A paraszti romantika újraélesztésével és a helyi eliteken keresztül uralják Orbánék a vidéket

• Háború nélkül talán nem lett volna kétharmad, de az Orbán-rendszer stabilitása nem a kampány utolsó hetein múlt.
• A Fidesz továbbra sem csak a vidék pártja, de a falvakban és a kisvárosokban lehengerlő a fölénye.
• Ez részben annak a kultúra- és identitáspolitikának köszönhető, ami a paraszti életet igyekszik újrakreálni, mondja Kovách Imre szociológus.
• Ezért van nagy jelentőségük a helyi hagyományokra építő falunapoknak.
• A rendszer fontos támasztékát adják a helyi elitek: ők a Fidesz kliensei, de Kovách szerint nem kormányügynökök, érdemes lenne tehát az ellenzéknek felfedezni őket.

Szinte senki sem számolt újabb kétharmaddal, Orbán Viktor mégis minden korábbinál nagyobb győzelmet aratott áprilisban. Az ellenzéki tábort sokkolta az eredmény.

„Mindenkit óvnék attól, hogy egy választás után fekete-fehérnek lássa a világot” – mondja Kovách Imre szociológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Mobilitás Kutatási Centrumának vezetője, aki úgy véli, háború nélkül talán nem lett volna kétharmad.

„Senki az égvilágon nem tudta megmondani, hogy a háború és az erre adott kormányzati politika mennyire fogja felülírni a villamoson, a boltban és a közvélemény-kutatásokban tapasztalható, ennél tömegesebb mormogást.”

Tavaly október-novemberben végzett, ötezer fős kutatásukban még 51-52 százalékot mértek a Fidesznek, és 48-49-et az ellenzéki összefogásnak (a végeredmény: 54-34). „Feltételezésem szerint sokan, akik nem elégedettek a kormánnyal és az ország vezetőivel, most racionálisan vagy tudattalanul mégis úgy döntöttek, nem érdemes kockáztatni, mert az ördög tudja, mi lesz utána. Őket a nem túl izmos ellenzéki kampány sem győzte meg.”

Kovách szerint az utóbbi túlságosan forradalmi hangulatú volt. Ebben a helyzetben a bűnösök börtönbe vetése és az elmúlt tizenkét évvel való totális szakítás ígérete állt szemben sokak stabilitási igényével, miközben az ellenzék nem magyarázta el, mit csinálna győzelem esetén. (Az ellenzéki kampány további hibáiról: „Rájuk kellett volna borítani az asztalt”)

Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, pontosan hogyan befolyásolta a háború a választók viselkedését, mindenesetre az eredményekből látjuk, hogy a falvakban és kisvárosokban lehengerlő volt a kormánypárt fölénye. Továbbra is túlzás lenne a Fideszt egyszerűen a vidék pártjának nevezni, hiszen az ellenzéki bázisoknak tekintett városokat is szinte kivétel nélkül megnyerte, és Budapesten is erősített 2018-hoz képest. Mégis sokatmondó, hogy az ellenzék alig 50 települést tudott megnyerni abból a háromezerből, ahol tízezernél kevesebben szavazhattak.

2018-hoz hasonlóan ismét gyakran hallani: Orbán mindenki másnál jobban érti vagy érzi a vidéket és az ott élő emberek szükségleteit. Önmagában nehéz mit kezdeni ezekkel a varázserőt feltételező elméletekkel, amikor jól fizetett apparátus szondáztatja folyamatosan a közvéleményt a kormány számára, meghatározva a döntések és a kommunikáció irányvonalát akár válságos helyzetekben, a járvány és a szomszédban dúló háború idején is.

De hiba lenne pusztán az erőforrástöbblettel, az utolsó hetek váratlan eseményeivel vagy a jól kimunkált retorikai fogásokkal magyarázni az eredményt. A kétharmad talán ezeken múlhatott, de az Orbán-rendszer stabilitását évek óta ugyanazok a – részben felülről generált, részben a hatalom által meglovagolt – társadalmi mechanizmusok garantálják.

Kováchék háromévente megismételt, nagyszabású felmérései új modellben magyarázzák a társadalom rétegződését és ezen keresztül az Orbán-rendszer legfontosabb támasztékait a felső egyharmadtól a legszegényebbekig. Ebben a cikkben főleg a magyar népesség felének otthont adó falvak, kisvárosok világára koncentrálunk.

