Kicsit a csirkére emlékeztetett az íze - mondta a barátja hamvairól, azzal meghajolt, és véget ért az előadás

“Tök jó, de ez nem stand up. Olyan, mint valami TED-talk a humorról”

- mondta a sógorom a szünetben, és ezzel kábé meg is írta a kritikát. De mivel engem fizetnek is érte, kicsit habosítom még.

John Cleese budapesti fellépése minden kortárs kontextus nélkül is holdraszállás-közeli jelentőségű esemény lett volna, mert Cleese nemcsak az egyik legnagyobb humorista, aki valaha élt, de már 83 éves, és ki tudja, meddig lesz kedve fellépésekre utazgatni. Ám mivel hősünk a hasfájósan komoly PC és a különösen humortalan cancel culture ismert kritikusa, benne volt a levegőben, hogy aktuális ügyekben is megnyilvánuljon.

Orbán-viccek? Az Élet értelme zabálós jelenete Németh Szilárddal és egy utolsó, a pincér által rátukmált, hártyavékony nyúljával? Mi jöhet vajon?

Ám végül semmi ilyesmi nem történt, talán egy, a show legelején eleresztett, a magyar-orosz kapcsolatok meglepő szorosságára utaló, nyúlfarknyi megjegyzést kivéve.

Bár nem akartam lelőni magam elől egyetlen poént sem, az előadás előtt azért rákerestem arra, hogy nagy vonalakban mit várhatok majd. Elemi meglepetéssel láttam, hogy 2013-ban, vagyis kilenc évvel ezelőtt már biztosan tartott a turné ezzel a címmel, pedig akkor még egyáltalán nem is volt öreg.

“A pénzért csinálná ugyanazt ennyi ideje?” - kérdeztem magamban, hogy az éppen olvasott cikk megadja a választ: azon a kanadai előadáson sem a korával, hanem azzal magyarázta a turnét, hogy a harmadik felesége 20 millió dollárra vette le a válóperben. Egy humoristának persze semmit sem szabad puszira elhinni.

Ezt Budapesten is elmondta többször - mármint hogy csak a pénzért csinálja - , de csak azután, hogy az előadás első perceiben bebizonyította, hogy hiába támaszkodik jól megírt szerkezetre, ha kell, ügyesen tud rögtönözni is. Miután a szpíker felvezetése után bevonult az álló ovációra - amire maga a szpíker kérte meg persze a közönséget - azzal kellett szembesülnie, hogy a MOM sportközpont kézilabdatermébe még javában áramlanak befelé az emberek. De nem egy-két elkéső nézőre kell gondolni, hanem százakra, akik óráknak tűnő percekig vonultak még el előtte. Az egyik rajongó például Hülye Járást imitálva. És igen, közvetlenül John Cleese előtt. Merthogy a szervezés bizarrsága folytán nem valahol hátul a sötétben, hanem a színpad előtt engedték be a nézőket. (Mindez azért történt, mert a szervezés valahol csúnyán elcsúszott, és baromi lassan engedték be az embereket. Én például 19:05-kor értem az épület elé és 19:30 után jutottam be a tőlem 15 méterre található kapun. Ekkor még rengetegen voltak mögöttem. A show nyitánya alapján erről Cleese-t és stábját mintha nem értesítették volna.)

Cleese azonban nem jött zavarba. Pontosabban jól láthatóan zavarba jött, de azzal a lendülettel meg is oldotta a helyzetet. Amíg nem találta ki, mit mondjon, pár másodpercenként tébolyultbácsi-nevetésben tört ki, ami már önmagában hangulatba hozta a közönséget.

