Ideje beszélnünk a kubai atomválságról

Kereken 60 éve, az 1962-ben lezajlott kubai (atom)rakéta-válság során került eddig a legközelebb az emberiség egy nukleáris fegyverek bevonásával vívott háború kirobbanásához. Nyikita Hruscsov szovjet vezető, tudtán kívül mindössze 48-72 órával azelőtt fújt visszavonulót, hogy az amerikai hadsereg megindította volna a támadást a titokban Kubába telepített szovjet nukleáris fegyverekkel szemben.1 Másképp fogalmazva, az emberiség 2-3 napra volt egy atomháború kitörésétől. Tény, hogy az ezt követő hidegháborús évtizedekben már nem ragadtatta magát hasonlóan provokatív húzásra Moszkva.

Ma azonban, amikor az orosz vezetés - hol nyíltan, hol burkoltan - azzal fenyegetőzik, hogy nem zárja ki nukleáris potenciáljának használatát, és amikor ennek a fenyegetésnek a komolyságát már az amerikai Központi Hírszerzési Igazgatóság (CIA) igazgatója vagy az amerikai külügyminiszter-helyettes sem zárja ki, nem beszélve a megtámadott ország, Ukrajna vezetéséről. Érdemes felelevenítenünk, milyen tévedés vezetett már egyszer mindkét fél részéről odáig, hogy az önpusztítás rémével nézzen szembe az emberi civilizáció. Igen, tévedésről volt szó, és jó eséllyel ma is tévedésen múlhat egy hasonló konfrontáció, csak éppen egy jóval bonyolultabb és ezért nehezebben, vagy talán egyáltalán nem kibogozható helyzetben.

John F. Kennedy amerikai elnök nem köntörfalazott a kubai válságot követően: “Azt gondolom, nem számítottunk arra, hogy Hruscsov rakétákat telepítene Kubába,” “mivel az rendkívül meggondolatlan lépés lett volna részéről. … Nyilvánvalóan azt gondolta, hogy ezt titokban képes megtenni és az Egyesült Államok majd el fogja a helyzetet fogadni.”2

A “mindent tudó” és “világösszesküvéseket” szakmányban gyártó titkosszolgálatokkal kapcsolatos különböző filmes fantazmagóriák és mítoszok fényében sokak számára különösen érthetetlennek tűnhet, miként lehetséges, hogy az emberi civilizáció létét fenyegető háború hajszál híján azon múlt, hogy a szembenálló felek “nem gondolták volna” azt, amit a másik fél végül megtett. Tekintettel arra, hogy Ukrajna orosz megtámadását sem “gondolták volna” sokan, ahogyan Moszkvában sem “gondolták volna”, milyen erőteljes reakció születik erre ukrán és nyugati részről, érdemes kicsit elmélyülni annak történetében, miként képesek mentális diszpozícióink teljes mértékben meghatározni és feje tetejére állítani a racionális tények értelmezését. Vészjóslóan sok analógiát fedezhetünk fel a jelenlegi és a 60 évvel ezelőtti válság között, amelyekből talán tanulhatunk valamit.

Az amerikai hadsereg Stratégiai Tanulmányok Intézete kiadványaként megjelent elemzés rávilágít arra, hogy az amerikai hírszerzés a status quo jegyében azért nem számolt a szovjet rakéták Kubába telepítésével, mert Moszkva korábban még soha nem telepített rakétákat a Szovjetunión és a Varsói Szerződés államainak területén kívül, továbbá úgy vélték, hogy nyilvánvalóan nem kockáztatná meg az amerikaiak heves válaszcsapását. "Hruscsov azonban nem úgy ítélte meg a dolgot, ahogyan mi gondoltuk, vagy ahogyan azt gondoltuk, hogy meg kellene ítélnie,” fogalmaz az elemzés szerzője.3 Az amerikai értékelések tehát racionálisan mérlegeltek, de vajon megfelelő megközelítést választottak? Továbbá, mi vezethette arra Hruscsovot, hogy abban bízzon, Washington nem fogja a nyílt konfrontációt választani?

