„Egy kicsit önzőnek kell lenni” – Hogy éli meg az anyák napját az, aki elvesztette a gyerekét?

Anyák napja: ez az a nap, amiről az öröm jut eszünkbe. Amikor az anyákat ünnepeljük, akik életet adtak, akik nevelnek, gondoskodnak, szeretnek. Vannak viszont olyan anyák, akiknek ez az ünnep végtelenül megterhelő. Anyák, akik elvesztették a gyereküket. Nekik hogy telik ez a nap? Ez egy olyan téma, amiről keveset beszélünk, elsősorban azért, mert a gyermekek elvesztését a társadalom a mai napig tabusítja.

„Van olyan, hogy megkérdezik tőlem, hány gyerekem van. Kettő. A legtöbbször nem szoktam ezt ennél jobban jobban kifejteni. De két gyerekem van.”

Melinda három évvel ezelőtt vesztette el a fiát, Marcit. A fiú 20 éves volt, 5 évig küzdött a betegségével. A következő két év elmondhatatlanul nehéz volt a számára. Bezárkózott, a kapcsolatai beszűkültek, jóformán nem is tudott beszélni a tragédiáról.

„Akkor csak dolgoztam, és elvoltam. Talán egy éve lehet, hogy újra eljárok helyekre, újra szeretem a zenét, szeretek megint táncolni. Most már kezdem egy kicsit visszakapni önmagamat. Sose leszek már olyan, mint azelőtt, de azért már jobb” - mondja.

Az egyik legnagyobb nehézség, amivel szembesült, az volt, hogy a környezete nem tudott hogyan viszonyulni hozzá, nem tudott mit kezdeni a gyászával.

„Azzal szerintem mindenki, aki ilyen helyzetben van, mint én, megküzd, hogy nagyon rosszul reagálnak az emberek, ha azt hallják, hogy meghalt a gyerekem. A nagyon közeli családtagjaimon és barátaimon kívül jóformán senki nem tudta, hogyan viszonyuljon ehhez a helyzethez. És akkor inkább én kezdtem el igazodni hozzájuk, még én figyeltem oda arra, hogy ne hozzak másokat kellemetlen helyzetbe. Próbáltam nem sírva fakadni előttük. Próbáltam nem úgy bemenni mondjuk a munkahelyemre, mint aki mindjárt összeomlik. A legtöbben próbáltak úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, nem mertek kérdezni sem. Nekem ez furcsa volt, és talán többet segített volna, ha tudtam volna róla beszélni “ – meséli Melinda. Szerinte azért is nehéz ez a helyzet, mert minden gyászoló anyának más és más módon lenne szüksége segítségre, viszont mivel a társadalom egyszerűen nem tud mit kezdeni a gyerekek halálával, ezért inkább hallgatunk róla, és nem tudjuk jól segíteni azokat, akik átmennek ezen a gyászfolyamaton.

A másik probléma, amiről nehezen tud a mai napig beszélni, ebből fakadóan a bűntudat volt. Kezdetben azért, mert úgy érezte, ha mondjuk sírva fakad, azzal másokat hoz kellemetlen helyzetbe, mostanra viszont néha azért érzi magát rosszul, mert mondjuk már mer mosolyogni, próbálja tovább élni az életét. A bűntudat valahogy folyamatosan elkíséri.

A kapcsolatai ennek megfelelően az elmúlt három évben átalakultak. Miközben folyamatosan, minden nap minden órájába cipeli magával a kimondhatatlan terhet, ami élete végéig vele marad, egy gyerek elvesztését, folyamatosan mérlegelnie kell, hogy kivel osztja meg a traumát, és kivel nem. Hogy bármikor jöhet egy olyan, az életére vonatkozó kérdés, akár idegenektől is, ami újra feltépi a sebeit.

Könnyen tesszük fel a kérdést, akár idegeneknek is: „Hány gyereke van?”

És sokszor bele se gondolunk, abba, hogy ez a kérdés, milyen fájdalmat tud okozni olyanoknak, akiknek mondjuk nem lehet gyerekük, vagy elvesztették őt. De arra már nem vagyunk felkészülve, hogy szembesüljünk egy-egy ilyen kérdés okozta fájdalommal.

