Isten megteremti az embert, az ember újrateremti a dinoszauruszt, Hollywood meg felzabál mindent

„Isten megteremté a dinoszauruszt, Isten elpusztítá a dinoszauruszt, Isten megteremté az embert, az ember elpusztítá Istent, az ember megteremti a dinoszauruszt.”
(Ian Malcolm elméleti matematikus, 1990, Nublar-sziget)

„A dinoszaurusz megeszi az embert...”
(Ellie Satler paleobotanikus, 1990, Nublar-sziget)

1969-ben jelent meg Michael Crichton első könyve, amit öt álnéven publikált regény után saját neve alatt adott ki: Az Androméda-törzs volt a címe, és egy földbe csapódott amerikai űrszondából elszabaduló, rejtélyes vírusról szólt. Egyedi és fantasztikus világa miatt óriási siker lett Amerikában, csakúgy, mint öt évvel később az Átprogramozott ember, Harold Benson története, aki epilepsziás rohamai miatt beleegyezik, hogy elektródákat ültessenek a fejébe, de gyógyulás helyett elveszíti uralmát saját tudata felett.

Crichtont néhány év alatt a technothriller műfajának megteremtőjeként kezdték emlegetni: disztópikus hangulatú könyveiben egyedülállóan ötvözte a sci-fi, a krimi és a misztikus irodalom jellegzetességeit; jellemzően az amerikai mindennapok valóságosnak – de legalábbis hihetőnek – álcázott díszletei között. Több regényéből később nagyköltségvetésű film készült (A gömb, Kongó), és az ő fejéből pattant ki az 1973-as Westworld forgatókönyve is, amiből aztán az HBO készített világhírű sorozatot – több mint 40 évvel az eredeti megjelenése után.

1983-ban kezdett dolgozni a Jurassic Parkon, eredetileg forgatókönyvnek szánta, de annyit kaszabolta az eredeti vázlatot, hogy végül úgy döntött, megírja regényben az egészet. (A könyv magyarul a fájdalmas Őslénypark címet kapta.) Megérte foglalkozni vele, mert mire elkészült, a Vészhelyzet sorozat előkészítése során baráti kapcsolatba keveredett Steven Spielberggel, aki már túl volt az E.T. és a Poltergeist sikerén, és volt fogalma arról, mitől működik a science fiction. Íróként Crichtont rettenetesen izgatták a posztmodern tudományok – különösen a robotika és a géntechnológia fejlődése – és a humánum találkozásából fakadó etikai dilemmák, a Jurassic Parkban pedig végre egy misztikus kalandregény díszletei közepette boncolgathatta ezeket.

Crichton úgy keltett életre egy varázslatos világot, hogy közben folyvást annak veszedelmeire figyelmeztetett – ezért lett történetének mitikus figurája Ian Malcolm (Jeff Goldblum), a rocksztárba öltöztetett elméleti matematikus, aki már azelőtt kongatni kezdi a vészharangot, hogy egyáltalán körülnézne a buja szigeten.

Malcolm leplezi le a tudományt, amely hatalmasabbnak hiszi magát saját felfedezésénél, és illúziójának rabjává lesz.

A Jurassic tudósai a dinoszauruszok hormonháztartásának manipulációjával igyekeznek megfékezni az állatok természetes szaporodását, de elbuknak – az élet utat tör magának, és Malcolmnak olyannyira igaza lesz, hogy percek múlva pörgőrugással teríti le egy szabályosan közlekedő Tyrannosaurus.

Spielberg zsenialitása a misztikum megteremtésében rejlett: 1993-ban tapasztalt rendezőnek számított, ugyanúgy tudott meríteni az Indiana Jones kalandjeleneteiből, ahogy a Cápa suspense-szerű vérfürdőiből. Minden összeállt, a Jurassic Park sokkal több lett egyszerű tudományos-fantasztikus mozifilmnél; egy korszakos mese született, amiben lassan, cafatról cafatra, pikkelyről pikkelyre fedték fel magukat az árnyékban bujkáló, ismeretlen lények. A Jurassic Park közel 1 milliárd dollárt hozott a Universalnak, amivel minden idők legnagyobb bevételt elkönyvelő amerikai filmje lett – amíg négy évvel később be nem mutatták a Titanicot.

Ehhez képest csalódás volt a folytatás, a szomszédos Sorna szigetén játszódó 1997-es Elveszett világ, ami képtelen volt visszaidézni Nublar varázslatos világát. Pedig a második Jurassic Parkot is Crichton írta és Spielberg rendezte, de már a stúdió által felállított szigorú időkorlátok között; hiányzott is belőle az a bátorság és mérsékletesség, ami az első részt felülmúlhatatlanná tette. A 2001-es, minden tekintetben legsilányabb harmadik epizódot már nem Spielberg, hanem Joe Johnston rendezte – ehhez az eredeti színészgárdából is csupán Sam Neillt sikerült szerződtetni, de utólag alighanem ő is megbánta a dolgot.

Crichton 2008-ban meghalt, így már nem láthatta a cirkuszi majmok módjára idomított raptorokat a komikumba forduló 2015-ös Jurassic World-ben. Ez az egyetlen Jurassic-epizód, amiben a park legalább néhány jelenet erejéig zavartalanul működik, mielőtt eluralkodik a pokol. Colin Trevorrow rendező katonai célból bevetni szánt raptorokkal és génmódosított hibrid szörnyekkel támadott, amiket fókuszcsoportos kutatások alapján kevertek ki egy laborban, hogy fenntartsák a mezei dínókkal már nehezen lázba hozható parklátogatók érdeklődését. Bizarr és önleleplező kapitalizmuskritika volt ez: még több bevétel érdekében nagyobb és félelmetesebb szörnyeket szeretne látni az őslénypark vezetése, és láthatóan ugyanez szerepelt a Universal Studios filmtervében is. Henri Wu a film egy pontján idézi is, mivel bízta meg a cégvezetés:

„Bigger, scarier, cooler.”

