
“Tök jó, de ez nem stand up. Olyan, mint valami TED-talk a humorról”
- mondta a sógorom a szünetben, és ezzel kábé meg is írta a kritikát. De mivel engem fizetnek is érte, kicsit habosítom még.
John Cleese budapesti fellépése minden kortárs kontextus nélkül is holdraszállás-közeli jelentőségű esemény lett volna, mert Cleese nemcsak az egyik legnagyobb humorista, aki valaha élt, de már 83 éves, és ki tudja, meddig lesz kedve fellépésekre utazgatni. Ám mivel hősünk a hasfájósan komoly PC és a különösen humortalan cancel culture ismert kritikusa, benne volt a levegőben, hogy aktuális ügyekben is megnyilvánuljon.
Orbán-viccek? Az Élet értelme zabálós jelenete Németh Szilárddal és egy utolsó, a pincér által rátukmált, hártyavékony nyúljával? Mi jöhet vajon?
Ám végül semmi ilyesmi nem történt, talán egy, a show legelején eleresztett, a magyar-orosz kapcsolatok meglepő szorosságára utaló, nyúlfarknyi megjegyzést kivéve.
Bár nem akartam lelőni magam elől egyetlen poént sem, az előadás előtt azért rákerestem arra, hogy nagy vonalakban mit várhatok majd. Elemi meglepetéssel láttam, hogy 2013-ban, vagyis kilenc évvel ezelőtt már biztosan tartott a turné ezzel a címmel, pedig akkor még egyáltalán nem is volt öreg.
“A pénzért csinálná ugyanazt ennyi ideje?” - kérdeztem magamban, hogy az éppen olvasott cikk megadja a választ: azon a kanadai előadáson sem a korával, hanem azzal magyarázta a turnét, hogy a harmadik felesége 20 millió dollárra vette le a válóperben. Egy humoristának persze semmit sem szabad puszira elhinni.
Ezt Budapesten is elmondta többször - mármint hogy csak a pénzért csinálja - , de csak azután, hogy az előadás első perceiben bebizonyította, hogy hiába támaszkodik jól megírt szerkezetre, ha kell, ügyesen tud rögtönözni is. Miután a szpíker felvezetése után bevonult az álló ovációra - amire maga a szpíker kérte meg persze a közönséget - azzal kellett szembesülnie, hogy a MOM sportközpont kézilabdatermébe még javában áramlanak befelé az emberek. De nem egy-két elkéső nézőre kell gondolni, hanem százakra, akik óráknak tűnő percekig vonultak még el előtte. Az egyik rajongó például Hülye Járást imitálva. És igen, közvetlenül John Cleese előtt. Merthogy a szervezés bizarrsága folytán nem valahol hátul a sötétben, hanem a színpad előtt engedték be a nézőket. (Mindez azért történt, mert a szervezés valahol csúnyán elcsúszott, és baromi lassan engedték be az embereket. Én például 19:05-kor értem az épület elé és 19:30 után jutottam be a tőlem 15 méterre található kapun. Ekkor még rengetegen voltak mögöttem. A show nyitánya alapján erről Cleese-t és stábját mintha nem értesítették volna.)
Cleese azonban nem jött zavarba. Pontosabban jól láthatóan zavarba jött, de azzal a lendülettel meg is oldotta a helyzetet. Amíg nem találta ki, mit mondjon, pár másodpercenként tébolyultbácsi-nevetésben tört ki, ami már önmagában hangulatba hozta a közönséget.
De egyszer minden balfaszkodás véget ér, így elkezdődhetett az előadás eltervezett része. Az első percekben úgy tűnt, hogy szó szerint azt fogjuk kapni, amit a turné címe ígér, vagyis hogy ez egyfajta Cleese-simogató, ahol a rajongók fő élménye annyi, hogy a saját szemükkel láthatják a Mestert, mielőtt meghal, remélhetőleg nem műsor közben. A színpad fölötti kivetítőn bemelegítésnek Cleese emlékezetes jeleneteiből és filmjeiből összevágott klipek peregtek, nem sokkal később pedig olyan blokk következett, amiben a mestert egy-egy rövid, élőben elmondott felvezető mondata után nézhettünk klasszikus Monty Python-jeleneteket.
De hála istennek hamar kiderült, hogy a Cleese-bámulással kombinált besztofnál azért többet fogunk kapni. De arra nem tippeltem volna, hogy ez a több nem más lesz, mint alapvetően tök komoly előadás arról, hogy hogyan működik a színpadi humor élőben és a humor úgy általában. Mármint tartalmilag tök komoly előadás, igen vicces példákkal illusztrálva.
Cleese két fő tézise:
A 2. pont altézise - egyben a PC-alapú huhogóknak küldött üzenet - hogy a legmeredekebb humor sem bántó, ha a beszélő nem megalázó szándékkal viccelődik, hanem szeretetből.
És hogy a téziseit kellőképpen illusztrálja, Cleese a legtöbbet saját magán, a 101 évig élő, depressziós, néha öngyilkossággal fenyegetőző édesanyján és az egyik legjobb barátja és legfontosabb alkotótársa, a Monty Python-os Graham Chapman halálán viccelődött. Amúgy a francia-, olasz-, arab-, zsidó- és egyéb vicceiben se találhat semmiféle bántót senki épelméjű ember. Mármint egy csomó progresszív sajtóterméket, egy rakás kritikust és a közvélemény mérhető részét kivéve. De szombaton este e három csoport egyetlen képviselője sem volt jelent a MOM-nál szerencsére, így végig klassz volt a hangulat.
Amióta először láttam a videót, azt gondolom, hogy Cleese őrületes pályafutásának egyik csúcsa - és az egyetemes humor egyik nagy teljesítménye - a Chapman temetésekor a templomban könnyekkel küszködve elmondott rövid, trágár és igen vicces halotti beszéde volt. Ezt sok éve hetente legalább egyszer újranézem. Mint kiderült, ezt maga a mester is így gondolhatja, mert ez volt az egyik olyan jelenet, amit teljes hosszúságban lejátszott videón, nemcsak megvillantotta.
A TED talk-hangulatot csak erősítette, hogy Cleese önmagán és a humor működési mechanizmusán kívül a legtöbbet talán a halál utáni életről beszélt. Pontosabban arról, hogy miért gondolja, hogy az emberből valami a halál után is megmarad, és ez hogyan függ össze azzal a sokak által leírt élménnyel, amikor az alanyok tudata kilép a testükből, és olyan, a testen kívüli túra során látott dolgokat képes leírni, amiket nem láthatott, hiszen csukott szemmel hevert valahol egészen máshol.
Cleese többek között arról beszélt irtó érdekesen, hogy a kívülről talán spontánnak tűnő humorban mennyire fontos a ritmus és a tervezettség. Amit pompásan illusztrált, hogy a - szerintem szándékosan - nem rejtve, hanem az első sorok fölé függesztve elhelyezett súgógép-képernyőkön még azt is kiírták, mikor kell tébolyultbácsi-nevetésben kitörnie. Ebben a formában: Ha-ha-ha.
A mester - aki forgatókönyv és jelenetírónak legalább annyira nagy, mint előadónak - természetesen úgy építette föl az egészet, hogy a legvadabb nevetés a legvégén törjön ki, amikor — de ez a poént nyilván nem lőhetem le. Elég legyen annyi, hogy az utolsó mondta az volt, hogy “Kicsit a csirkére emlékeztetett az íze”, de nem a krokodilhúsra, hanem barátjára, Graham Chapmanre gondolt.

