztói társadalom folyamatosan újratermeli a stresszhelyzeteket, hogyan gondolhatjuk ezt ebben a rendszerben megváltoztathatónak?

Kelet-Európában és Magyarországon az emberek évtizedeken át szenvedtek a kommunista vezetés alatt. A rendszer összeroppant, mert igazságtalan és fenntarthatatlan volt. Semmilyen rendszer nem tart örökké.

Rá kell jöjjünk, hogy a stresszbetegségek tömeges terjedése, a depresszió, a függőségek mind annak jelei, hogy ez a rendszer sem szolgálja a szükségleteinket.

Orvosként nem tudom kiírni receptre, miként épüljön fel a világunk - ez egy társadalmi kérdés; csak diagnózist tudok felállítani.

Az önzésre, agresszióra és kizsákmányolásra épülő társadalmi berendezkedésünk fenntarthatatlan, egész egyszerűen azért, mert szembemegy az emberi természetünkkel. Egy pillanatilag sem állítom, hogy valamiféle kommunista szemlélethez kéne visszatalálnunk - mégis valami közösségibb megközelítés szerint kellene élnünk az életünket.

Közösségként kell eldöntenünk, hogy így akarunk-e élni; vagy létezhetnek-e az együttélésünknek emberibb keretei; lehet-e másként nevelni és tanítani a gyerekeket, gondozni az elesetteket, időseket, betegeket, elítélteket.

Globálisan folyamatosan nő az átlagosan várható élettartam, történeti távlatban látványosan és tendenciózusan csökken az éhezés, fejlődik az orvostechnológia, és mind több betegségre találunk gyógyírt. Ezek is a jelenlegi társadalmi és civilizációs berendezkedés eredményei.

Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedekben történtek brilliáns felfedezések; mind technológiailag, mind a kutatások területén. A fertőző betegségeket, mint a gyermekbénulás vagy a mumpsz, gyönyörűen kiküszöböltük, az egészségügyi higiénia területén óriási előrelépések történtek; az emberek sokkal jobban esznek mint 150 évvel ezelőtt, és persze az oltások elterjedésével a járványokat is visszaszorítottuk.

Viszont a krónikus betegségekkel szemben, különösen ami az autoimmun és a fiatalkori mentális betegségeket illeti, majdhogynem tehetetlen az orvostudomány - éppen azért, mert nem vizsgálja a társadalmi, a pszichés és a fizikai jelenségek összefüggéseit. Ugyanez igaz a cukorbetegség vagy a szívproblémák esetében. Ezt a helyzetet használja ki a gyógyszeripar, ami nem a rendszerszintű problémamegoldásban érdekelt, a betegségek jelentős részét ezért is kezelik szteroiddal, szintetikus kortizol-származékkal, azaz stresszhormonnal.

Egy kanadai bennszülött nő esetében hatszoros a kockázata a krónikus ízületgyulladás, a reumatoid arthritis kialakulásának - szemben a többségi kanadai társadalom női tagjaival. Ezekben a közösségeknek soha nem fordult elő ehhez hasonló autoimmun betegség a gyarmatosítás előtt. A közösségeiket ért traumák és azokból fakadó stressz eredményezi ezek tömeges elterjedését.

Amerikában a lakosság 70 százaléka legalább egy gyógyszert szed, 50 százalék legalább kettőt - cukorbetegségre, szívproblémákra, magas vérnyomásra és így tovább. A leggazdagabb ország a világon, amelyik egyben az egyik legbetegebb is. Senki nem gondolhatja, hogy ez rendben van.

Mi az első, ami eszébe jut egy olyan mészárlás után, mint ami nemrég történt Buffalóban vagy a texasi Uvalde városában?

Rap Brown, a fekete emberi jogi aktivista mondta a '60-as években, hogy „az erőszak pont annyira amerikai, mint a meggyes pite”. Ez jut eszembe. És nem csak a tomboló rasszizmus miatt, hanem mert a feketék már évtizedekkel korábban megtapasztalhatták, az elnyomás évei alatt, hogy az amerikai társadalom egyszerűen megbetegedett. A Texasban gyilkoló fiatal fiú, és a hozzá hasonló elnyomott fiatalok tele vannak fájdalommal és gyűlölettel. Tudjuk, hogy Salvador Ramosnak zavart családi élete volt, édesanyja magára hagyta, az iskolában csúfolták, többek között azért, mert szegény volt. Fájdalom, gyűlölet, és a lehetőség, hogy fegyverhez jusson. Ennyi kell csak. Katasztrófa.

