Koldusszú, tűzmoly és a púposfejű banyavalag

„Én csak azt szeretném tudni, hol lehet benevezni egy olyan dédnagymamára, mint Nora! Addig is, amíg kiderül, inkább újraolvasom a regényt. Mindenkinek ezt javaslom, különösen, mert Kalapos Évi fordítása egyszerűen bravúros! Nem tudom, hogy csinálta, de egy eleve jó minőségű szöveget sikerült még színvonalasabbá tennie” – lelkendezik Balázs Eszter Anna szerkesztő. És folytatja is Joseph Elliott könyvének, pontosabban a fordításának a méltatását: „A stílus tűpontos, a nyelvi lelemények pedig végtelenül szórakoztatóvá teszik az olvasást. Örömmel nyugtatok meg mindenkit, aki eddig – jogosan – alulreprezentáltnak érezte a gyerekkönyvekben a koldusszú, a tűzmoly vagy éppen a púposfejű banyavalag ábrázolását, hogy ezek a lények végre megkapták az őket megillető elismerést.”

Hogy miről van szó? Az október 1-én kezdődő Könyvfesztivál hetében minden nap mutatunk egy részletet egy gyerekkönyvből, méghozzá az Év Gyerekkönyve Díj zsűrijének válogatásából. Kalapos Éva Veronika a műfordítás kategóriában lett shortlistes a Nora és a káosztérképpel, ebből mutatunk egy részletet.

Hé! Mégis mit képzelsz?

Igen, igen, hozzád beszélek.

Mondtam én olyat, hogy elolvashatod ezt a könyvet? Mert szerintem egyáltalán nem mondtam. Szóval ne üsd bele a piszkos kis nózid más dolgába, és hagyd abba az olvasást MOST RÖGTÖN!

***

Na tessék, most minek lapoztál? Hiszen megmondtam, hogy tűnés innen!

Jó, ha mindenáron itt akarsz lebzselni, akkor mesélek egy kicsit magamról. Mivel nem vagyok modortalan alak, ellentétben másokkal. (Igen, rólad beszélek.)

A nevem Nora, és abban a házban lakom, a domb tetején. Nyilván lődörögtél már arrafelé, hogy megcsodáld a muskátlikat. Ha mégsem, akkor gyerünk, mert nagyon szépek.

Amint látod, végtelenül szeretetreméltó és bájos vagyok. Mit akarsz még tudni?

Micsoda?! Még hogy… hány éves vagyok??!!

Te nem hallod, de most… levegő után kapkodok.

Ez mérhetetlenül UDVARIATLAN kérdés, úgyhogy eszemben sincs válaszolni rá. Csak annyit mondok, hogy talán öreg vagyok, de semmi közöm azokhoz a jóságos, sálkötögető vénasszonyokhoz, akiket a tévében látsz. Szó sincs róla! Ha most látnál, inkább valami olyasmi bukna ki belőled, hogy: „Hű, de menő vagy! Imádom a frizurád! A bőrdzsekidet hol vetted? Nincs még egy kicsit korán a koktélozáshoz?”

Satöbbi.

Mert igen, én pontosan ilyen vénség vagyok.

Most pedig, hogy már ismersz egy kicsit (én meg a legkevésbé sem vagyok kíváncsi rád), javaslom, hogy hagyjuk is békén egymást. Gyerünk, csukd be szépen a könyvet, aztán te jobbra, én meg balra.

Vége.

***

Ugye csak viccelsz…?

MÉGIS MIT KERESEL MÉG ITT?!

Most akartam becsavarni a hajam, aztán irány a kaszinó!

Oké, jól van. JÓL VAN. Nyertél, te kis taknyos. Ha nem hagyod abba az olvasást, kénytelen leszek dumálni még egy kicsit. (Ne gondolj bele túl mélyen, különben szétrobban a fejed.)

Íme a javaslatom: mesélek neked, de a mese végig RÓLAM fog szólni. Legelőször is tudnod kell, hogy amit elmondok, száz százalékig, „esküszöm a kinyúvadt papagájom életére”, teljes mértékig, minden részletében igaz. A közepe felé lesznek olyan részek, ahol majd felsóhajtasz, hogy „ja, persze, Nora, kizárt, hogy ez történt”, de megnyugtatlak, hogy igenis ÚGY VOLT. Sok mindent mondhatnak rám, de hazudni nem szoktam.

