
A krumplileves legyen krumplileves, a maraton meg legyen maraton, annál inkább, hogy egy elvetélt maratont még félmaratonnak se lehet nevezni. Vagyis lehet, csak nem helyénvaló.
Minden adott lett volna – egyéb kötelezettségeimből kifolyólag csak vasárnap, de akkor simán –, hogy értelmes emberkísérletképpen öt filmet nézzek meg gyors egymásutánban. Mármint moziban, a Budapesti Klasszikus Filmmaratonon. Rövidítve: BKFM. (Miszerint: „a Budapesti Klasszikus Film Maratont a három legjelentősebb, filmörökséget bemutató európai fesztivál között tartják számon a nagyvilágban, a bolognai Il Cinema Ritrovato és a lyoni Lumière Fesztivál mellett.”) Az első előadás délelőtt negyed 12-kor kezdődött a különböző helyszíneken, az utolsó este 8-kor – vagy kicsit később –, és a közbeesők is, amik érdekeltek, mind úgy, hogy odaértem volna mindegyikre.
Végül azonban ilyen-olyan okokból megálltam háromnál. Hogy egyébként a Queen-koncertfilmet és az esemény összes sztárvendégét is kihagytam – Pawel Edelmant, Mohsen Makhmalbafot, Mathieu Kassovitzot –, azt külön ne is feszegessük.
Úgyhogy előbb arra gondoltam, hogy nem is írok az egészről semmit – lásd a szembeszökő különbségeket a maraton, az elvetélt maraton és a félmaraton között –, ám később újraértékeltem ezt. Már csak azért is, mert maga a BKFM szuper dolog, és ezt illik rögzíteni. Meg azért is, mert érdekes, hogy hogyan működnek híres – vagy nem annyira híres – művek, amiket vagy láttam régen, vagy nem, de nyilván más a kontextusuk most.
A Nemzeti Filmintézet fesztiválját szervező szervezők azt írják eseményértékelő közleményükben, hogy több mint 10 ezer nézője volt a több mint 100 előadásnak. Ebből hat alkalommal voltam ott én is valamelyik mozi valamelyik termében, csütörtökön, pénteken és szombaton egyszer-egyszer, a zárónapon tehát háromszor. A vasárnapi ötöshöz vagy a Toldiban kellett volna pluszban a Kertész Mihály rendezte Dodge City és a francia–belga–libériai Őrült Johnny, vagy a Virradat c. Murnau-ősklasszikus és Tarr Béla Kárhozatja az Urániában. Mindegy, ami megvolt, az féltucat.

Nagyon szeretem Peter Falkot, olyankor is, amikor Columbo, de olyankor tán még jobban, amikor nem az. Ebben az 1976-os gengszter- és barátság- és árulásfilmben, John Cassavetes párjaként egyáltalán nem az. Érdekes, hogy a tárgyalt féltucatban pont abban a filmben nincsenek erős női karakterek, amit nő rendezett. Meg az is, hogy a hetvenes években még ilyen rögtönzős-realisztikus stílusa és rideg, totálisan romantikátlanított vége is lehetett egy hollywoodi stúdiófilmnek.
Néhány jelenete innen-onnan megvolt, de még nem láttam egyben, egészen mostanáig. Arthur Miller írta, így a szöveg pont olyan, amilyenek a huszadik század közepén íródott amerikai színdarabok szövege lenni szokott, tele van az életet jó mélyen megmagyarázni iparkodó mondatokkal, gondolatmenetekkel. Marilyn Monroe egyformán néz, suttog és sírdogál az elejétől csaknem a végéig – akkor kiborul és kiabál is –, és túl sok arca Clark Gable-nek sincs. Eli Wallachnak van, ezt mindig is tudtuk róla. Tankönyvi vége a régi időknek típusú történet, mai szemmel kőkemény és hosszú lóleteperő jelenetekkel, állatvédők közelébe se menjenek.
Amikor először láttam a 90-es évek legelején, több bajom volt vele, mint ezúttal. Úgy emlékszem, zavart, hogy az utolsó fél órában a történetmesélés mikéntje elemelkedett kicsit a földtől. Az, hogy addig lentebb volt, jobban állt neki. Most nem zavart ez. Hogy feminista szabadságfilm ez, vagy sem, nem számít, hiszen milyen menő, hogy ember legyen a talpán, aki eldönti, happy end-e, amit az utolsó kockákon látunk, vagy korántsem.
Ez a 80-as évek eleji román film a szakirodalom szerint úgy került elő, hogy Radu Jude megidézte a Ne várjatok túl sokat a világvégétől c. 2023-as komédiájában. Egyrészt abszolút olyan, mint a korszak ironikus-szatirikus-keserédes szovjet filmjeinek jelentős része, effélékből sokat láttam. A legkevésbé sem ront neki a kommunista rendszernek, mégis megmutatja óvatosan, hogy nincs kolbászból a kerítés, és továbbmenni csak akkor lehet, ha felemelik a sorompót. Ennél is érdekesebb, hogy a férfi főszerepet – Gyurit, a mérnököt, aki összejön a bukaresti taxisofőrnővel a fővárosban – az erdélyi magyar Miske László játssza. Sajnálom, hogy nem tudtam megítélni, mennyire beszél jól románul. Amúgy a román–magyar együttélés nehézségeiről vagy bármilyenségéről nem számolnak be az alkotók.

A Kallódó embereknél is klasszikusabb western, a műfaj abszolút fénykorában, 1950-ben készült, a Magyarországról elszármazott vagabund, Andre de Toth ötletéből írták. A leggyorsabb kezű pisztolyhősnek elege van a pisztolyhősködésből – Gregory Peck harminc-egynéhány éves volt csak, amikor eljátszotta a megfáradt-kiégett figurát –, békés, nyugodt életet szeretne, közösséget, ahol elhiszik, hogy megváltozott, asszonyt, aki szereti, gyereket, aki tiszteli – és aki máshogyan cseperedik másmilyenné majd. Szegény gunfighter a mai Hollywoodban fix, hogy elérné, amire annyira vágyik.
Évtizedekkel ezelőtt láttam, nem sok mindenre emlékeztem belőle. Zbigniew Cibulski napszemüvegére igen, és arra is, ahogy sebesülten bukdácsol a fal mellett. Gomulka-korszak ide vagy oda, hihetetlen, hogy 1958-ban kijöhetett Lengyelországban egy film, amiben a Honi Hadsereg párttitkárgyilkos katonája noha kételkedő-szenvedő, de összességében mégiscsak pozitív hős lehetett. Annak is megvan a maga varázsa, ha 35 milliméteres, meglehetősen elhasználódott kópiáról vetítenek valamit 2026-ban. Hogy többet ad-e a réven (élményként), mint amennyi elvész a vámon (minőségben, képben-hangban), az azért nem egyértelmű.
Hát ennyire futotta. Jövőre pedig csak azért is megcsinálom, amit most elmulasztottam.
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások. Légy te az első!