András magyar autós és egy 2018-as Nissan Leaf birtokosa. András csütörtökön nagy lépést tett a korszerű felhasználóság felé, amennyiben kipróbálta az Android Auto nevű appot a kocsiban. Ez arra való, hogy az okostelefon bizonyos, autózás közben praktikusan használható appjait - telefon, navigáció, zene - tükrözze a kocsi kijelzőjére. És a képességei között van, hogy hangvezérlést is lehetővé tesz.
Amikor hősünk kipróbálta, hogy is megy ez a hangvezérlés, nem akart hinni a fülének a géprabszolga válaszait hallva. Újra próbálta, megint ugyanaz történt, erre felvette az egészet. Tessék:
András még ezeket mesélte:
"Feltoltam a videót a Nissan Leaf FB csopiba, és csupa boldog visszajelzés jött, hogy nekik is így beszél. Egy ismerősöm így reagált: Van, akinek működő hangvezérlése van, és van akinek vicces. Amúgy sem szeretem a hangvezérléseket, úgyhogy nagyon örülök, hogy nekem a vicces jutott."
Hogy mi a csodás jelenség oka? Egyelőre el sem tudom képzelni. András tippje:
"Szerintem ez ugyanaz a Google robothang, ami a fordítóban felolvassa a szavakat, a külföldit külföldi kiejtéssel, a magyart magyarral Lehet hogy összeakadt két funkció."
Ha tudod a választ, írd meg kommentben!

