Vagyonadó-vita: A vagyonadóval igazságosabb lehet Magyarország

A Tisza-kormány nemrég körvonalazott vagyonadó-tervei végre élénk vitára adnak alkalmat a magyarországi adópolitika helyes jövőbeli irányairól. Több szempontból is megfiatalító volt olvasni Katona Zsolt és Sárváry Miklós véleménycikkét ezekről a tervekről. Egyfelől a 80-as évek elejének thatcheri/reageni libertarianizmusát idézi az a megközelítésük, amely szerint az adó alapvetően büntetés, elvonás, szankció. Másfelől pedig a 90-es évek közepének Magyarországát jellemezte, hogy a gazdaságpolitika igazságosságáról szóló közbeszédet közgazdászok, jegybankelnökök, pénzügyminiszterek, illetve az üzleti élet szakértőinek erkölcsi ítéletei uralták.

Adópolitikát megítélhetünk az alapján, hogy mennyire hatékony közpolitikai eszköze elfogadható társadalmi és gazdasági célok elérésének. Ennek megítélésében valóban elsősorban a közgazdászok, politikusok és az üzleti élet szereplői illetékesek. Másfelől egy adópolitika igazságossága erkölcsi szempontok alapján is értékelhető, utóbbiak tudományos igényű megfogalmazására azonban a politikafilozófia és erkölcsfilozófia hivatott. Ezért is meglepő, hogy a szerzők, akik az üzleti tudományok professzorai, nemrég megjelent szakértői véleménycikkükben nem a vagyonadó megtervezésének és bevezetésének valóban komplex szakpolitikai és technikai kihívásaival foglalkoznak. Ehelyett igazságossági és erkölcsi szempontok vizsgálatára vállalkoznak: a nagy vagyonokat célzó vagyonadó erkölcsi igazságtalansága mellett törnek lándzsát, aligha tartható érvek alapján.

A politikafilozófia évtizedek óta érdemi vitákat folytat többek között az adózás és az adónemek igazságosságáról. Ha ezeket az eredményeket figyelembe vesszük, könnyen belátható, hogy Katona és Sárváry érvelése – amely az adópolitika igazságosságáról folytatott, neoliberális közgazdászok által leuralt korai tudományos párbeszédnek nagyjából az 1970-es és 1990-es évek közötti állapotát tükrözi – számos sebből vérzik. Cikkük alapvetően kétféle megfontolásra épül: a vagyonadó álláspontjuk szerint egyfelől egy igazságtalan büntetés, másfelől a tulajdonjog mint alapjog megengedhetetlen sérelmével jár. Mindkét megközelítés hibás.

Adópolitika és jóvátétel

Katona és Sárváry a vagyonadót részben a jogtalanul és igazságtalanul a közvagyonból szerzett magánvagyonok visszaszerzésére irányuló kísérletként értelmezik. A hazai politikai kontextusban valóban látunk most jelentős erőfeszítéseket ezeknek a vagyonoknak a visszaszerzésére: ilyen például a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal felállítása, az NKA-támogatások körül feltételezett visszaélések feltárása és az ezek nyomán megindult büntetőeljárások. Amikor efféle helyreállító igazságossági megfontolások uralják a politikai közbeszédet, retorikailag valóban könnyebb helyzetben van a vagyonadó bevezetése mellett érvelő, magát egyébként egyáltalán nem baloldaliként pozicionáló Tisza. Ebből azonban tévedés arra következtetni, hogy a vagyonadó elsősorban a helyreállító igazságosságot, a megtisztulást és a jóvátételt szolgálná. Ezért irreleváns, hogy – Katona és Sárváry szerint – a vagyonadó nem csak a jogtalanul szerzett vagyonokat veszi célba. Még ha a tervezett intézkedést néhány korrupt oligarcha elleni büntetőadónak állítják is be néha egyesek, abból nem következik, hogy ez büntetőadó lenne, de különösen nem következik, hogy minden vagyonadó büntetés lenne.

A továbbiakban ezért azzal a fontosabb kérdéssel foglalkozunk, hogy általánosságban lehet-e igazságos a vagyonadó – akkor is, ha nem történt jogtalan vagyonszerzés, azaz nincs helye a helyreállító igazságosságnak. Ha így is lehet igazságos, akkor – a társtudományok szakértelmét igénybe véve – inkább a vagyonadó megfelelő formáján kell gondolkozni.