Továbblépés

Melindának végül a Bátor Tábor Lélekmadár programja segített.

Marci, amikor beteg volt, kétszer is járt a Bátor Táborban, egyszer egyedül, egyszer pedig a testvérével. És mindkétszer örömmel mesélte, milyen sokat adott neki a közösség, milyen jó volt ott lenni. És milyen nehéz volt hazamenni onnan, visszatérni a mindennapokba.

Melinda is így érzi, a Lélekmadár program neki is egy olyan állomás volt, ami megkönnyítette a továbblépésben.

„Ami nekem nagyon fontos volt, hogy hasonló sorsúakkal találkozhatom, mert tudtam, hogy ők meg fognak érteni engem, már félszavakból is. Mert ezt csak olyanok tudják megérteni, akik átélték ugyanezt” – magyarázza.

A Lélekmadár táborban olyan családoknak nyújtanak segítséget, akik betegség következtében, balesetben, vagy születése környékén vesztették el gyermeküket, testvérüket. Ez egy háromszor négynapos elvonulás, ahol lehetőség van hasonló sorsú családokkal találkozni, beszélgetni, emellett élményterápiás foglalkozásokkal és képzett szakemberekkel segítik a gyász feldolgozását.

„Nem azt mondom, hogy megkönnyebbülés volt, mert hogy is lehetne megkönnyebbülés, de annyiban fellélegeztem, hogy olyanok között lehettem, akik ugyanazokon a fázisokon mentek át, és hasonló dolgokat gondoltak, mint én, még ha a helyzetünk sok szempontból különbözött is egymástól. Találkoztam például olyanokkal, akiket még a családjuk sem támogatott, ezért nehezebb helyzetben voltak” - emlékszik vissza Melinda.

Ő az első táborba még egyedül ment el, a másodikra már a volt férje is elkísérte, a harmadikon pedig a lányuk is részt vett.

„Nekem ez abban is segített, hogy velük újra tudjak kapcsolódni. Az első alkalommal inkább csak ismerkedtünk egymással, akkor a lányom éppen Spanyolországban élt, kimenekült egy évre. A volt férjem a második táborba jött el, ő cimbiként (a gyerekekre vigyázó önkénteseket nevezik így) vesz részt a Bátor Táborban, neki az volt a furcsa, hogy most akkor a ‘másik oldalon’ kell állnia. Mindenesetre hamar összebarátkoztunk mindenkivel, néha tényleg szavak sem kellettek hozzá, és meg tudtunk nyílni egymás előtt. És tudtunk sírni is egymás előtt, mert tudtuk, hogy a másik el tudja ezt fogadni és át tudja érezni, hiszen érti, hogy miben vagyunk. De volt olyan is, hogy hahotáztunk, és nem volt lelkiismeret-furdalásunk miatta. Ez főleg az első időkben nehéz rettenetesen, hogy ha egy kicsit, egy pillanatra jól érzed magad, már lelkiismeret-furdalásod van, hogy mit nevetgélsz. De a Lélekmadárban nem foglalkoztak ezekkel a dolgokkal. Ott tényleg bármilyen érzelmedet meg tudtad élni, és ez teljesen természetes volt, ezen a téren hihetetlenül felszabadító volt. Mint egy hullámvasút: az egyik percben még sírtunk, a másikban nevettünk. És akikkel ott beszélgettem ott, mind azt mondták, hogy lelkileg ez volt a legjobb dolog, ami történhetett velünk.”

A programok közül az egyik első, hogy mindenki elmondja a történetét. Ez egyrészt Melinda szerint rendkívül megterhelő, másrészt viszont felszabadító élmény, hiszen olyan közösség kovácsolódik a résztvevők között, amely eltéphetetlen. Támogatják egymást úgy, ahogy mások erre nem lennének képesek, van kivel megosztaniuk a saját fájdalmukat, s tudnak mások fájdalmán is osztozni. Meghallgatják egymást, ítélkezés nélkül.

Néha olyan programok vannak, amiket kis csoportokban kell elvégezni. Néha külön az anyák és külön az apák alkotnak csoportokat. Melinda szerint ez külön nagyon jó, mivel az anyáknak arra is nagy szükségük lehet, hogy meg tudják beszélni női, támogató közösségben, hogy esetlegesen mi az, ami a párjukkal kapcsolatban zavarja őket, milyen problémáik merülnek fel.