Vlagyimir Putyin orosz elnök külföldi útjain egy ezzel megbízott titkosügynök gyűjti össze a politikus minden kibocsátott salakanyagát – írja a Paris Match. A nagy presztízsű francia hírmagazin tudomása szerint ezzel az a céljuk, hogy a fogadó ország titkosszolgálatai ne szerezhessenek információkat az elnök betegségeiről.
A hasonló félelmek nem is annyira ritkák a nagypolitikában: idén februárban az éppen Putyinhoz látogató Macron francia elnök több oldalról megerősített hírek szerint megtagadta, hogy Covid-tesztet végezzenek rajta, attól tartva, hogy az oroszok megszerezhetik a DNS-mintáját.
A francia lap két konkrét Putyin-utazásról szerzett ilyen értelmű információt: amikor az orosz elnök 2017.-ben Franciaországban, illetve amikor 2019. októberében Szaúd-Arábiában járt. Értesüléseik szerint a visszaszerzett anyagot mindkét esetben visszavitték Oroszországba, speciális bőröndbe csomagolva. A tároló zacskókat is speciálisan erre a különleges célra gyártották.
Arról sajnos nincsenek információik, hogy Putyin e célra magával vitt útivécébe végzi-e a dolgát, vagy az aktuális szálláshelyének vécékagylójából nyerik-e vissza a visszanyerendőket, kislapát, lepkeháló, lopótök vagy más eszközök segítségével.
A Baza nevű orosz oldal februárban írt arról, hogy a Putyin környezetében dolgozóknak állítólag rendszeresen kell székletmintát adniuk.

Ott áll Hosszú Katinka az úszómedence kicsempézett fenekén. Mosolyogva odaintek neki, ő visszaint. Közelebb lépnék, de elém áll egy nő, a kezében kerek tálcával, a tálcán csavaros kupakos gyógyszeres üvegcsékkel. „Így talán képes leszek utolérni és meginterjúvolni” – gondolom magamban, és további gondolkodás nélkül felhajtom az egyiket. A keserűség, a csípés és a szédülés olyan erővel taszít mellbe, hogy a Központ előtti járdán találom magam hajnali fél háromkor, a negyedik Tubi után. Ijedten nyúlok a másik fajta üvegcse felé. Ennek már elolvasom a címkéjét, mielőtt leküldeném. „Búzafűlé”. A meghökkentő édesség vág szájba először, majd olyan érzésem támad, mintha kompromisszummentesen bulizó birka lennék Las Vegasban, aki éppen egy titokzatos okból csukamájolajjal megöntözött golfpálya füvét legeli.
Az esetleges látszat ellenére nem egy álomban járunk. Hanem Hosszú Katinka és a pasija, Gelencsér Máté „Koool” névre keresztelt szuperegészséges kajáldájának sajtóbemutatóján, a Szent István körúton, sréhen szemben a Vígszínházzal. És mindenre van magyarázat. A Kool annyira egészséges, hogy az ajtóban gyógyszeres fiolákra emlékeztető, csavaros kupakos üvegcsékbe töltött, hidegen préselt gyömbér-

és búzafűlével fogadtak.

A hely dizájnja pedig úszómedencét idéz a kicsempézett padlójával és pultjával, illetve a bejárattal szemközti oldal rajtköveket felidéző mintáival.

