Az ukránok egyre bizakodóbbak, kezdik azt hinni, hogy a donbasszi csatát is megnyerhetik

Nem számít, hogy Oroszország milyen erőket von össze Kelet-Ukrajnában, annyian nincsenek, hogy elérhessék a katonai-politikai vezetésük által kitűzött célokat. Erről beszélt a minap Olekszij Aresztovics. Az ukrán elnök tanácsadója szerint – aki folyamatosan elemzi a háborús helyzet alakulását, és ezt egyre optimistábban teszi – az oroszok kevesen vannak, és jelentős mértékben meggyengültek az elmúlt hónapokban. „A kezdeti könnyelmű műveletek után hiába harcolnak most már minden tudásuk szerint, semmi sem fog nekik sikerülni” – véli Aresztovics.

A tanácsadó csütörtökre virradóra azt mondta, az agresszor a „nagy donbasszi támadás” első három napja alatt semennyit sem jutotta előre, amiben nemcsak az ukrán hadsereg játszik közre, hanem saját politikai-katonai vezetésének rossz döntései, valamint az utak állapota is.

Noha abban még mindig vita van, hogy az átfogó orosz támadás egyáltalán elindult-e a Donbasszban, a háború második szakaszának kulcskérdései ismertek, és így hangzanak: kik és mennyien vannak a keleti fronton, illetve milyen fegyverekkel és lehetőségekkel rendelkeznek,. A rövidesen megszülető válaszok döntik el, hogy mi lesz a konfliktus és egyúttal Ukrajna sorsa.

Egy mítosz halála

Noha az ukrán győzelmi jelentéseket éppúgy indokolt forráskritikával szemlélni, ahogy azt az orosz propaganda állításai kapcsán tesszük, nem kétséges, hogy Oroszország egészen másmilyen háborúra készült ahhoz képest, ami az invázió február 24-ei elindítása óta kibontakozott. Erről már sokszor írtunk: a villámháborús tervek kudarcba fulladtak, Kijev, Csernyihiv, Szumi vidékét az agresszor feladta – miután komoly veszteségeket szenvedett élőerőben és technikában –, pluszos eredményként egyedül Herszon, Nova Kahovka és Mariupol bevételét, valamint az ukrán katonai és civil infrastruktúra egy részének lerombolását könyvelheti el.

A legsúlyosabb következménynek az tekinthető, hogy a hadsereg legyőzhetetlenségének mítosza odalett. Azt korábban sem gondolta senki, hogy a világ első számú katonai hatalma lenne Oroszország, ám azt igen, hogy egy nyílt háború esetén Ukrajna képtelen lesz az érdemi ellenállásra, és ha nem is napok, de hetek alatt megadja magát. Nem csupán az agresszor tervei épültek erre, a másik oldalról Nyugat stratégiájának is hasonlóak voltak a kiindulópontjai.

Miként a Meduza.io elemzéséből kitűnik, a vezető nyugat-európai hatalmak az ukrán ellenállás rövid határidejű megtörésével számoltak – az Egyesült Államokra ez nem igazán érvényes –, részben ezért is tartózkodtak kezdetben attól, hogy nehézfegyverzetet szállítsanak a megtámadott országnak. A konstelláció értékelése március-április fordulóján változott meg alapjaiban. Jelenleg már sokan azt sem tartják kizártnak – összhangban az ukrán elnök és környezete kijelentéseivel –, hogy Ukrajna a küszöbön álló donbasszi csatát is megnyerheti. Olaf Scholz német kancellár például kedden kijelentette: nem szabad megengedni, hogy Oroszország győzelmet arasson a háborúban.

Haszavjurt árnyéka

A fejlemények között van néhány tényszerű részlet, amelyeket indokolt kiemelni. Egyrészt az orosz invázió kudarcosabbnak látszik a nyilvánosságban, mint a harcmezőkön, hiszen katonai értelemben fontos sikereket is arattak. Mariupol másfél hónapos ostroma orosz győzelemmel érhet véget ezekben az órákban. A 36-os tengerészgyalogos-dandár és az Azov ezred itt állomásoztatott egységeinek teljesítménye bizonyára alapvető emlékezetpolitikai téma lesz ezután, akárcsak a félmilliós kikötőváros grozniji mintára történt teljes megsemmisítése – a politikában is, a populáris kultúrában is –, ám ettől még igaz, hogy 15 ezer mindenre elszánt és magas színvonalon kiképzett fegyveres ellenállását számolták fel az oroszok a legkomolyabb erőkkel védett városban.