Nem tudom, ez miért lett olyan Yoda-szerű mondat. Hiszen egyértelműen jedi sem vagyok.

A történet egy lánnyal, egy fiúval és egy elbűvölő idős hölggyel kezdődik, aki bolond módjára elvállalta a bébiszitterkedést (ez vagyok én).

Most biztos azon töprengsz, hogy kényszerülhet egy ilyen intelligens és független nő arra, hogy két kis vakarcsra vigyázzon. Hát úgy, hogy az unokáim, szóval nem nagyon volt választásom.

Pontosabban a dédunokáim, de ha ezt beismerem, abból egyenesen következik, hogy a dédnagymamájuk vagyok, és emiatt borzasztóan öregnek hiszel majd, úgyhogy inkább hagyjuk.

A gyerekek az unokám, Liam birtokában vannak. Liam nagyon tehetséges fiatal művész, akinek most Stockholmba kell utaznia, hogy megnyisson egy kiállítást valami irtó puccos galériában. Én pedig képtelen vagyok nemet mondani neki, úgyhogy amikor megkért, hogy viseljem gondját Atticusnak és Autumn-nak pár napig, természetesen igent mondtam, habár tudtam, hogy meg fogom bánni. Nem is egyszer.

– Mit kerestek itt? – kérdeztem, amikor Liam és Niko reggel beállított, hogy lepasszolja a kölyköket.

Igen, teljesen elölről kezdem. Légy türelemmel!

– Megígérted, hogy vigyázol rájuk, nem emlékszel?

Nyilván emlékeztem, de úgy tettem, mintha elfelejtettem volna, hátha meggondolja magát.

– De Mavis most vett új jakuzzit, és áthívott egy kis pancsolós villásreggelire! – próbálkoztam.

Egy kínos pillanatig senki sem szólalt meg, majd Liam fájdalmas pillantást vetett Nikóra.

– Jó, jó, benne vagyok! – bukott ki belőlem végül, mire…

Mindannyian beözönlöttek a házam szűk kis folyosójára.

– Efharistó, Nora nagyi, köszönjük! – Niko, Liam férje kétfelől puszit nyomott az arcomra.

Félig görög, félig iráni, és egészen fantasztikus.

– Ne felejtsd el, hogy Atticus nem szereti az édes pattogatott kukoricát, Autumn allergiás a lovakra, és este hét után nincs kütyüzés! – hadarta Liam, miközben két hatalmas bőröndöt tett le a lépcső aljára.

– Igen, igen, igen! – bólogattam, bár egy szót se hallottam abból, amit mondott. Imádom őt, de folyton óriási hűhót csap. – Jól van, most mennem kell, különben lekésem a gépet – folytatta. – Holnap este hét körül jövök!

– Menjetek már! – vágtam rá, és az ajtó felé taszigáltam őket. – Gyerekek, köszönjetek apának és apának!

– Szia, Apaaaaaaa! Szia, Apaaaaaaa! – rikoltotta Autumn azon az idegesítő, vékony hangon, amin az egészen kicsi gyerekek beszélnek.

– Szia, Apu. Szia, pappá – vakkantotta Atticus, szinte fel se pillantva a telefonjából.

– Nem, ezzel nem érem be! – Niko a fiához lépett, és köré fonta hosszú karját.

– Nagyon szorítasz, pappá!

– A görögök így szokták, ebből látszik, mennyire szeretlek! – Azzal hatalmas puszit nyomott Atticus homlokára, majd Autumn-ot is magához vonta egy csontropogtató búcsúölelésre.

– Én is kapok? – kérdeztem.

– Persze, nagyidadus, a legnagyobb ölelés a tied!

Jól megszorongatott (ami nagyon jólesett), majd Liam is megölelt, és újból megköszönte a gyerekfelvigyázást. Ő is megpuszilta és megölelte Atticust, aztán Autumn a nyakába csimpaszkodott, és nem akarta elengedni, úgyhogy ki kellett operálnom a karjából, és megölelnem…

Szóval a lényeg, hogy mindenki ezerszer megölelt mindenkit, de végül Liam és Niko heves integetések közepette távozott.