Utólag, vagyis igazából elég hamar kiderül, hogy a bejáratnál kínált radikális zöldséglevek egyfajta vicces tesztként vagy bátorságpróbaként szolgáltak. Mintha úgy próbáltak volna becsalogatni úszóedzésre, hogy a Komjádi bejáratánál adnak papuccsal egy kurva nagy pofont, hogy miután ettől megjött a hangulatunk, odabent már ölelgetősre vegyék a figurát. Merthogy amit innentől megkóstolunk, az mind a finom és baromi jó közötti skálán mozog.
Pedig tényleg mindent megtettek, hogy előzetesen megijesszenek, a meghívóban például glutén- tej- és cukormentes „superfood étteremnek” nevezték a helyet. Nekem a superfoodról annyi jut csak eszembe, hogy ez még a Jamie Oliver-étteremben is egyformán apróra szecskázott zöldségfélékből összekavart kiábrándító tengerimalactápot jelentett. Itt hála istennek hasonlóval sem találkoztam.
A hely maga dicséretesen visszafogottan néz ki: a medence-koncepció a sok csempe ellenére sem telepszik rá túlzottan. A tulajdonosra a falakra kiakasztott uszoda- és fürdőfotók utalnak még. Hosszú egyébként azt mondta, hogy tervei szerint sokszor megfordul majd itt. Ami azért nem tűnt sima reklámszövegnek, mert tényleg van kifejezetten személyes kötődése a helyhez: a séf Móricz Kitti, Katinka eddigi privát szakácsa. Az elmúlt években ő főzött-szecskázott nap mint nap az olimpiai bajnokra, aki annak idején azért szerződtette őt, hogy ha már nagyon egészségesen kell táplálkoznia, legalább élvezhető legyen a diéta.

Annyira az lett, hogy Hosszú előbb megszerette Móricz főztjét, aztán kitalálta, hogy ez másoknak is bejöhet, és egész bizniszt alapozott rá. Nem áldozat nélkül, mert ahogy a gyökérzöldségezés utáni trécselés közben elmesélte, az üzlet kedvéért be kellett áldoznia a szakácsát. „Ez majdnem olyan durva áldozat, mintha az ember bedobná a közösbe a tökéletes takarítónőjét. Béna PR-név ide vagy oda, Hosszú tényleg kőkemény” – gondoltam magamban, de kimondani nem tudtam, mert a szám még mindig tele volt „paradicsomos-hajdinás root veggies”-zel, ami a neve ellenére pompás fogás volt.
A Koool viszont első blikkre kicsinek és túl olcsónak tűnt ahhoz, hogy igazán jó pénzt hozzon – egy éhes sportolóra méretezett, vegetáriánus poké bowl friss és gusztusos hozzávalókból például csak 2390 forint, ami csak 200-zal több egy KFC-s poké bowlnál. De Hosszú gyorsan elmagyarázta az üzleti modellt. Mint kiderült, alapvetően házhozszállításban terveznek utazni. Egyelőre fix és napi menüvel, de hosszabb távon be akarnak szállni az egészséges heti menük piacára is, ahol olyanokkal versenyezhetnek, mint Béres Alexandra vagy vagy Réka & Norbi.
A legfontosabb mégiscsak az, hogy milyen a kaja.
Pirítósokkal indítunk. A kenyér persze saját készítésű. Még a joghurt is az, amit kókusztejszínből erjesztenek. Az a jelek szerint még egy ilyen, az egészségeskedés ellenére alapvetően élveteg helyen is elkerülhetetlen természeti törvény, hogy egy kenyér minél egészségesebb, annál jobban hasonlít a tatárjárás idején különösen népszerű, őrölt fakéregből, taplóból vagy reszelt bocskorból sütött típusokra. Most már tudom, hogy a hajdina-, köles- és cirokliszt együttes használata is időgépként utaztat vissza a XIII. századba.
A padlizsánkrémes – bocsánat, babaganoush-os – ennek ellenére egyből olyan finom volt, hogy már csak ebben a fázisában tudtam lefotózni:

Abszolúte megérteném, ha valaki önmagában azért lángba akarna borítani egy helyet, hogy ott tofuricottára keresztelt dolgot kennek a rabkenyérre. A tofuricottás pozdorjalap ennek ellenére parádés volt. Annyira, hogy ezt a feltétet szívesen kóstolnám akár szilikonlapra kenve is:

Amúgy is, ha a Monsieur Mangetout művésznéven fellépő francia Michel Lotito 1978 és 80 között képes volt apránként megenni egy egész Cessna 150-es kisrepülőgépet, csak kibírok egy progresszív kenyeret.

Az ígéretes kezdés utáni váltást a kellőképpen ízes, de nem felkavaró gazpacho hozta el, innentől jöttek a főételek. Elsőként későbbi kedvencem, a jalapenós-újhagymás-lime-os pácolás után kisütött csirkemell a rettenetesen hangzó paradicsomos-hajdinás root veggies-zel.

