Orbán bukása: dicstelen végjáték a győzelmi kényszerben

Felsétáltam szombat este a Szentháromság térre meghallgatni Orbán Viktor választás előtti utolsó fellépését. Kifejezetten azért, mert könnyen lehet, hogy miniszterelnökként ez lesz az utolsó. Időben érkeztem, de még a kezdés pillanataiban is szellős volt a kampányzáróra összeterelt tömeg. Előrenyomakodtam a színpad baloldalánál felállított DPK-sátor előtt, ahol Lázár János–figurákat és orbánkrikszkrakszos pulóvereket árultak. Valaki kezembe nyomott egy magyar trikolor zászlót és egy ukrán-Tisza-táblát, hogy legyek szíves, és a tömeg részeként lobogtassam a fejem felett. Még a helyemet kerestem, amikor a hangszórókból decibeles hangerővel bömbölni kezdett a fasiszta Vadhajtások csárdás hangulatú, csűrdöngölős Fidesz-himnusza.

Felettem a támfalon a kétharmados kormánypárt VIP-részlege illegette magát. VV Béci lábát lógatva ült DJ Spigiboy pultja előtt, és elégedetten stírölte frissen beszerzett sneakereit. Kis Grofó megigazította ezüstberakásos övét az öltönynadrágon, és dölyfösen elnézett a hömpölygő tömeg felett. Miközben Szabó Zsófi frizuráját ellenőrizte a telefon kamerájában, Menczer Tamás csápoló néniknek dedikált magyar zászlókat. Egy megafonos tiktokker – akit Philip Kossuth-díjashoz illő pátosszal konferált fel – kétméteres szelfibottal hadonászott a néhány száz fős közönség irányába.

Alattuk a jórészt kisnyugdíjasokból és fizetett feketepulcsisokból álló pár száz fős tömeg, mint amit varázsütésre bekapcsoltak, heves zászlólóbálásba és ugrálásba kezdett. VIKTOR, VIKTOR, HAJRÁ, VIKTOR – bömbölt a hangszóró, sokan lábbal is dobogtak hozzá, de felfedeztem azért néhány kényszeredett mosolyt is. Trikolor fények pásztáztak a tömeg felett, amitől végképp úgy éreztem magam, mint egy kilencvenes évekbeli balatoni diszkóban. Mikor harmadjára csendült fel, hogy NEM BÍZUNK MI A KÜLFÖLDI SZAVAKBAN, már torkomban dobogott a szekunder szégyenérzetet.