A paraszti világ újrakreálása

„Rossz lelkiállapotban van az egész kontinens. Mi, magyarok is rossz lelkiállapotban vagyunk. (...) újra kell indítani az országot lelkileg is. Tehát helyre kell állítani a derűt, a kiegyensúlyozottságot, az optimizmust úgy, hogy közben veszteségeink vannak. (...) Azt is mondhatnám, hogy újra kell egyesíteni majd az országot. (...) Ez persze meghaladja a politikusok feladatát, bár mindent meg fogok tenni magam is, de ez kevés lesz. Itt a művészekre, a kultúra embereire, a lélek embereire, az egyházainkra, mindenkire szükség lesz, a közösségeinket kell revitalizálni (...)”

Orbán Viktor tavaly március közepén, a harmadik járványhullám legnehezebb időszakában beszélt erről a Kossuth rádióban. Néhány hónappal később hárommilliárd forintot osztott szét a kormány falunapokra, és további ötmilliárdot a Hacacáré nevű programsorozatra. Majdnem minden kistelepülésnek jutott egymillió forint „az összetartozás közös megünneplésére”.

Mindezt a járvány lecsengésével, a karanténidőszak végével és a szórakoztatóipar felélesztésével indokolták, de többről volt szó, mint egyszerű jóléti-gazdasági intézkedésről.

A falunapok állami finanszírozásával olyan rendezvényeket támogattak az egész ország területén, amelyek erősítik a Fidesz beágyazottságát.Nem azért, mert pártrendezvények lennének, vagy politikai agitációról szólnának, hanem mert építik azt a helyi kultúra- és identitáspolitikát, amelynek középpontjában a paraszti világ újrakreálása áll, mondja Kovách. Ezzel falusiak és kisvárosiak tömegei tudnak azonosulni, és sok éve hozzájárul az Orbán-rendszer stabilitásához. Gyökereit a kistelepüléseken élők elégedetlenségében kell keresnünk.

Mit jelent ez?

Kovách szerint tudatosan vagy tudattalanul, de az évek során egyre nőtt az elutasítás azzal a szereppel szemben, amit a magyar kultúrában a „vidékiek” számára kiosztottak. A Kovách által szerkesztett, 2007-ben megjelent „Vidék- és falukép a változó időben” című gyűjtemény bevezeője így ír: „A vidéki imázs a kívülálló városiak produktuma. Beavatkozás mindabba, amit a vidék jelent. Befolyásolja a hatalmi döntéseket; a fejlesztési források szétosztását; a vidékiek önazonosítását és önképét; a falvak, mezővárosok és lakóik képviseletét a kultúra legkülönbözőbb területein. Alkalmas eszköze a vidékiek verbális és szimbolikus alárendelésének, ami kifejezi, megerősíti a valós társadalmi alávetettséget – kevesebb eséllyel és gyakorisággal az előnyöket –, és részt vesz azok előállításában.”

Azt gondolhatnánk, a rég nem létező, romantikus paraszti világ megidézése éppen erősíti az alávetettség érzését, de Kovách szerint ellenkezőleg.

„Ha valaki elégedetlen a társadalom által ráruházott szereppel, szívesen találkozik olyasmivel, amire a közössége, a falu, a kisváros vagy az utca büszke lehet. Aki azt gondolja, hogy a társadalom másik része kulturálisan alsóbbrendűként tekint a vidékiekre, megpróbálhatja ellensúlyozni a helyi értékek felfedezésével, leporolásával, újraértelmezésével. Lehet ez bármi: épített örökség, habitus, népviselet, ételek, helyi híres emberek.”

„Mindez fokozottan jelen van a falunapokon, helyi versenyeken. Nagyon fontos, hogy ezeken többnyire nem szednek belépőjegyet, tehát az elesettebb társadalmi csoportok is megtapasztalhatják a büszkének lenni, a tartozni valahova érzését.”

„Tömeges igény volt arra, hogy »történjen már nálunk is valami, ahová elmehetek, és megmutathatom az unokámnak, hogy olyan helyen él, ami tele van érdekességekkel, és itt is élhető a világ«” – mondja Kovách. Szerinte ezek az alkalmak egyúttal elbeszélhetővé teszik a hely és a család történetét, akár olyan múltbéli tabukat is, mint hogy „annak idején bejöttek a katonák, és rosszat csináltak”. Mindez alapvető emberi szükséglet, de „a kis falvakban erősítheti a szellemi, kulturális egyenjogúság érzését is”.