Az okok egy része aktuálpolitikai természetű volt. Az eseményeket megelőző években az USA és a Nyugat elbizonytalanodását lehetett kiolvasni például abból, hogy érdemi válaszreakció nélkül maradt a Berlini Fal felhúzása, az 1961-es júniusi bécsi szovjet-amerikai csúcstalálkozón szovjet részről bizonyos nukleáris kísérletek befagyasztására tett ígéret nyílt megszegése, miközben egyértelműen úgy tűnt, hogy az amerikai titkosszolgálatok sikertelen művelete a kubai Disznó-öbölben határozottan visszavetette Washington kísérletező kedvét. Ismerős lehet mindez a kortárs események kontextusában: a Bush-adminisztráció időszakában, több esetben legalábbis kétes indokok alapján végrehajtott katonai intervenciók negatív visszhangja miatt visszafogottabbá váló amerikai külpolitika, erre építő sikeres orosz expanzió (a Krím elfoglalása, beavatkozás az amerikai választásokba, az Európai Unió destabilizálása, stb., mindez érdemi ellenlépések nélkül).

Azonban volt egy másik oka is Moszkva téves számításainak, ahogyan arra a fentebb már idézett elemzés rámutat: “Hruscsov ideológiai gondolkodásmódja szerint a történelem a szocializmus és a kommunizmus oldalán áll, a kapitalizmus és az alkotmányos demokrácia pedig gyenge, és végül a kommunizmus és a Szovjetunió le fogja győzni őket. Hruscsov gondolkodásmódja szerint a ‘történelem’ emberi tényezőn kívüli erői voltak a politikai, gazdasági és külpolitikai döntések fő mozgatórugói, és megmutatta, hogy kész ezeknek az erőknek engedelmes ügynöke lenni, függetlenül a háború és a vérontás kockázatától.”4

A korabeli szovjet vezetés a nukleáris fegyverek Kubába - az USA közvetlen közelébe - telepítésétől a korabeli globális stratégiai erőviszonyok gyors és hatékony megváltoztatását, a biztonsági architektúra alapvető átalakítását várta. Ha az aktuálpolitikai helyzet félreértékelése kapcsán azt mondtuk, erőteljes analógiák állnak fent az akkori és a mostani helyzet között, talán még inkább így van ez ebben az esetben.

Tűnjön bármennyire is paradoxnak, a mára magát mélyen vallásosnak beállító orosz vezetés és szövetségesei ma ugyanazt gondolják és állítják a Nyugatról, mint hatvan évvel ezelőtt a hivatalosan ateista ideológiát követő elődeik, azzal a különbséggel, hogy a kommunizmus helyét ma az ortodox kereszténység egy sajátos, nacionalista értelmezése vette át birodalmi ideológiaként: “A Kreml olyan arculatot igyekszik létrehozni Oroszország számára, amely az európai hagyományok fáklyavivőjeként és a háború utáni liberális-demokratikus status quo-t megkérdőjelező hatalomként jeleníti meg.” 5

Az Ukrajnával szembeni háború ennek jegyében szintén egyfajta kultúrharcként, “szent háborúként” jelenik meg, amelynek célja a dekadens, hanyatló, liberális Nyugattal szembeni leszámolás, és amely harcban Moszkva már előre erkölcsi győztesnek hirdette ki magát. Cyril Hoyorun, a hivatalos egyházi vezetéssel szembenálló orosz ortodox teológus megfogalmazásában: “Minden háborúnak kell, hogy legyenek fegyverei és eszméi. Ebben a háborúban a Kreml biztosítja a fegyvereket, és azt gondolom, hogy az egyház biztosítja az eszméket.”

Az egyházat nyugodtan helyettesítsük be a kommunista párttal és azonnal tökéletes a történelmi analógia. Putyin ebbéli meggyőződésében osztoztak (osztoznak?) - illetve azt erősítették - azon nyugati politikai erők, amelyek a maguk “keresztény” vallási nacionalizmusának, vagy erre hivatkozó, euroszkeptikus, populista ideológiájának fő támogatóját látták az erre nagyon is hajlandó, a mainstream politikai irányzatok ellenfeleinek támogatásában a Nyugat politikai destabilizációjának remek lehetőségét megsejtő orosz vezetőben.

Csakhogy Hruscsov elszámolta magát: “azzal kellett szembesülnie, hogy az Egyesült Államok nem hogy készen állt támadást végrehajtani Kubában a szovjet fegyverek jelenléte ellenére, hanem éppen ezen fegyverek jelenléte miatt állt erre készen”. 6 Az Egyesült Államokból a biztonságát közvetlenül fenyegető szovjet lépés teljesen más reakciót váltott ki, mint amit a szovjet elemzők egy ilyen fenyegetés fennállásának hiányában korábban modelleztek maguknak.