Adó és igazságosság

Először is, az adózás igazságossági kérdései összességében csak tágabb, holisztikus szemléletben ítélhetők meg. A legegyszerűbb példát véve: az adók sajátossága, hogy nem előre „címkézettek”, hanem szabadon rendelkezhet velük az állam, azaz számos különféle célra és célszemélyre költheti. (A járulékok ellenben nem ilyenek: így a társadalombiztosítási járulékot az állam csak az egészségbiztosításra, nyugdíjra, munkanélküli ellátásokra költheti – közoktatásra vagy védelmi célokra például nem.) Nyilvánvaló azonban, hogy nem ítélhető meg az adórendszer igazságossága anélkül, hogy számba vennénk, mire költik az adónkat. Ha például a szegényektől beszedett adó kizárólag a gazdagok további gazdagítását szolgálja, vagy netán a politikusok saját gazdagodását szolgálja, akkor természetesen bármiféle adónem igazságtalan lenne.

Hasonlóképp az adórendszer egyes sajátosságai lehetnek igazságosak vagy igazságtalanok is, attól függően, hogy milyen tágabb közpolitikai kontextusba ágyazódnak. Például akár úgy is lehet érvelni, hogy a progresszív jövedelemadózás csak akkor igazságos, ha a nagyobb jövedelmek többletterheit a rosszabb társadalmi helyzetűek boldogulását segítő intézkedésekre fordítják, más esetben nem lenne igazolható erkölcsileg a többletteher. Lehetnek azonban igazságossági ellenvetéseink kifejezetten egy-egy adónemmel vagy az adórendszer különféle sajátosságaival szemben is. Ezek az adott adónem ellen szólnak akkor is, ha annak bevezetése összességében igazságosabb vagyonelosztáshoz vezetne.

Katona és Sárváry sokféle ellenérvet érintenek és kevernek össze a vagyonadó ellen. Ezek némelyike egyáltalán nem is specifikus a vagyonadóra nézve. Most ezeket különítjük el és cáfoljuk egyenként.

Az igazolás kényszere

Talán legfontosabb ellenérvük, hogy a vagyonadó „magát a felhalmozott vagyont terheli. Ezzel megfordítja az igazolási kényszert: nem az államnak kell megindokolnia, miért vesz el az állampolgároktól, hanem az állampolgároknak kell megindokolniuk, miért tarthatják meg azt, ami az övék”. Az ellenvetés lényege tulajdonképpen az, hogy az állam pusztán azt veszi el, ami már a polgáré. Ez pedig szerintük önmagában igazságtalan, legalábbis a vagyonadó esetében – függetlenül attól, hogy az intézkedés egyébként milyen elosztási igazságossági célokat szolgál, vagy nem szolgál.

Több szempontból is szerencsétlen kifejezésnek tűnik itt „igazolási kényszerről” beszélni. Ugyanis itt az újraelosztást illető igazságossági kérdésről van szó, nem valamilyen büntető szankció igazságosságáról. Vagyis az a kérdés: megengedhető, igazolható vagy akár megkövetelhető-e igazságossági alapon, hogy a magánvagyon egy részét az állam ossza újra a polgárok között? Nem arról van szó, hogy a vagyonos polgár az állam szerint valami rosszat tett, és most ártatlanságát kellene kétséget kizáróan igazolnia. Ehelyett az a kérdés, hogy a magántulajdon mint alapvető jog semmibevétele nélkül lehet-e igazságos a vagyon újraelosztása. Válaszunk: igen, bizonyos feltételek között – ahogy azt alább kifejtjük.

Ráadásul, az igazolás nem kényszer, hanem jogos erkölcsi elvárás. A politika- és erkölcsfilozófia kiindulópontja ebben a tekintetben meglehetősen egyértelmű. Egy közpolitikai döntésért egy demokratikus politikai közösségben mindenkinek igazolással tartozunk, de legalább annak, akit az hátrányosan érint. Persze, a vagyonadó hátrányosan érint néhány gazdag embert. Csakhogy az is egy politikai döntés lenne, ha a nagyobb vagyonokat érintetlenül hagynánk az adórendszerben. Mindenfajta adópolitikát szintén igazolnunk kell a jóval nagyobb számú és sokkal nehezebb társadalmi-gazdasági helyzetű ember felé, akiket a vagyon egyenlőtlen koncentrációja nemzedékeken átívelően hátrányosan érint. És különösen azok felé, akik szegénységben élnek, és azok felé, akiknek eleve egyáltalán nem volt érdemi esélye hasonló vagyonokat felhalmozni. Felmerülhet például, hogy káros olyan szintű egyenlőtlenség, amely szélesebb társadalmi csoportokat kiszolgáltatott és így kizsákmányolható helyzetbe hoz. Márpedig az adópolitikának az is elvárható feladata, hogy tegyen ez ellen.

