Milliókat érint a lakhatási válság, a kiutat sokaknak a bérlakás jelenthetné, mégis mindenki saját lakást akar

• A rendszerváltáskor a fővárosban még a lakások több mint fele állami tulajdonban lévő bérlakás volt. Az ország egészében azonban általában az ingatlantulajdonlásnak és nem a -bérlésnek van történelmi hagyománya.
• Mára az arányok egészen durván eltolódtak a lakástulajdon irányába: száz emberből 91-92 saját tulajdonú lakásban él, ez az egyik legmagasabb arány az Európai Unióban.
• Ennek nagyon súlyos következményei vannak, rontja az egyébként is nagyon csekély társadalmi mobilitást esélyét, és a gazdasági szereplőknek sem feltétlenül jó, hogy a munkaerő túlzottan röghöz kötött.
• Ráadásul egy 2024 novemberében készült K&H-felmérés szerint az emberek 61 százaléka úgy gondolja, a lakásbérlés az egyetlen megoldás az önálló élet megkezdésére a magas lakásárak miatt.
• Egy átgondolt, hosszú távra szóló, anyagi ösztönzőkkel is megtámogatott bérlakás-programmal lehetne hosszabb távon változtatni a lakhatási válságon, de erre semmilyen politikai akarat nem látszik.
• Miközben nemcsak a bérlakások arányában európai éllovas Németország tapasztalatai, de lengyel példák is azt mutatják, hogy van kézzel fogható társadalmi igény megfizethető árú bérlakásokra.

Az elmúlt hetekben a parlament gazdasági és költségvetési bizottsága is meghallgatta Nagy Márton gazdasági minisztert, és mindkét ülésen előkerült – ellenzéki képviselők kérdéseiben – az államilag támogatott bérlakás-programok hiánya. A miniszter, az elmúlt tizenöt év kormányzati lakáspolitikájának fényében egyáltalán nem meglepő módon, egyértelműen a lakástulajdon-szerzés mellett tett hitet; ahogy az egyik bizottság előtt fogalmazott: „A bérlakás nem ad biztonságot, mi alapvetően a tulajdonban hiszünk.”

Ma Magyarországon száz emberből 91-92 saját tulajdonú lakásban él, de nem volt ez mindig így. A rendszerváltás évében, 1990-ben a fővárosi lakásállomány több mint fele, körülbelül 410 ezer lakás még állami tulajdonban lévő bérotthon volt. A társadalomban meglévő, lakástulajdon-fetisiszta szemléletnek megfelelően a kilencvenes években ezek túlnyomó részét magánkézbe adták – persze a döntésben szerepet játszott az is, hogy az addigi tulajdonosnak nem volt pénze azok fenntartására, felújítására (igaz, a magánosítás után az új tulajdonosok egy jelentős részének sem). Ez történt nemcsak a fővárosban, hanem a legtöbb településen, ahol érdemi állami vagy tanácsi bérlakásrendszer működött korábban. Kisebb léptékben azóta is adogatják el ingatlanjaikat, köztük a lakásokat is az önkormányzatok, ezzel is toldozva-foltozva forráshiányos költségvetésüket.

Ez odáig vezetett, hogy az ország összes önkormányzati bérlakásának a száma 2024-ben először már a százezret sem érte el a KSH adatai szerint – miközben még az ezredfordulón is 176 ezer fölött volt. Mindeközben a saját tulajdonú lakásban élők 91,6 százalékos mutatója a harmadik legmagasabb az Európai Unióban, az Eurostat szerint csak Románia és Szlovákia van előttünk (miközben egyetlen nem rendszerváltó EU-tag van, ahol ez a mutató meghaladja a 75 százalékot: Olaszországban 75,9 százalék ez az érték).

A lakástulajdonhoz való ragaszkodásnak Magyarországon évtizedes kulturális hagyományai vannak, a szocializációnkban benne él, hogy csak a saját lakás a jó lakás, mert az függetlenséget ad és biztonságot – ahogy Nagy Márton is fogalmazott –, vagy akár még egyfajta társadalmi státuszt is jelent. Az elmúlt évtizedek tapasztalata az, hogy mindezek mellett vagyongyarapodást is hoz az ingatlantulajdon – ami az elmúlt évek ingatlanár-robbanása miatt az ország legtöbb területén igaz is volt –, miközben a lakásbérleti díjra a legtöbben ablakon kidobott pénzként tekintenek, és úgy gondolják, a bérlakásban élés kiszolgáltatottá és gyökértelenné teszi az embert.

Holott a dolognak van egy másik olvasata is.