Ha a világot gyermekként rettenetes helynek ismered meg, agresszívnak, gyanakvónak és versengőnek kell lenned, hatalmat kell szerezned ahhoz, hogy biztonságban érezhesd magad - mondja a Wisdom of Traumában a modern kor autokratáira, Bolsonaróra, Putyinra, Hszire és mindenek előtt Donald Trumpra utalva. Tudjuk, hogy mi köti össze ezeket az embereket?

Hitlertől Sztálinig a legvéresebb kezű diktátorokról mind tudjuk, hogy családi környezetükben súlyos bántalmazásoknak voltak kitéve - valósággal kínozták őket. Putyin nem várt gyerek volt, úgy is bántak vele, egész gyerekkorában nélkülözött, Leningrád ostromát is át kellett élnie, verekednie kellett az iskolatársaival, hogy ne nyomják el teljesen. Világuk sötét hely, ahol csak akkor maradhatsz életben, ha fegyvert ragadsz.

Trump unokahúga, Mary L. Trump klinikai szakpszichológus egész könyvet írt arról, hogyan terrorizálta és alázta meg a gyerekeit a későbbi elnök apja. Nem véletlen, hogy testvére alkoholizmus áldozata lett. Trump önéletrajzában több helyen is ír arról, hogy a világ borzalmas hely, ahol az erősebb kutya győz, ahol mindenki irigy, és a saját barátaidban sem bízhatsz.

Ki akar hatalmat? Aki érzelmileg kiszolgáltatva érzi magát, aki nem képes uralkodni az érzelmi kapcsolatain, és ezért minden helyzetben kontrollban akar maradni. Hitler megnyomorított gyermekkorának és érzelmi életének is nagy irodalma van. Ezek az emberek azért akarnak hatalmat minden áron, ha kell, emberéletek tömegeinek árán is, mert gyengének és kiszolgáltatottnak érzik magukat érzelmileg.

Most Putyinról esik szó főleg - de arról is érdemes beszélni, milyen lélekállapot kellett George W. Bushnak ahhoz, hogy több százezer ártatlan ember haláláról döntsön Irakban. Ne legyünk álszentek: ezek a minták a mi világunkban is jelen vannak.

Az elmúlt tíz évben népszerűek lettek a munkái, az ősszel megjelenő új könyvét (The Myth of Normal: Trauma, Illness, and Healing in a Toxic Culture) óriási várakozás előzi meg az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában is. A pszichológiáról zajló közbeszédet így jelenleg két kanadai szakorvos, ön és Jordan B. Peterson határozzák meg - ami azért is izgalmas, mert látványosan mást gondolnak a korszellemról. Mit gondol róla? Ismeri személyesen?

Nem ismerem, sosem találkoztunk, de érdekes karakternek találom, bár inkább mint kulturális jelenséget, semmint személyiséget. És azért ő sokkal híresebb és ismertebb nálam. Peterson a társadalmilag izolálódott, antifeminista jobboldali fiatalok apafigurája Kanadában. Sokat tanít a személyes felelősség fontosságáról, ami jó dolog, meggyőző fellépése van.

Viszont ha valaki ír egy könyvet az élet 12 szabályáról, majd súlyos függőségbe zuhan, amibe kis híján belehal, és autoimmun betegsége keletkezik, érdemes feltennie magának a kérdést, hogy vagy a szabályokkal van valami gond, vagy esetleg nem követte őket kellőképpen. Mi volt ehelyett az ő reakciója? Írt még 10 szabályt az élethez. Mit lehet erre mondani?

Az arroganciája valamiféle érzelmi elfojtásból eredhet; én legalábbis úgy látom, hogy előadásai alatt mintha fuldoklana a dühtől, még ha ezzel láthatóan nincs is feltétlen tisztában. És valósággal kultiválja az érzelmek elfojtását. Kétségtelen, hogy nagy hatást képes kifejteni a környezetére, de hogy fontos is lenne, kétlem. Inkább a pillanat embere. Nem hinném, hogy tíz év múlva még olvasni fogják a könyveit.