Röviden, az állam erkölcsileg igazolni köteles az adópolitikáját. Csak éppen – Katona és Sárváry feltevésével szemben – nem kizárólag az adók teherviselői számára, hanem az esetleges kedvezményezettjei, általában a polgárok számára is. Hogy ez az igazolás mikor járhat sikerrel, azt már igazságosságelméleti alapokon tudjuk eldönteni. Az említett szerzők sajnos efféle elméletekre nem támaszkodnak. Sőt, igazságossági szempontjaik egyáltalán nem vetnek számot a megadóztatott nagyvagyonosokén kívül bárki más érdekeivel.

Kiszámíthatóság és magántulajdon

Mi lenne azonban az érdemi ellenvetés a puszta újraelosztási célú adóztatással szemben, ami – Katona és Sárváry szerint – kikezdi a magántulajdon lényegét, s így szerintük végképp igazolhatatlan? A magántulajdon alapjogi védelme „[l]ehetővé teszi, hogy a családok generációkon át tervezzenek, a vállalkozók megőrizzék az ellenőrzést afelett, amit felépítettek”. Ez önmagában persze releváns igazságossági megfontolás lehet a magántulajdon védelme mellett, csakhogy egészen biztosan nem állhat minden más erkölcsi megfontolás fölött. Hiszen a szerzők maguk is elismerik, hogy nem korlátlan alapjogként tekintenek a magántulajdonra.

A magántulajdon egyik észszerű erkölcsi határa, hogy a magántulajdon védelme nem lehetetlenítheti el a demokratikus gazdaságpolitikát. Néhány gazdag család nemzedékeken átívelő magánérdekeit szem előtt tartva nem lehet megfosztani egy politikai közösséget attól a lehetőségtől, hogy demokratikus gazdaságpolitikája legyen, beleértve az adópolitikát. A közösség egésze időről időre jogosult felülvizsgálni, kit mekkora és milyen jellegű adóval terhel. Márpedig a demokratikus adópolitikát ellehetetlenítené, ha – mondjuk – 50 évre előre kellene bejelenteni a legnagyobb vagyonokat érintő adópolitikai döntéseket, mivel azokkal tulajdonosaik ekkora, nemzedékeken átívelő időtávra terveztek előre.

A tervezhetőség kapcsán Katona és Sárváry továbbá kiemelik, hogy „egy növekvő cég részvényei jelentős értéket képviselhetnek anélkül, hogy könnyen pénzzé tehetők lennének. Egy évente fizetendő vagyonadó eladásra, eladósodásra, tulajdonrész csökkentésre vagy mesterséges átszervezésekre kényszeríthet.” Ez így van. Ám egyrészt abból, hogy az adózás terhet jelent, még nem következik, hogy az igazságtalan lenne. Minden adózás terhet jelent a megadóztatottnak, de ettől még nem minden adó igazságtalan, egyébként Katona és Sárváry szerint sem. Másrészt ez az érv csupán a túlságosan hirtelen bevezetett és egyben túlságosan nagy mértékű adó ellen szólhat, nem pedig a vagyonadó igazságossága ellen általában. Ha kellő időben látható előre az adófizetési kötelezettség ahhoz, hogy észszerű terhek mellett kielégíthető legyen, akkor a szerzők ellenvetése elhárult.

Ráadásul a nagy vagyonokat általában professzionálisan kezelik: főállású szakemberek feladata a vagyon menedzselése, kezelésének megtervezése és – a folytonosan változó befektetési környezetek mellett – az állandó újratervezése. Nem a napi nyolc-tíz órás robot, vacsorafőzés és altatás után kell kitalálni még azt is, mi legyen a befektetésekkel most, hogy megadóztatják őket.

Harmadrészt, a nagy vagyonokat még egy hirtelen jött vagyonadó sem feltétlenül vágja földhöz. A vagyonra például lehet hitelt felvenni, és a hitel költségeit részben vagy akár egészben fedezheti akár a vagyon értéknövekedése is. Magyarországon jellemzően nem a nagy vagyonnal rendelkezőknek vannak hitelképességi problémái.

