A franciák annyira furcsák, hogy a teljes önmegsemmisítésük sem automatikusan jelenti a liberális demokrácia végét
Még nincs hozzászólás – szólj hozzá elsőként ↓
A franciaországi zavargások és az ország szinte reménytelen helyzete láttán nem kevesen vizionálták reflexből a liberális demokrácia és a centrumpolitika végét. Nem csak ott, hanem úgy általában. A hangulatot azok a friss közvélemény-kutatások sem javították, amik szerint 160 nappal az elnökválasztás előtt immár teljesen reális az esély arra, hogy a verseny a szélsőjobboldali Marine Le Pen és a szélsőbalos Jen-Luc Mélenchon között dőljön el.
A brit Economist egy októberi számának címlapján A liberális Európa agóniája cím volt olvasható a francia eseményekre utalva. Ez a gyorsértékelés sok szempontból nem is meglepő. Nem elég, hogy a franciák találták ki a liberalizmust és magát a liberális demokráciát is, jó ideje Emmanuel Macron számít a világ legnagyobb hatalmú centrista vezetőjének. Ha a centrista polgári politika kirakatországában, a plakátfiú vezetésével így mennek a dolgok, mire számítson bárki más?! - legyintettek sokan a lángoló francia városokból érkező videók láttán. Ha ehhez hozzávesszük a francia államháztartás szinte reménytelen helyzetét, amit nemrég Horváth Bence elemzett ebben a remek cikkében azoknak is jól érhetően, akik nincsenek otthon a globális tőkepiac finomságaiban, tényleg úgy tűnhet, hogy itt csak az óbégatás marad.
Csakhogy Franciaország nem akármilyen ország, így a válsága sem akármilyen. A liberális demokrácia általános nyavalyáin felül olyan spéci, csak rájuk jellemző módon lövik éppen lábon magukat, hogy az egész Európának reményt adhat. Egyszerűen azért, mert Franciaország annyira egyedi képződmény, hogy a szenvedéseiből tanulni ugyan lehet és kell is, de mindenkire érvényes következtetéseket levonni erős túlzás lenne.
Elmesélem, hogy miért.
Kérdés a vitához: Mennyiben tekinthetők a franciaországi válság tanulságai más európai országokra is érvényesnek?
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások. Légy te az első!