Trevorrow első filmje tartotta magát Crichton téziséhez: a génmanipuláció és az öncélú tudomány veszedelmes dolog, aminek a vége az lesz, hogy mindenkit meg fognak enni a hibrid szörnyetegek. Ebben a 2018-as Bukott birodalom is következetes maradt: velociraptorból és egyéb friss hozzávalókból elkészült a gombnyomásra pusztítani képes hibrid, az Indoraptor, redizájnolt külsővel, extra méretű karmokkal, 28 millió dollárt adott érte egy lelkes orosz oligarcha az illegális árverésen. Ezt leszámítva rettentően halovány film volt, egyetlen céllal: ki kellett szabadítani az őslényeket a szigetről, hogy végre megvalósulhasson Trevorrow álma, és 2022-re a dinoszauruszok benépesíthessék a Föld bolygót. Egy vulkánt kellett hozzá csupán működésbe hozni, és máris százával taposták egymást az apokalipszis elől menekülő szauruszok.

Trevorrow kamaszként bálványozta a Jurassic Parkot, és régi álma volt egy olyan világ megteremtése, amiben dinoszauruszok és emberek törékeny szimbiózisban léteznek egymás mellett. A teljes második Jurassic-trilógia ennek az ábrándnak a beteljesüléséről szólt: a western találkozása a dinoszauruszokkal (cowboy módjára összelasszózott dinócsordák), raptoros-motoros üldözés sikátorokban, felhőkarcolókon fészket rakó krétaköri szárnyasok, orvvadászat, illegális ketrecharc, és gigaszauruszok megaszauruszok ellen a humán világörökség díszletei között.

Annyi új és kétes eredetű őslény bukkan fel a Világuralomban (Jurassic World – Dominion), hogy a boomer Tyrannosaurusnak gyakorlatilag csak cameoszerep jut, és amikor a történet egy máltai paleo-feketepiacra téved, az az érzése a nézőnek, hogy ez nem is a Jurassic, hanem a Tatuin bolygó világa. Élővilágában az új Jurassic kifejezetten izgalmas, de a hülyeséget ez sem váltja ki. Harminc év alatt nagyot változtak a kereskedelmi elvárások a blockbusterekkel szemben, de így is nehéz megbocsátani annyi debilséget, amit a Világuralom 150 percébe összesűrítettek: a 165 millió dollárból készült film forgatókönyve annyira igénytelen, hogy arra a stúdió által támasztott elvárások sem adhatnak magyarázatot.

Claire Dearing (Bryce Dallas Howard) és az egykor sikeres raptoridomátor Owen Grady (Chris Pratt) visszavonultan, már-már nomád körülmények között élnek alaszkai faházukban fogadott lányukkal, Maisie Lockwooddal, aki után különleges genetikai adottságai miatt emberrablók kutatnak. El is rabolják Maisie-t egy hozzá hasonlóan különleges raptorfiókával együtt. Először akkor érezni, hogy rossz irányba tartunk, amikor Owen egy meghitt pillanatban ígéretet tesz egy velociraptornak, hogy visszaszerzi a fiókáját. (Spoiler: vissza is szerzi.) A másik szálon a régi széria nagy visszatérői szállnak ringbe: Alan Grant (Sam Neill) és Ellie Sattler (Laura Dern) közösen kezdenek nyomozásba a nagy biotech-konszern Biosyn háza táján, a Dolomitokban, ahol a gyanú szerint génmódosított paleosáskákat tenyésztenek, hogy lepusztítsák a konkurens élelmezési nagyvállalatok ültetvényeit. Malcolm kanadai életvezetési tanácsadókra emlékeztető kocsmafilozófusként tér vissza, aki világvégéről szóló ponyvákkal és előadásokkal keresi degeszre magát, mielőtt úgy dönt, hogy a régi ismerősök nyomására mégis inkább jó ember lesz.

A Universal minden korábbi fő- és mellékszereplőt, aki mozdítható volt, bevásárolt a Világuralomba, BD Wongtól Omar Syig, és ha élne, alighanem Richard Attenborough-t is betolták volna a díszletbe, legalább egy vágókép erejéig. Ami lehetséges és mozdítható volt, azt bemásolták az 1993-as eredetiből: újraforgatták Malcolm fáklyával hadonászós klasszikus jelenetét, Ellie ismét a gépházban kóvályog adó-vevővel a kezében, a T-Rex mindenkire rápislog, az élet utat tör, és még a mérget csulázó Dilophosaurus is beköszön a végjátékban, mielőtt mindenki megmenekül és mindenki összejön mindenkivel.

Nem az fájhat igazán a nézőnek, hogy a beleerőszakolt részletektől, cameóktól és gegektől a történet már a film felénél összeroskad, de a végére azt is könnyű elfelejteni, vajon akart-e valaha szólni bármiről is a Jurassic World. Hiába villant fel érdekes kérdéseket, a Világuralom a világon semmit nem mond az ember és természet közti egyensúly megbomlásáról, a modern tudomány szerepéről ennek visszaállításában, a társadalmi és egyéni felelősségről a földi ökoszisztéma megmaradásában – még annyit se, mint amennyit az eddigi Jurassic World-részek legalább megpróbáltak, Crichton eredeti meséjéről nem is beszélve. Ez tényleg csak annyi, amennyinek látszik: sok szépen leanimált dinoszaurusz üldöz megöregedett színészeket látványos díszletek között, és a végén mindenki jól meggazdagszik belőle.