Olyan jól reagált a devecseri szárnyas fallosz kitalálója, mint a magyar politikából még senki, amikor kiröhögték

Nem lehet könnyű helyzet, amikor az ember az események sodrában egyszerűen nem veszi észre, hogy amit álmatlan éjszakákon megtervezett, majd egy fafaragó kollégájával kifaragtatott, majd helyi gyerekek sorfala előtt, a plébános jelenlétében ünnepélyesen átadott, azt gondolva, hogy „milyen klassz mohácsi vész-emlékművünk van”, az nem más, mint egy ötméteres hímvessző, szárnyakkal. Különösen nem könnyű helyzet, ha ezt a 444 megírja, mások is felkapják, és ha nem is egy ország nevet rajta, de azért majdnem.

Van ilyen persze, de azért, lássuk be, ritka élethelyzet.

Nyárs Hajnalka, Devecser független alpolgármestere, a fascinumnak is nevezett római amuletteket felidéző emlékmű ötletgazdája, tervezője és megrendelője azonban olyan klasszul reagálta le az esetet, hogy az már-már példátlan a magyar önkormányzatiság történetében.

Nyárs Facebook-posztban szólítja meg az online közvéleményt. Ezt a képet mellékelve hozzá:

Már a felütésen érezni, hogy itt nem a szokásos dühös visszatámadás vagy áldozati pózba helyezkedés várható:

„Ritkán adatik meg egy alpolgármesternek, hogy egy történelmi évforduló kapcsán országos ismertségre tegyen szert. Nekem most sikerült. 😄 Igaz, bevallom, nem egészen ilyen kommunikációs stratégiát terveztem.”

Nyárs ezután tárgyszerűen, minden önmentegetés nélkül megállapította, hogy „egy öt méter magas köztéri alkotás egészen másképp mutat a tervező fejében, a földön, illetve a valós térben”. Hogy véletlenül se legyen félreértés, ezután világossá tette, hogy 100 százalékban vállalja a felelősséget az emlékműért.

„Igen, én kezdeményeztem a programot, én készíttettem az elképzelést, én szerveztem a megvalósítást, én beszéltem az alkotóval, a közreműködőkkel, és igen, én terveztem információs táblát, és én szerveztem ünnepi műsort is. Sőt, amikor az emlékmű elkészült, ott álltam mellette, és még beszédet is mondtam.”

Ezután azt is megnyugtatja, aki esetleg azt képzelte volna, hogy ennyire erős a humorérzéke:

„Nem fogok elbújni. De azt sem fogom állítani, hogy a tervezés pillanatában azt gondoltam: »Nos, hölgyeim és uraim, elkészült a magyar történelem első szárnyas fallosza.« Nem. Nem ezt terveztük.”

Pedig én például biztosan ezt kamuztam volna be. Az ötletgazda ezután elmeséli, hogyan készült el a mű rohammunkában, mi volt az alapötlet, mennyi idő kellett az egészhez, és hogyan avatták fel. Miután eljutunk az ötméteres lőcs megáldásáig, Nyárs Hajnalka beavat abba, hogy az ő szemszögéből hogy is nézett ki az avatás utáni eszkaláció:

„No, és akkor történt valami, amire őszintén szólva egyikünk sem számított. Az ország meglátta benne azt, amit mi nem láttunk bele. Ez nem kellemes. De ettől még tény. Nem gondolom, hogy egy közéleti szereplőnek ilyenkor megsértődnie kellene. Sőt!!!! Aki a közéletben dolgozik, annak a kritikát, a gúnyt és még a méltatlan támadást is el kell tudnia viselni. A humor pedig különösen hasznos képesség, mert ha az ember saját magán is tud nevetni, akkor mások nehezebben tudják megnevettetni rajta keresztül.”

Sőt, nemhogy kibírta ép ésszel, de még az egyből nem feltétlenül észrevehető pozitívumot is képes volt meglátni az ügyben:

„Most már nyugodtan mondhatom: Devecser történetében talán először sikerült egy fából készült emlékművel országos figyelmet kiváltanunk. Nem ez volt a marketingterv első pontja, de működött. A Devecserről szóló beszélgetések száma hirtelen megsokszorozódott, az emberek kíváncsiak lettek. Eljönnek. Megnézik. Fényképezik. Beszélnek róla.”

A poszt azon a ponton, amikor az alpolgármester megszólítja az ország internetes közvéleményét, effektíve személyes városmarketingbe fordul:

„Isten hozta Önöket Devecserben! Nézzék meg az emlékművet, nézzék meg a várost, ismerjék meg a történelmünket, értékeinket és ha már itt vannak, maradjanak egy kávéra, egy ebédre, egy sétára!”

Nyárs Hajnalka ezután nem teljes mélységében kibontott utalást tesz arra, hogy a szárnyas falloszt megváltoztatják:

„Az emlékmű ügyében pedig már meg is született a józan döntés. Ugyanis elfogadjuk, ami történt. Nem tragédiaként, nem botrányként, hanem egyszerűen úgy, ahogyan egy normális közösség működik: ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, kijavítjuk. Nincs ebben sem szégyen, sem politikai dráma. Az egyetlen dolog, amitől valóban szegényebbek lennénk, az az lenne, ha ezután senki nem merne semmit kezdeményezni.”

Ezen a ponton külön rákérdeztem nála, hogy miben fog változni az Emléklőcs, mire ezt a választ adta

„Egyelőre elég annyi, amennyi a posztban van. Változni fog.”

Így mi mást tanácsolhatnék annak, aki meg akarja csinálni a saját szelfijét II. Lajos petrencéjével: menj, amíg így néz ki!

Nyárs Hajnalka hosszú bejegyzésének hátralévő részéből azért kiderül, hogy kivételes lazaság ide vagy oda, a névtelen online beszólások nem esetek jól még neki sem:

„Lehet kritizálni az elképzelést, hozzáteszem, amit a közvélemény nem is látott, lehet kritizálni a szakmai döntéseimet, és azt mondani, hogy rossz volt az ötlet, rossz lett a forma, és nevetni is szabad. Én magam is fogok. De egy ember méltóságát nem lehet műkritikának álcázott személyeskedéssel támadni.”

Az alpolgármester belevaló reakcióját csak még menőbbé teszi, hogy a csetelésünk közben világos lett, hogy a netes szemétkedések tényleg baromira megbántották, és ezzel együtt reagált így. Hiszen nekem például arról írt, hogy

„Nem az zavar, hogy az ország nevet az emlékmű formáján. Az rendben van, hiszen eszem ágában sincs mások látásmódját megváltoztatni. Az zavar, amikor a nevetéshez engem is hozzárendelnek úgy, hogy közben egyetlen pillanatra sem jelenik meg az a több, az emlékmű körüli háttér, az évtizedes pedagógusi és közösségi munka, amellyel én ezt a várost szolgáltam.”

Hát igen, az emberekből sajnos sokkal kevesebb is kihozza a kegyetlen megítélőt, mint egy ötméteres mohácsi emlékpénisz.