Önkény és adópolitika

Az adópolitika – egy kompetitív választásokra épülő politikai rendszerben bármely más politikai kérdéshez hasonlóan – népszerűségi kérdéssé válhat a kormányon lévő politikai erők számára. Ez komoly aggodalommal tölti el Katonát és Sárváryt: „Ha egy kormány azért adóztatja a tulajdont, mert az jól látható és népszerűtlen, akkor a tulajdonjog védett jogból feltételes kiváltsággá válik” – írják. A populizmusból kiinduló ellenvetést Katona és Sárváry önkényesség miatti aggodalma motiválja. „Ha az államnak kell eldöntenie, hogy a vagyon mely formái termelők vagy védendők, és melyek tétlenek vagy túlzottak, az lobbizást, önkényességet és kivételezést szül. Hasonlóképpen önkényes az az értékhatár is, amely alatt a polgárok mentesülnek az adó alól, és amelyet a gazdasági feltételek, például az infláció változásával folyamatosan újra kell tárgyalni” – írják.

Szó szerint értelmezve az ellenvetést úgy tűnik, hogy Katona és Sárváry lényegében mindenfajta adónemet önkényesnek kénytelenek tartani. Hiszen a fogyasztási adókra (ÁFA) hogy ne lenne igaz, hogy a mértékük, puszta létezésük stb. ne lenne élénk lobbizás eredménye? És a nyereségadók esetében hogyan feltételezhetnénk mást, amikor bankokat, nagybefektetőket stb. találunk az érdekeltek között? Talán szinte kizárólag a jövedelemadózás szabályozásáról feltételezhető, hogy ne lenne lobbiérdekek nyomásának kitéve – egyszerűen azért, mert a munkajövedelemből élők csoportjai nehezebben szerveződnek, hiszen többen vannak és kisebb gazdasági-politikai hatalommal bírnak. De mi lenne a következtetés? Igazságosabb csak a dolgozó tömegeket megadóztatni, mert az ő adózásuk garantáltan mentes minden önkénytől? Talán érdemes lenne súlyozni. Még ha a lobbizás lehetősége fennáll is, sokkal igazságtalanabb, ha a nagy vagyonnal rendelkezők egyáltalán nem viselnének a vagyonuknak megfelelő, arányos terheket, a teherviselés nagyja pedig a társadalmi munkajövedelemből élőkre hárulna.

Ha Katonának és Sárvárynak már önmagában azzal van problémája, hogy egyáltalán meg kell állapítani konkrét, számszerűsített adókulcsokat, adóalapokat, értékhatárokat stb., akkor a szerzőknek ismét nem csupán a vagyonadóval, hanem a demokratikus politika útján alakított adópolitikával általában van problémája. Az adókedvezmények, ezek mértéke, kedvezményezettje stb. minden demokráciában legitim és folyamatos politikai vita tárgya, és nincs ez másképp a vagyonadók esetében sem.

Az önkényesség-ellenvetés második, szűkebb és egyben észszerűbb – de Katona és Sárváry megfogalmazásának sajnos ellentmondó – értelmezése szerint a merő bosszúból kivetett adók önkényesek és igazságtalanok. Ezzel persze egyetértünk. Csakhogy figyeljük meg: az ellenvetés értelmében a megadóztatott nagyvagyonos jogos panasza nem az, hogy „miért fizessek vagyonadót?”, hanem az, hogy „miért csak én fizessek vagyonadót?”. Vagyis az ellenvetés ebben a formájában nem általában a vagyonadó, hanem annak túl szűk kivetése ellen szólna. Úgy igazságos, ha következetes elvi megfontolások alapján minden nagyvagyonos adózik, nem csak a politikai bosszúból kiszemeltek. Ez helytálló, és bízzunk benne, hogy ez így is lesz. De ez épphogy aláássa a szerzők vagyonadó-ellenes következtetését.

Erkölcsi szempontok és gyakorlati megvalósítás

Az adópolitika értékelése során elkerülhetetlenül felmerülnek az erkölcsi mellett más, gyakorlati megfontolások is, ahogy erre korábban utaltunk is. Katona és Sárváry cikkükben azonban – kinyilvánított kizárólagos erkölcsi fókuszuk ellenére is – többször szerencsétlenül keverednek az erkölcsi szempontok és a gyakorlati, közpolitikai megfontolások.

