Mentális egészség, otthonápolás, idősgondozás, gyermekvédelem: hol van a szociális védőhálóból az állam?

Alig több mint a lakosság tizede fordult az elmúlt egy évben pszichológushoz vagy pszichiáterhez valamilyen mentális vagy lelki probléma miatt - derült ki abból a reprezentatív, 1000 fős kutatásból, amit a Závecz Research készített áprilisban Ungár Péter volt LMP-s országgyűlési képviselő megrendelésére szociális kérdésekről (Ungár, miután visszavonult a politikából, a gyermekvédelemben helyezkedett el).

A kutatásból kiderül az is, hogy azoknak, akik vagy maguk fordultak pszichológushoz vagy pszichiáterhez, vagy rokonaik, barátaik, ismerőseik közül bárki tett így, jelentős része (30%) szembesült azzal a problémával hogy ezek a szakemberek túl drágák, negyedük szerint pedig külön problematikus az is, hogy túl hosszúak a várólisták ezekre a kezelésekre.

A válaszadók szerint az állam elsősorban a lakosság általános életminőségének javításával (47%), a legkiszolgáltatottabbak (köztük gyerekek, fiatalok, idősek) mentális egészségének támogatásával (43%) és a mentális egészségügyi problémák korai felismerésével és szűrésével (35%) tudna a leginkább hozzájárulni mentális egészségünk javításához.

Már csak azért is aktuális ez a kérdés, mert a covid óta robbanásszerűen nő a szorongással és depresszióval küzdők száma, ám az állami ellátás nehézkessége, a szakemberhiány, a hosszú várólisták és a drága magánkezelések együttesen rendkívül nehéz helyzetbe hozzák azokat, akik segítségre szorulnának.

És nem ez az egyetlen olyan szegmens, amiben borzasztó nagy elmaradásban vagyunk.

A megkérdezettek válaszai alapján a lakosság 15 százalékánál vagy korábban, vagy jelenleg is van tartósan beteg kisgyerek a családban, 40 százalékuknál volt vagy van jelenleg is olyan idős családtag, aki napi 1-2 órában gondozást igényel, míg harmaduk(!) esetében volt vagy van állandó felügyeletet és ápolást igénylő idős ember a családban.

Ez önmagában is óriási szám, de érdemes mellé tenni azt is, hogy ezekről a családtagokról ki gondoskodik.

A tartósan beteg kisgyerekeket többségében (60%) női családtag látja el otthon, míg férfi családtag csak 39 százalékban, az állam, az önkormányzat vagy valamely általa fenntartott intézmény pedig csupán 32 százalékban nyújt segítséget, az egyház 4 százalékban, civil szervezet 6 százalékban.

Állandó felügyeletet igénylő idős családtag esetében már 68 százalékban női családtag nyújt segítséget, férfi családtag 34 százalékban segít, az állam, önkormányzat vagy általuk fenntartott intézmény pedig mindössze 21 százalékban nyújt ilyen helyzetben élőknek segítséget (civil szervezetek 4 százalékban, az egyház 3 százalékban).

Összességében tehát továbbra is az látható, hogy bármilyen otthonápolást igénylő élethelyzet továbbra is elsősorban és meghatározó módon a női családtagok vállán nyugvó feladat, amiben az állami szektor jóval kisebb mértékben tud segítséget nyújtani.

A megkérdezettek válaszai alapján az állami és önkormányzati szereplőknek, intézményeknek több segítséget kellene nyújtaniuk, ugyanakkor a közgondolkodás alapján ez olyan feladat, amit még a válaszadók is inkább női feladatnak tekintenek, mint a férfiak felelősségének.

Szemléletes példa: amikor az a kérdés, hogy elsősorban kinek a feladata lenne segítséget nyújtani az állandó felügyeletet és ápolást igénylő idős családtagoknak, a megkérdezettek 54 százaléka mondja azt, hogy az államnak, 29 százaléka azt, hogy női családtagnak, és mindössze 3 százaléka azt, hogy férfi családtagnak. Érdekes, hogy a civil szervezetek és az egyház segítségnyújtását a válaszok alapján a közgondolkodás nem tartja elsődleges fontosságúnak.

És ami az otthonápolás esetében újra meg újra felmerül: a megkérdezettek 77 százaléka szerint az otthon végzett betegápolás teljes értékű munkának tekinthető, 15 százalékuk szerint pedig "inkább munka", és mindössze 1 százalékuk véli úgy, hogy ez a feladat egyáltalán nem tekinthető munkának, 2 százalékuk szerint pedig "inkább nem munka". Fontos kiemelni, és nem lehet elégszer hangsúlyozni: az otthonápolás óriási terheket ró mindazokra, akik valamely beteg vagy tartós fogyatékossággal élő családtagjukat gondozzák, és nem csak anyagilag (bár természetesen az is jelentős, hiszen ilyenkor a gondozó családtag kiesik a munkából), de lelkileg is.

És ugyanígy probléma az idősellátásban is a forráshiány. A Závecz rákérdezett arra, hogy ezen a területen mi a három legfontosabb javítandó terület:

• megfizethető idősotthonok (54%)
• jobb bérezés és munkakörülmények az idősellátásban dolgozóknak (44%)
• több gondozó és szakember alkalmazása - nővérek, ápolók, gondozók hiánya (41%)

A gyermekvédelemben viszont a válaszadók szerint a legnagyobb problémák a következők

• nem megfelelő ellenőrzés és átláthatóság a rendszer működésében (22%)
• szakemberhiány (18%)
• túlterheltség és kiégés a dolgozók körében (18%)
• a gyerekek érdekeinek nem megfelelő képviselete (18%)

Az utóbbi bő egy évben a figyelem középpontjába került a gyermekvédelem esetében nem csoda, hogy a megkérdezettek a transzparencia hiányát és a gyerekek érdekeinek nem megfelelő képviseletét ugyanazzal a súllyal emelték ki, mint a szakemberhiányt és a dolgozók kiégését.

Ugyanakkor mindazok körében (és amint fentebb láttuk, a társadalom viszonylag széles köréről beszélhetünk), akik valamilyen módon kapcsolatban állnak a szociális ellátórendszerrel, egyértelműen érzékelik az állami és önkormányzati szerepvállalás gyengeségét, miközben családok tömegeire ró óriási (és megfizetetlen) pluszterhet az, hogy a védőháló lyukait saját erőforrásaikból igyekeznek befoltozni.

Kérdés, hogy az új kormány milyen ütemben, és milyen hatékonysággal akarja és tudja ezeket a lyukakat befoltozni.