De egyszer minden balfaszkodás véget ér, így elkezdődhetett az előadás eltervezett része. Az első percekben úgy tűnt, hogy szó szerint azt fogjuk kapni, amit a turné címe ígér, vagyis hogy ez egyfajta Cleese-simogató, ahol a rajongók fő élménye annyi, hogy a saját szemükkel láthatják a Mestert, mielőtt meghal, remélhetőleg nem műsor közben. A színpad fölötti kivetítőn bemelegítésnek Cleese emlékezetes jeleneteiből és filmjeiből összevágott klipek peregtek, nem sokkal később pedig olyan blokk következett, amiben a mestert egy-egy rövid, élőben elmondott felvezető mondata után nézhettünk klasszikus Monty Python-jeleneteket.

De hála istennek hamar kiderült, hogy a Cleese-bámulással kombinált besztofnál azért többet fogunk kapni. De arra nem tippeltem volna, hogy ez a több nem más lesz, mint alapvetően tök komoly előadás arról, hogy hogyan működik a színpadi humor élőben és a humor úgy általában. Mármint tartalmilag tök komoly előadás, igen vicces példákkal illusztrálva.

Cleese két fő tézise:

1. A közönség annál hangosabban nevet, minél tabusértőbb a humor.
2. Mindennel, de tényleg mindennel lehet és kell viccelni.

A 2. pont altézise - egyben a PC-alapú huhogóknak küldött üzenet - hogy a legmeredekebb humor sem bántó, ha a beszélő nem megalázó szándékkal viccelődik, hanem szeretetből.

És hogy a téziseit kellőképpen illusztrálja, Cleese a legtöbbet saját magán, a 101 évig élő, depressziós, néha öngyilkossággal fenyegetőző édesanyján és az egyik legjobb barátja és legfontosabb alkotótársa, a Monty Python-os Graham Chapman halálán viccelődött. Amúgy a francia-, olasz-, arab-, zsidó- és egyéb vicceiben se találhat semmiféle bántót senki épelméjű ember. Mármint egy csomó progresszív sajtóterméket, egy rakás kritikust és a közvélemény mérhető részét kivéve. De szombaton este e három csoport egyetlen képviselője sem volt jelent a MOM-nál szerencsére, így végig klassz volt a hangulat.

Amióta először láttam a videót, azt gondolom, hogy Cleese őrületes pályafutásának egyik csúcsa - és az egyetemes humor egyik nagy teljesítménye - a Chapman temetésekor a templomban könnyekkel küszködve elmondott rövid, trágár és igen vicces halotti beszéde volt. Ezt sok éve hetente legalább egyszer újranézem. Mint kiderült, ezt maga a mester is így gondolhatja, mert ez volt az egyik olyan jelenet, amit teljes hosszúságban lejátszott videón, nemcsak megvillantotta.

A TED talk-hangulatot csak erősítette, hogy Cleese önmagán és a humor működési mechanizmusán kívül a legtöbbet talán a halál utáni életről beszélt. Pontosabban arról, hogy miért gondolja, hogy az emberből valami a halál után is megmarad, és ez hogyan függ össze azzal a sokak által leírt élménnyel, amikor az alanyok tudata kilép a testükből, és olyan, a testen kívüli túra során látott dolgokat képes leírni, amiket nem láthatott, hiszen csukott szemmel hevert valahol egészen máshol.

Cleese többek között arról beszélt irtó érdekesen, hogy a kívülről talán spontánnak tűnő humorban mennyire fontos a ritmus és a tervezettség. Amit pompásan illusztrált, hogy a - szerintem szándékosan - nem rejtve, hanem az első sorok fölé függesztve elhelyezett súgógép-képernyőkön még azt is kiírták, mikor kell tébolyultbácsi-nevetésben kitörnie. Ebben a formában: Ha-ha-ha.

A mester - aki forgatókönyv és jelenetírónak legalább annyira nagy, mint előadónak - természetesen úgy építette föl az egészet, hogy a legvadabb nevetés a legvégén törjön ki, amikor — de ez a poént nyilván nem lőhetem le. Elég legyen annyi, hogy az utolsó mondta az volt, hogy “Kicsit a csirkére emlékeztetett az íze”, de nem a krokodilhúsra, hanem barátjára, Graham Chapmanre gondolt.