Amikor a felhajtás végeztével becsuktam az ajtót, hirtelen nagy csend támadt a házacskámban.

Atticus megint a telefonjába bújt – ami folyton bosszantóan pittyegett –, Autumn pedig fel-alá rohangált a folyosón, és néha lefejelte a bejárati ajtót.

Rögtön felkavarodott a gyomrom, mintha apró garnélák száguldoztak volna benne apró garnélagörkorikon. Kezdtem sejteni, hogy hibát követtem el. Méghozzá óriásit.

Most először maradtam kettesben a két gyerekkel. Niko konferenciára ment Birminghambe, Liamnek pedig Stockholmba kell repülnie, így lepasszolták őket nekem. Őszintén szólva nem emlékszem pontosan, mit csinál Niko, de a környezethez van valami köze. Lényegében ő fog megmenteni minket, ha elolvadnak a jégsapkák, és a világ darabokra esik, ami – ha így haladunk – már nincs is olyan messze.

– Kakilni kell! – pillantott fel rám Autumn kerekre nyílt, ártatlan szemmel, mintha épp most vallott volna szerelmet. Csakhogy én már nem dőlök be ennek a tekintetnek.

– Hát, tudod, hol a vécé – feleltem, és a folyosó másik vége felé intettem.

– De utána töröld ki a fenekem!

A garnélák a gyomromban dupla sebességre kapcsoltak, és szaltózni kezdtek. Túl öreg és méltóságteljes vagyok már ahhoz, hogy kislányok popóját törölgessem.

– Mi lenne, ha inkább a bátyád…? – pillantottam Atticusra, aki viszont csak egy rövid, fájdalmas fejrázás erejéig nézett föl a telefonnyomkodásból, aztán átballagott a nappaliba, és elnyúlt a leopárdmintás kanapén.

Ez a kis jelenet mindent elmond, amit tudnod kell Atticusról és Autumn-ról, de azért íme egy gyors összegzés:

Atticus: Tízéves, lusta, idegesítő, és folyton a telefonját nyomkodja.

Autumn: Hároméves, hisztis, idegesítő, és nem tudja egyedül kitörölni a fenekét.

Most már érted, miért riasztott a gondolat, hogy velük töltsem az egész hétvégét? Persze ezen a ponton még fogalmam sem volt, pontosan mennyire katasztrofális napoknak nézek Ez egy kis előzetes volt a történethez – hogy fenntartsam az érdeklődésed, ha eluntad volna magad annál a résznél, ahol semmi sem történt egy csomó ölelkezésen kívül.

Nem akarok belemenni a (meglehetősen szagos) részletekbe, de a lényeg, hogy Autumn végül kakilt (tényleg nagyon, nagyon szagos volt, mégis mit eszik ez a gyerek?!), én pedig visszatartottam a levegőt, és kitöröltem, amit ki kellett.

Nyugi, nem fogok beszámolni minden egyes kakiról a történet során, de itt elkerülhetetlen volt. Később is lesz még egy bizonyos nagy jelentőséggel bíró kaki, de ismétlem, akkor is csak azért beszélek róla, mert szervesen illeszkedik a sztoriba. Ha ellenérzésed lenne a kakival szemben, javaslom, hogy hagyd ki a 293–299. oldalt.

A mesének vége, kiadta a Lampion Könyvek.

További részletek a 2026-ban díjazott művekből:

• dr. Gács Zsófia, Magyar Emma, Tarr Zsófia: Ezentúl, Csimota
• Vészits Andrea: Ábris és az azúrkék patkány, Pagony
• Győri Katalin: Nem festek álmokat, Móra
• Állatos áhítatok – 75 lakó Nóé bárkájából, Luther
• Barker Karcsi színre lép, és ott is marad, Pagony
• Juhász Kristóf: Országjáró mesék, Scolar
• Tittel Kinga: Zenélő Budapest, Lampion
• Anne-Laure Bondoux: Amíg életben vagyunk, Esti Kérdés