„Mi például a volt férjemmel nagyon jóban vagyunk, de Marci halála után nem beszéltünk róla. Az első táborba még nem jött el, a másodikba már igen, és rengeteget segített, hogy ott már sírhattam a vállán, mert erre például ne voltam képes korábban. Nagyon hiányzott, hogy nem tudtuk közösen feldolgozni a Marci halála előtti utolsó néhány hónapot sem, ami a legnehezebb volt, és főleg azt, hogy ilyen volt a halála után. A tábor után elmentünk kettesben Erdélybe is, ahová Marci nagyon szeretett járni. Tudtunk végre közösen emlékezni. Talán a Lélekmadár azért is volt jó nekünk, mert bár előtte is jó volt a kapcsolatunk, de segített, hogy még szorosabbá váljon.”

A harmadik táborba már a lányuk is elkísérte őket.

„Én akkor nagyon elszégyelltem magam. Akkor döbbentem rá, hogy a lányom sem tette még túl magát a testvére halálán. Az első nap haza akart menni a táborból. Ők voltak kettesben Marcival a testvértáborban, tehát egyrészt felkavarodtak az emlékei is. Másrészt Marci halála után Spanyolországba ment, szerintem nem is tudta lezárni a gyászát. És akkor, ott, ebben a harmadik táborban döbbentem rá, hogy tök jó, hogy én magammal voltam eddig elfoglalva, hogy én hogyan gyászolok, és azt hittem, hogy közben jól figyelek a lányomra is, de közben mégsem ez történt. Elég rosszul éreztem magam, amikor ezt megértettem, de szerencsére a cimbik ott voltak, segítettek nekünk átvészelni ezt a helyzetet. Az az első nap, amikor kifakadt, sírt, nem is akart beszéln velünk, igencsak nagy pofon volt számomra. De másnapra már jobb lett a helyzet, rengeteg támogatást kaptunk a táborban, és végül úgy érzem, neki is sokat segített ez a helyzet abban, hogy tovább tudjon lépni. Ez volt az a mélypont, ahol ki tudta adni az érzéseit, hogy utána jobban lehessen. Mostanra úgy érzem, ő is kiegyensúlyozott lett, sokat tudunk beszélni Marciról is, pedig korábban érezhetően kerülte a témát.”

Anyák napja

Meg lehet élni ezt az ünnepet, ha valaki elveszíti a gyerekét? „Muszáj megélnem, mert a lányom a mai napig nagyon anyás, és szereti megünnepelni. Amikor Marci még élt, együtt tettek ki magukért. Idén viszont egy páros programot kaptam tőle, együtt megyünk el festeni, egy flamingót. Azért, mert amikor Marci lábát le kellett vágni (csontdaganata volt), egy barátnője elnevezte flamingónak, mert egy lábon tudott csak állni, és ő ezt imádta, meg mi is. Utána flamingónak hívták mindenhol, és ez már így velünk maradt” – meséli Melinda.

Anyának lenni úgy, hogy az ember elveszíti a gyerekét, nagyon rossz – mondja. Anyák napján különösen. Ilyenkor bemegy a fia szobájába. Nem temették el, otthon tartja a hamvait. „Nekem ez így megnyugtató, mert bármi van, bemegyek a szobájába, és beszélgetek vele. Van, amikor meg tudom állni, hogy ne sírjak, máskor kicsit kiőrjöngöm magam. És ez anyák napján is így szokott lenni, de én úgy próbálom felfogni, hogy ez is egy ugyanolyan nap, mint a többi. Nem szoktam már beleélni magam, csak a lányom kedvéért” – magyarázza.

Hogyan lehet így tovább lépni?