Végső soron félreértelmezték az amerikai mentalitást, ahogyan az amerikaiak félreértelmezték a szovjet vezetés mentalitását. Az amerikaiak racionális mérlegelést vártak a szovjetektől, a szovjetek azonban nem voltak képesek racionálisan mérlegelni. Mindkét fél abba a csapdába esett, amelyet a válság egy korabeli elemzése a következően foglal össze: “előfordulhat, hogy tévedünk a hírszerzési értékelésünk során, de nem azért, mert hibásak az operatív elvárásaink, hanem mert nem ismerjük azokat az információkat (és esetleg az alapértékeket), amelyek alapján az ellenfél cselekszik, vagy mert egyszerűen csak feltételezzük, hogy nagyjából ugyanazok az információk (és alapértékek) alapján cselekszik, mint amelyekkel mi rendelkezünk, továbbá hogy nem fog szakmai hibákat elkövetni a számításaiban. Nem szabad feltételeznünk, hogy ‘ők’ feltétlenül tudják, amit mi tudunk, és fordítva.” 7

Az egy hónapig tartó kubai válság végül a szovjet vezetést is meglepetésként érő, nagyon határozott amerikai fellépés eredményeképpen - egy nukleáris háború közvetlen kitörésének szélén - megoldódott. A nukleáris fegyverekkel való jelenlegi fenyegetőzés azonban egy jóval összetettebb geopolitikai konfliktusba (nincsen már bipoláris világrend, a nyugati társadalmak korántsem egyöntetűen foglalnak állást Oroszországgal szemben, stb.), és nem utolsósorban egy két hónapja már zajló háborúba ágyazódik. Egy olyan háborúba, amelyhez hasonlóra a második világháború óta nem került sor Európában, és amelyben közvetve a világ két legnagyobb nukleáris hatalma áll szemben.

Nem kétséges, hogy Oroszország nem kezdett volna bele ebbe a háborúba, ha nem lett volna biztos abban, hogy a “hanyatló Nyugat” nem lesz ellenfél, és nem fog beleállni egy katonai konfrontációba. Ezek a számítások a konfliktus jelenlegi, közvetett - a példátlan szankciók és katonai szállítmányok - szintjén nyilvánvalóan tévesnek bizonyultak. Kérdés azonban, nem gondolkozik-e úgy az orosz vezetés, hogy még van hova fokozni a közvetlen fegyveres konfliktus fenyegetését. Illetve kérdés, van-e bármilyen más lehetősége arra Moszkvának, a nukleáris fenyegetésen kívül, hogy stratégiai vereség nélkül vonuljon le a pályáról.

Paradox módon az a tény, hogy a konvencionális hadseregük által nyújtott teljesítmény eddig nem bizonyult túlontúl meggyőzőnek, nem szabad, hogy megnyugtasson bennünket, hiszen mindez csak fokozza a nukleáris opció alkalmazásának - mint egyedül megmaradó eszköznek - a veszélyét. Ne zárjuk ki ezt az opciót csak azért, mert - Kennedy elnök szavaival - “meggondolatlanság” volna orosz részről vagy mert ilyenre még korábban nem került sor. Érdemes a mentális diszpozíciók fatális tévedésekhez vezető szerepének történelmi tanulmányozásával foglalkozni, hogy előre tudjunk számolni azzal, milyen esetekben lehetnek képesek efféle “meggondolatlanságok” a világháború szélére sodorni az emberiséget. Különösen, ha ez a kérdés már eleve egy ilyen “meggondolatlanságból” fakadó háború közepén merül fel.

Buda Péter, volt nemzetbiztonsági főtiszt

1 - Horelick, Arnold L. „The Cuban Missile Crisis: An Analysis of Soviet Calculations and Behavior”. World Politics 16, sz. 3 (1964): 363–89.

2 - Scott, L. V, és R. Gerald Hughes. The Cuban Missile Crisis: A Critical Reappraisal. Routledge, 2015.

3 - Absher, Kenneth Michael. Mind-Sets and Missiles: A First Hand Account of the Cuban Missile Crisis. LeTort Papers, no. 30. Carlisle, PA: Strategic Studies Institute, U.S. Army War College, 2009.

4 - Absher, Mind-Sets and Missiles

5 - Laruelle, Marlène, szerk. Eurasianism and the European Far Right: Reshaping the Europe-Russia Relationship. Lanham: Lexington Books, 2015.

6 - Horelick, Arnold L. „The Cuban Missile Crisis: An Analysis of Soviet Calculations and Behavior”. World Politics 16, sz. 3 (1964): 363–89.

7 - Knorr, Klaus. „Failures in National Intelligence Estimates: The Case of the Cuban Missiles”. World Politics 16, sz. 3 (1964): 455–67.