Ezt az igényt nem a Fidesz hozta létre („ehhez a NER-ben sincs elég erő”), viszont jó érzékkel fedezte fel és játszott rá. Ha túlságosan látványosan tenné, Kovách szerint nem lehetne hatékony, éppen ezért többnyire a falunapokon felbukkanó politikusok sem mondanak klasszikus kampánybeszédeket. „Az ügyes politikus ilyenkor nem politikusként adja elő magát, hanem mondjuk beáll focizni, aztán a meccs után mond valamit arról, hogy milyen jó emberek laknak a faluban, milyen finom kenyeret sütnek, és milyen jó ezt közösen megünnepelni. Ez elégedetté teszi az embereket, vagy legalábbis tompítja az érdeksérelmeket, amik óhatatlanul előfordulnak mindenhol.”

A helyi elit erősödő arcéle

De honnan ered ez az elégedetlenség a vidékiekre aggatott szereppel szemben? Kovách szerint egyrészt a kultúra megváltozott jelentőségéből („sokkal kisebb az iskolázottság megbecsültsége, a kulturális értékeket termelő csoportok presztízse”), másrészt a globalizációból („szinte bárki korlátlanul hozzáférhet a kulturális termékekhez, szabadon átértelmezheti például a történelmet, és kiforgatva továbbadhatja”), harmadrészt egy új, az elmúlt években megerősödött társadalmi rétegből.

Pár tízezer emberről van szó, ők alkotják a falusi és kisvárosi felső rétegeket. Polgármesterek, helyi képviselők, helytörténettel, hagyományőrzéssel foglalkozó civil vezetők, rendezvényszervezők, egyházi emberek, vállalkozók, projektszakértők. Nehéz őket foglalkozásokon keresztül leírni, Kováchék lokálisan integráltakként hivatkoznak rájuk.

A vidéki népesség jelentős része tőlük kap kulturális értékeket, rajtuk keresztül kapcsolódik a társadalomhoz.Helyi elit persze mindig is létezett, de a mérések alapján „egyre erősödő arcéllel van jelen” a társadalomban. A környezetük tisztában van a stiklijeikkel, mindenki tudja, ha valami nem stimmel a föld, a vagyon körül, de nem hánytorgatják fel nekik, tisztelik és elfogadják őket. Hol van ebben a politika?

A helyi elitek a Fidesz klienseinek tekinthetők,elsősorban azért, mert a fejlesztési pénzeken, uniós projekteken keresztül jutnak forráshoz. Itt nem a baráti vállalkozóknak szétosztott milliárdokról van szó, hanem azokról a helyi vezetőkről, akiknek a projekt biztosít magasabb életszínvonalat és megbecsültséget.

A Fidesz elsősorban rajtuk keresztül hatol be a kistelepülések szöveteibe, finomabban és hatékonyabban, mintha csak a médiáját használná.

A helyi elit tagjai függnek a központi hatalomtól, de nem feltétlenül követik elvakultan, és nem is élnek totális kiszolgáltatottságban. „Kliensek, de nem kormányügynökök”, mondja Kovách, aki arra számít, hogy a helyi elitek idővel egyre nagyobb autonómiát akarnak majd maguknak. „És nélkülük semmit se lehet csinálni vidéken.”

Jelentős részben diplomás, sokat fogyasztó, helyben elismert emberekről van szó, mégis szembetűnő, mennyire kirekesztettnek érzik magukat. „Nem azért, mert szegények lennének, hiszen nem azok. Egyszerűen úgy érzik, nem részei a kulturális kánonnak.” (Kováchék hét integrációs csoportra osztották a társadalmat, ezek közt egy van, amelynek tagjai erősebben érzik, hogy a peremre szorultak. Ők a legszegényebb réteget alkotják.)

Kovách szerint ahhoz, hogy az ellenzék labdába rúghasson vidéken, ezzel a helyi elittel kellene kapcsolatot keresnie.Az összefogás pártjai közül elvileg a Jobbiktól várhattuk volna ezt, de láthatóan nem sikerült neki, rengeteg szavazót vesztett. „A városi felső középosztálynak nem feltétlenül a legszegényebbekkel kellene szolidárisnak lennie, velük úgysem tudnak mit kezdeni. Ehelyett meg kellene találni az utat a vidéki felső egyharmadhoz, őket kellene normális, emberi partnernek tekinteni, és nem azt hangsúlyozni, hogy mennyivel alacsonyabb a kulturális tőkéjük.”