„Nekem nagy segítség volt a Marci, mert ő tudom, hogy mindig itt van velem. Amikor még élt, és nagyon ritkán látott sírni, akkor is mindig ő vigasztalt. Mindig az van bennem, hogy ha figyel, akkor büszke legyen rám, így próbálom élni a mindennapjaimat. Az emlékét minden formában, ahogy csak tudom, igyekszem fenntartani. Megünnepeljük a szülinapját, és azon a napon is megemlékezünk róla, amikor elveszítettük. Amikor csak lehet, beszélgetünk róla olyanokkal, akik ismerték és szerették. Ami nagy erőt ad még, az a lányom, és most már az unokám is. Nekem nagyon fontos, hogy Marci emléke mindig fennmaradjon, és remélem, hogy a lányom is majd tovább fogja adni. Az unokám nem ismerheti már személyesen Marcit, de szeretném, ha a mi történeteinken keresztül mégis tudná, hogy milyen jó ember volt. Ez erővel tölt el engem.”

Ha nem is szorosan, de Melinda is tartja még a kapcsolatot azokkal, akikkel a Lélekmadár Táborban ismerkedtek össze. Évente egyszer találkoznak, időnként üzennek egymásnak. De az a tudat, hogy vannak, akik akkor ismerték meg őt, és akkor támogatták amikor a legmélyebben volt, a mai napig sokat jelent neki.

„Én pedig azt tanultam meg, hogy egy kicsit önzőnek kell lenni. Időt kell adni saját magunknak, hogy meg tudjuk élni a gyászunkat, és közben fontos megengedni magunknak azt, hogy az apró dolgoknak is tudjunk örülni. Meg tudok csodálni egy falevelet, mert annyira máshogy látom már a világot így, hogy tudom, milyen rövid az élet. Ez lehet, hogy közhelyesen hangzik, de így van. Nekem az a fontos, hogy Marci büszke legyen rám, hogy nem hagytam el magam, hogy visszatalálok oda, ahol életvidám és boldog tudok lenni. De azt is el kell fogadni, hogy az élet már sosem lesz ugyanolyan, én sem leszek ugyanolyan, mint régen. Nem szabad erőltetni semmit. Én két évig jóformán csak vegetáltam, zombiként éltem. Nem nagyon foglalkoztam senkivel, sőt mindenkit utáltam, rossz volt látni, hogy az élet megy tovább. Mostanra tanultam meg együtt élni a gyászommal.”

Mindenki máshogy gyászol, mindenkinek más módokon van segítségre szüksége. Van, aki akar róla beszélni, más magába fordul. A társadalomnak azt lenne jó megtanulnia, hogy ne elfordítsa ebben a helyzetben a fejét, hanem merje megkérdezni, hogy a gyászolónak mire van szüksége. Mert így tudjuk egymást igazán támogatni.

Melinda mostanra eljutott odáig, hogy újra elkezdje élvezni az életet. „Egy kicsit” teszi hozzá még, mintha az interjúnk végén még magyarázkodnia kéne. Pedig nem kell. Azok után, amin átment, ez a legtermészetesebb dolog.

A Bátorság anyáknak kezdeményezés keretén belül az Alapítvány olyan történeteket gyűjt, amelyek az anyaság sokszor nehéz, mégis erőt adó oldalát mutatják meg. A táborozó anyukák személyes történeteit neves színésznők olvassák fel, ezek pedig már Spotify- és YouTube-lejátszási listákon is elérhetők. A kezdeményezés célja, hogy ezek a történetek másoknak is megmutassák: a nehézségek közepette is lehet erőt találni. Bárki csatlakozhat, aki szeretné megosztani saját élményeit, és elmesélni, mi jelent számára kapaszkodót akkor, amikor nehéz. A beküldött történetek a batorsaganyaknak.hu oldalon olvashatók.

Anyák napjára Budapest különböző pontjain festett köveket helyeznek el QR-kódokkal, amelyeket beolvasva elérhetővé válnak a történetek. Az esemény után a kövek a parkokban maradnak, így bárki rátalálhat egy-egy üzenetre, amely egy nehéz napon erőt adhat, akár sétálás közben.

A Bátor Tábort sokféleképpen lehet támogatni: jelentkezhetsz önkéntesnek, lehetsz rendszeres adományozó, de gyűjthetsz te is adományokat. Ami pedig most a leginkább időszerű: felajánlhatod az adód 1 százalékát is nekik – hogy még több olyan embernek tudjanak segíteni, akinek hatalmas szüksége van rájuk.

Támogatott tartalom.