A másik oldalon ugyanakkor meghatározó körülmény, hogy az egyfázisú háborút az agresszornak el kellett felejtenie, és jelenleg nem világos, hogy az a bizonyos második szakasz harmadikat hoz-e, vagy a háború végét jelezheti.

Ezen a ponton indokolt óvatos párhuzamot vonni a 90-es évek közepének első csecsenföldi konfliktusával. A haszavjurti egyezménnyel zárult háború orosz csőddel végződött, és bár rengeteg a különbség az akkori és a mostani ukrajnai események között, akadnak hasonlóságok. Így az, hogy a csatákban sok helyütt a saját területüket védő, mindenre elszánt harcosok álltak/állnak szemben gyengén felkészített orosz kiskatonákkal és rutintalan szerződésesekkel, akik számára nem annyira a hősi halál, mint a túlélés jelenti az elsőrendű célt. Az effajta hírek valóságtartalmát lehetetlen ellenőrizni, de az Ukrajnában egymással szemben álló csapatok elszántságának és morális tartásának különbözőségéről érkező információk nem tűnnek alapvetően hiteltelennek.

Más kérdés, hogy a felmérések szerint így is egyre nagyobb a támogatottsága a hadműveleteknek és Vlagyimir Putyin elnöknek Oroszországban, ami értelmetlenné teszi az olyan várakozásokat, amelyek szerint rövid időn megbuktatható lenne az elnök és lezárható a háború. Erről szó sincs, ahogy a mindenhatónak vélt szankciók mindenhatósága is korlátozott. Hatásuk lesz – de később.

A fenti logika alapján kétségesnek mondható továbbá, hogy egy esetleges donbasszi orosz vereség véget vethetne-e a rezsimnek is. Ahogy Haszavjurt nem tartozik az orosz birodalmi emlékezet fényes lapjai közé, úgy a Donbassz nélküli béke sem tartozna, így nemigen hozná el az „ügy” végleges lezárását. Az első csecsen háborút követte a második, ergo Ukrajna sem lehetne bizonyos a győzelmében abban az esetben, ha nem következne be Oroszország végleges kivéreztetése. Amikor azonban az ukránok erről beszélnek, nem egészen érthető, hogy mire gondolnak pontosan. Oroszország a történelme során jó néhányszor eljutott a megsemmisülés szélére – a tatárjárástól a Szovjetunió összeomlásáig –, és mindannyiszor visszatért onnan.

Már nem biztos, ami biztosnak tűnt

Ilyen messzire mindazonáltal nem annyira érdemes elkalandozni, jelenleg egy sokkal konkrétabb, egyértelműen körülírható helyzettel szembesül a világ. Amiről még nem tudni, hogy katasztrófával fenyeget-e ukrán szemszögből, vagy esélyt mutathat.

Alig néhány héttel ezelőtt az elemzők zöme biztos volt benne, hogy ha az oroszok a keletukrán frontra csoportosítják át az erőik zömét, akkor az eddig ismert Ukrajna sorsa megpecsételődhet. A Donbasszban az invázió kezdete óta folyamatosan zajlanak hadműveletek, amelyekben az agresszor részéről a donecki és a luhanszki milíciák fegyveresei vesznek részt. Részleges szakadár-orosz sikerekről ezekben a térségekben is lehet beszélni, de érdemi áttörés sehol sem következett be.

A többfrontos stratégia téves mivolta mellett azért sem, mert a régióban állomásoznak 2014 óta az ukrán egyesített főerők. Hogy kik ők, arról viszonylag kevés szó esik.

Mi is az az OOSZ?

A donbasszi konfliktus 8 évvel ezelőtti kirobbanása után az ukrán hatalom a terrorizmus elleni műveleteknek (eredeti nyelven: ATO, antiterroriszticsnyi operacii) nevezte a térségben folytatódó harcokat, amelyeket hivatalosan nem a hadsereg koordinált, hanem a nemzetbiztonsági szakszolgálat, az SZBU. A fegyveres erőkhöz a Petro Porosenko akkori elnök által 2018. áprilisában aláírt törvény nyomán került az „ügy”, ekkor az ATO-t OOSZ-szá keresztelték át. Ez az Operacija Objednannih Szil rövidítése, ami magyarul úgy hangzana, hogy az egyesített erők műveletei, angolul pedig Joint Forces Operationként említik. Magát a térséget zona OOSZ-nak, vagyis OOSZ-zónának nevezik.