Hangsúlyozzák, hogy a vagyonadók behajtása gyakorta nehézségekbe ütközik, vagy éppen az érintett vagyonok kimenekítéséhez, átszervezéséhez vezethet – mintha ez erkölcsi természetű ellenvetés lenne az adónemmel szemben. Nem teszik fel azonban azt a kérdést, amely viszont valóban erkölcsi természetű lenne, hogy vajon kinek vagy minek köszönhetően nehéz a behajtás. Ha történetesen azért, mert a nagyobb vagyonok tulajdonosai vonakodnak hozzájárulni a társadalmi teherviseléshez, akkor ez bizony erkölcsileg kifogásolható lehet. Ettől még a behajtás nehézsége releváns közpolitikai, gyakorlati megfontolás lehet az adónem értékelésekor, de önmagában semmiképp sem erkölcsi ellenvetés a vagyonadóval szemben.

Meglepő az is, hogy míg Katona és Sárváry komoly aggodalmukat fejezik ki a lobbiérdekek érvényre jutásával kapcsolatban a vagyonadó bevezetésekor, ugyanez a gyanakvó figyelem a lobbitevékenység iránt már nem jellemzi a vagyonadó kivezetésének értékelését. Megjegyzik, hogy az 1990-es évek óta leginkább a vagyonadók kivezetésének korát éljük. Mintha Katona és Sárváry arra jutna, hogy ez minden bizonnyal az észszerű technokrata adópolitika fejleménye. Emellett azonban nem hoznak semmiféle bizonyítékot. Az is elkerüli Katona és Sárváry figyelmét, hogy a vagyonadók kivezetése olykor egyértelműen jobboldali politikai fordulatok következménye volt, például az általuk felemlegetett Svédországban is. Tehát éppolyan észszerű feltevés az is, hogy a vagyonadót pont a vagyonosok sikeres lobbitevékenységének köszönhetően sikerült eltüntetni az adópolitikai palettáról. Ha ez így van, akkor inkább üdvözlendő, mintsem sajnálatra méltó, hogy Magyarország ebben a tekintetben jelenleg nem kíván igazodni a fejlett gazdaságok trendjéhez.

Általában is kérdéses, hogy ha az adópolitika a gyakorlatban tényleg a lobbiérdekek nyomásának túlságosan kitett szabályozási forma, akkor erkölcsi megfontolásoktól vezérelve nem inkább a lobbizás szabályozását kellene-e átalakítani? Ez a felvetés különösen releváns Magyarországon, ahol a vagyonadó bevezetése nem egy, már kialakult demokratikus politikai rendszeren belüli intézkedés. Ehelyett a vagyonadó kifejezetten a re-demokratizáció, az átfogó politikai-intézményi reform kontextusában merül fel. Nem indokolt tehát a kontextus minden más elemét állandónak tekintenünk. Sokkal produktívabb lenne arról gondolkozni, hogy milyen más politikai változások kellhetnek ahhoz, hogy egyik vagy másik adónem igazságosabbá váljon. Ahogy fentebb írtuk, az adórendszer igazságossága ritkán vizsgálható önmagában.

Az igazságos adópolitikáról korszerűen, konstruktívan

Egyetértünk vitapartnereinkkel abban, hogy a „vagyonadót nemcsak aszerint kell megítélni, hogy mennyi pénzt hoz, hanem aszerint is, mit üzen a tulajdonról, az igazságosságról és az államhatalom határairól.” A vitának tehát arról kell szólnia, hol húzódnak a magántulajdon erkölcsi korlátai, mi számít igazságos (újra)elosztásnak, és hogyan egyeztethető össze a magántulajdon erős védelme a demokratikus politikai döntéshozatallal, beleértve a gazdaságpolitika és az adópolitika alakítását. Számot kell vetni azzal is, hogy az adópolitika csak a gazdasági és társadalmi igazságosság tágabb kontextusában értékelhető, egy-egy adópolitikai döntés (vagy elmaradása) szűken anyagi és tágabb társadalmi következményeivel együtt, beleértve az intézkedések vagy elmaradásuk szimbolikus erkölcsi jelentőségét is. Tény, hogy ezekben a kérdésekben a Tisza-kormánynak is előbb-utóbb állást kell majd foglalni elviekben és a gyakorlatban is.

Mráz Attila politikafilozófus, az ELTE BTK Filozófia Intézet egyetemi adjunktusa és a Hamburg Institute for Advanced Study kutatója. Szigeti András erkölcsfilozófus, a Lund Egyetem docense és a Linköping Egyetem professzora.