A receptet nem akarja kitalálni a politikusok helyett, de Kovách szerint ezekben a körökben lenne fogadókészség olyan értékekre, amiket most egyáltalán nem képviselnek vidéken. „Ilyen például a zöld eszme, vagy ellenpontozhatnák a kormány által fals módon bemutatott Európa-képet is.”

Tavaly ősszel a helyi elitréteg 40 százaléka mondta magát fideszesnek, és 27 százaléka ellenzékinek. Végül persze lehet, hogy nagyobb arányban szavaztak a kormány maradására, de ez is mutatja: a pártszimpátiák nincsenek kőbe vésve.

Volt feszültség, de nem éleződött ki

Ez a kulturális identitásképzés persze csak egy a sok tényező közül, ami segít stabilizálni vidéken az Orbán-rendszert. Kellenek hozzá a Magyar Falu Programon keresztül öntött fejlesztési pénzek (ebből fizették a tavalyi falunapokat, de rengeteg építkezést is), a munkaerőpiac bővülése és az érzés, hogy az elmúlt évtizedben mindenki egyet előre tudott lépni.

Még a legalsó rétegek fogyasztása is bővült, más kérdés, hogy ez nem jelent valódi társadalmi mobilitást, hiszen ugyanolyan messze vannak a többiektől, mint korábban. Ezért mondja Kovách és kutatócsoportja, hogy az Orbán-rendszer úgy integrál széles tömegeket (rengeteg embert juttat álláshoz, és az elmúlt években már nemcsak közmunkához), hogy közben befagyasztja az egyenlőtlenségeket.

2020-ban a dolgozók 8 százaléka számított szegénynek a társadalom közepéhez képest, míg 2010-ben csak 5 százaléka. Ez is mutatja, hogy Orbán „munkaalapú társadalma” biztonságérzetet adhat, valódi perspektívát viszont nem.

A járvány érkezésekor elképzelhető volt, hogy kiéleződik ez a feszültség, pláne a munkanélküliség újbóli növekedésével. Kovách szerint ennek lehetett volna hatása a választási eredményre, de „úgy tűnik, az utolsó hetek ezt is felülírták”. Úgy véli, sokan szavazhattak a Fideszre, akiknek több-kevesebb fenntartásuk van a rendszerrel, viszont nem kaptak megerősítést a másik oldalról.

„A vendéglős, akinek a járvány miatt be kellett zárnia a boltját, szintén nem tudta, hogy az új kormány alatt ki tudná-e nyitni.”

Igaz, az Orbán-rendszer korábbi választásain sem anyagi alapon döntöttek az emberek. Ellenkezőleg: a család- és adópolitika által kedvezményezett nagyvárosi középosztály inkább hajlamos az ellenzékre szavazni, mint azok, akiktől a pénztárcájuk alapján várhatnánk.

Éppen ez az integrációs kutatás egyik legfontosabb tanulsága: Magyarországon nem a társadalom szerkezete határozza meg a politikát, hanem fordítva, a politika felülről integrálja a társadalmat. Vagyis nem lehet az emberek jövedelmi helyzetéből, képzettségéből, foglalkozásából egyenesen következtetni politikai szimpátiájukra. Ehelyett érzelmeink, identitásaink meghatározók, amiket jórészt maguk a politikai szereplők alakítanak, például a médián és a falunapokon keresztül.

Ez a felülről érkező politikai integráció felel az ellenségképek gyártásáért, ami legalább arra elég, hogy megossza a felelősséget a hatalom és mások között. Kováchék őszi mérésében a választók többsége inkább a teljes politikai és gazdasági elitet okolta a bajokért, semmint az Orbán-kormányt.

Ugyanitt derült ki, hogy a fideszesek közel 60 százaléka lát komoly gondokat az egészségügy és az oktatás terén. Attól, hogy a folytatásra szavaztak, még ők sem mindennel elégedettek.

(Nagy kép a cikk elején: Szavazás Mogyoródon. Isza Ferenc/AFP)