Ami ennek ellenére az esemény egyik csúcsa volt, a kellemes aromájú paradicsomszósz alatt megbújó, a puhától a roppanósig terjedő állagú répa-, krumpli- zeller- és édeskrumpli-kockákkal és a lágyan aromás, nem szárazra sütött csirkemellel. Pedig a csirkemellel alapból gyanakvóbb vagyok a minisztériumi sajtóközleményeknél is. Az ízélményt csak fokozta, hogy a hajdina úgy ropogott, mint a százeurósok Matolcsy Ádám kandallójában.
A következő tesztfogás megkóstolása után – spenótos cékla tonhallal – úgy könnyeztem, mint az egyszeri konzervatív, aki harminc év kóma után felébredt és bekapcsolta a parlamenti közvetítést. De én az örömtől. A céklának ráadásul nem volt meg a szokásos, frissen ásott és gereblyézett sírhantra emlékeztető íze, ami különösen hálássá tett.

Mire a poké bowlhoz értünk, már úgy kapkodtam a levegőért, mint Németh Szilárd a jótékonysági rúdugráson. Ráadásul az történt, hogy amint rápillantottam az ismert zöldbabfélére,

az agyamban előbb megjelent egy „EDAMAME” felirat és mielőtt sikoltani tudtam volna, már meg is szólalt a fejemben a TikTok-hiphop műfajának undorító dallamtapadást okozó főműve:
Ami elkerülhetetlen bekapcsolta a fejemben személyes himnuszomat, vagyis azt a számot is, amiről az Edamame-t szerintem koppintották:
A veszélyes örvényből az mentett ki, hogy megérkezett a fagyi. A mangó is jó volt, de nem sokkal több pürésített magónál. A Koool mogyoróvaj-fagyija viszont az egyik legfinomabb fagylalt, amit valaha kóstoltam. Egyszerre volt nehéz és könnyű, úgyhogy írjon róla inkább Kosztolányi Dezső.

A hely legaranyosabb, legviccesebb, egyben legundorítóbb vonása, hogy a pult fölött olvasható óriási étlapon a húsos-halas feltéteket és fogásokat a „fehérje” kategória alatt sorolják fel. De végülis egy élsportoló és egy élsporton edzett sportszakács helyén járunk, nekik ez, gondolom, annyira természetes, hogy észre sem veszik.
Az, hogy Hosszú Katinkáék a Kooollal sikeresen törnek-e majd be az egészségespiacra, csak hónapok távlatában derülhet ki. Egész más néhány sajtóhiénának főzni, mint nap mint nap több száz irodarabszolgának. De a lehetőség mindenképpen benne van.

Altea jellegzetes spanyol üdülőfalu a Földközi-tenger partján, Benidorm közelében, nagyjából Ibiza magasságában. A települést spanyol szokás szerint teleépítették hatalmas apartmanházakkal. Az egyik ilyen, a Mare Nostrum II. nevű komplexum tulajdonosai között a 2010-es években csak úgy hemzsegtek az orosz és az exszovjet kultúrkör olyan hírességei, mint Tamara Gverdciteli énekesnő, Julij Guzman filmrendező-műsorvezető, Timur Vajnstejn azeri filmproducer, vagy éppen Novruz Mammadov, Azerbajdzsán korábbi miniszterelnöke. Abban, hogy 2012–13-ban pont ebben az épületben vettek maguknak apartmant, nem kis szerepe volt annak, hogy a beruházó, vagyis Mihail Bocko orosz-spanyol üzletember megsúgta nekik: nem akárki volt az első tulajdonosok egyike.

A Mare Nostrum II. egyik legmenőbb, kétszintes, 235 négyzetméteres, saját medencével és több terasszal rendelkező, 950 ezer euróért vesztegetett penthouse lakását nem más birtokolta, mint az orosz ortodox egyház egyik, a hírekben egy időben sokat szereplő főpapja.
A szerzetespapként szegénységi fogadalmat is tett férfi polgári neve, a Grigorij Alfejev talán a legtájékozottabb olvasóknak sem mond semmit. Ha azonban azt mondom, hogy Hilarion metropolita, többen is felkaphatják a fejüket. Ő az az orosz ortodox főpap, akit kedden neveztek ki a budapesti és magyarországi orosz ortodox egyházmegye kormányzójának.
Ismerd meg az orosz főpapot, akit az uniós szankciók alól személyesen Orbán Viktor által megvédett Kirill pátriárka küldött Magyarországra!