Mint közismert, a két minszki megállapodás nyomán rögzített ideiglenes határok mentén mindkét oldalról jelentős erők gyűltek össze folyamatosan, különösen is igaz volt ez az ukrán hadseregre. Egyes becslések szerint bizonyos időszakokban akár 100 ezernél több katona is állomásozhatott a térségben, ez a teljes ukrán aktív állomány mintegy fele. Az ukránok maguk is hangoztatják, hogy fegyvereseik zöme megfordult a régióban, tehát valamilyen mértékű harci rutinnak a birtokában van. Akárhogy is, nincs okunk kételkedni abban, hogy az OOSZ-zónában az ukrán hadsereg elit egységei szállhatnak szembe az oroszokkal.

Visszatérve a kiindulóponthoz: hogy milyen valós esélyekkel, az sokismeretlenes egyenlet. Nem tudjuk pontosan, hogy az OOSZ-os katonák hányan vannak, azt sem, hogy a támadók milyen létszámmal állnak fel. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egy hete 44 ezres számot említett a BBC-nek ukrán oldalról, míg a Pentagon 60 ezer körüli orosz katonáról adott ki jelentést. Szakértők arról írnak általánosan, hogy egy átfogó szárazföldi hadművelet akkor vezethet eredményre, ha élőerőben 3:1-hez a különbség, de a hírekből nem egyértelmű, hogy az amerikaiak a Luhanszk és Doneck irányából támadó egységeket is beleszámolják-e ebbe a kontingensbe.

A cél az oroszok részéről az OOSZ-erők oldalba és hátba támadása, azaz harapófogóba szorítása. Ehhez egyrészt északról, Izjum felől indulnak délnek, másrészt délről, Huljajpole irányából északnak. Megvan ehhez a légierejük és a nehézfegyverzetük is, és bár a Kijev vagy Csernyihiv környékéről átcsoportosított erők harcképessége és morálja korlátozott, az OOSZ-osok sem frissek.

Ahogy azok a csapatok sem, amelyeket az oroszok által elhagyott területekről dobhattak át az ukránok. Már ha sikerült: nem véletlen, hogy az agresszor folyamatosan rakétázza a vasutat Pavlohradnál, Zaporizzsjánál, Dnyiprónál, és ez minden várakozás szerint fokozódhat az elkövetkezendő napokban. Az utánpótlás akadályozásának eredményessége döntő fontosságú. Megint csak tény: a Dnyeper hídjai Dnyiprónál és Zaporizzsjánál is épek, de hogy az országba az ukránok megsegítésére érkező nehézfegyverzet ezeken keresztül – vagy bárhogyan – eljuthat-e az OOSZ-zónába, kétséges. Ez is lényeges: az ukrán hadaknak repülőik, nagy hatótávolságú tüzérségi és légvédelmi eszközei sincsenek kellő számban, de ha nyugati szövetségeiknek valamilyen módon sikerül ezekkel ellátniuk őket, az sokat javíthat helyzetükön.

Miközben a nemzetközi sajtó – amerikai és brit jelentésekre hivatkozva – továbbra is arról ír, hogy az áfogó donbasszi offenzíva bármikor megindulhat, és nem biztos, hogy ez valóban megtörtén már, addig a fentebb hivatkozott Aresztovics azt állítja, jó ideje, napok, sőt hetek óta túl vagyunk a második fázis kezdetén. Az oroszok óvatosabbak lettek, állítja az ukrán elnök tanácsadója, keresik a védők gyenge pontjait, próbálgatják a tüzérségi és légi előkészítést, de brutálisan intenzív, a frontvonal nagyobb szakaszán elindított rohamra eleve nem is kell számítani. Hogy kinek van igaza, rövidesen kiderül. Ennél biztosabb, hogy a béke- vagy legalább tűzszüneti tárgyalások aligha folytatódhatnak addig, amíg a Donbassz sorsa el nem dől.