Bírósághoz fordult egy tó, hogy ne építkezzenek a partjára

Bíróságon akarja elérni egy amerikai tó, hogy ne lehessen építkezni a partjára. A Mary Jane-tó Florida középső részén, az Egyesült Államok egyik legnagyobb ütemben fejlesztett megyéjében, Orange-ban található, és a tó északi partjára tervezett ingatlanberuházás 770 hektárnyi vizes élőhelyet és cipruserdőt számolna fel, hogy a helyére lakóházak és irodák kerüljenek.

Emiatt a beruházás miatt fordult a bírósághoz a tó még februárban, a közeli Hart-tóval, egy mocsárral és két folyammal együtt. Beadványuk szerint az ingatlanfejlesztés konkrét és jelentős sérüléseket okozna az életükben. A különleges felperesek történetét az Egyesült Államok egyik legismertebb környezetvédelmi újságírója, Elizabeth Kolbert dolgozta fel a New Yorkerben megjelent óriásriportjában.

Kolbert igazán a hatodik kihalási hullám kezdetét bejelentő könyvével vált híressé, legutóbb tavaly jelent meg egy riportkönyve, melyben azt vizsgálta, hogy mennyire mélyen fonódott már össze az emberi világ a természettel, és ennek milyen messzeható, visszafordíthatatlan következményei vannak. A most megjelent riportja sok szempontból kapcsolódik a tavalyi könyvhöz: ahogy az emberi uralom szép lassan a természeti világ egészét maga alá gyűrte, egyre inkább világossá vált, hogy a teljes visszavonulás, a visszatérés valamilyen „eredeti”, „érintetlen” természethez nem lehetséges, és ha a természet védelméről akarunk gondolkodni, akkor elsősorban az emberi eszközök között kell keresgélnünk megoldási lehetőségekért.

Ezért merül fel egyre többek és többek számára, hogy a természeti élőlények számára is olyan jogi védelmet kéne biztosítani, mint amilyen az embereknek jár. Az már az Egyesült Államokban is többször előfordult, hogy egy állat (például a bronxi állatkert elefántja, Happy) vagy egy egész állatfaj (például a veszélyeztetett madárfaj, a kékhátú gyapjasmadár) volt a felperes, de arra még nem volt példa, hogy egy „élettelen” vízfelület nevében induljon tárgyalás.

Nem meglepő módon a Mary Jane-tó esete komoly vitákat is gerjesztett: a jogkiterjesztést elérni óhajtó környezetvédők szerint egy régóta esedékes adósságát törlesztheti az amerikai jogrendszer, amikor elismeri, hogy a természeti élőlényeket is megilletnek alapvető jogok, míg a gazdasági szereplők inkább fenyegetést látnak a perben. A floridai kereskedelmi kamara már jelezte is, hogy ha rajtuk múlik, itt ugyan egész biztosan nem fognak tavak perelgetni ingatlanprojekteket.

Kolbert óriásriportja részben történeti összefoglaló: az Egyesült Államokban fél évszázaddal ezelőtt egy jogászprofesszor, Christopher Stone vetette fel először, hogy az olyan „természeti tárgyakat”, mint a folyók vagy az erdők, szintén meg kéne illessék jogok. Stone a visszaemlékezések szerint fiatalon a tulajdonjogról szóló, unalomba fulladó előadást akart feldobni a gondolatkísérlettel, hogy mi lenne, ha természeti tárgyak is bírnának jogokkal, de aztán saját meglepetésére is, a gondolatot nem bírta kiverni a fejéből: így született meg 1972-ben az azóta híressé vált cikke, melyben arról írt, hogy a jogkiterjesztés még az emberek között is lassan ment, és minden alkalommal, amikor felmerült, hogy egy új csoportot is meg kéne illessenek az alapvető jogok, ezt felháborodva és gúnyolódva fogadták sokan az addigi jogbirtokosok közül.

Stone cikkében úgy érvelt, hogy csak ezzel a jogkiterjesztéssel lehet megoldani egy amúgy feloldhatatlan problémát: amíg természeti tárgyakat pusztán az emberek számára nyújtott hasznosságuk felől értékeljük, addig ezeket minden további nélkül el lehet pusztítani. Stone emellett azzal érvelt, hogy számos környezetvédelmi ügy azért sikkad el a bíróságokon, mert az ügyet az igazságszolgáltatás elé vivő személyeknek egyszerűen nincs meg a szükséges felhatalmazásuk arra, hogy képviseljék a kárt szenvedő természeti létezőket.

Érvelésének egy konkrét ügy volt azt alapja: a hatvanas években a világ legnagyobb fáinak otthona, a kaliforniai Sequoia Nemzeti Park közvetlen közelébe tervezett ezerszobás téli üdülőközpontot a Walt Disney. A tervezett építkezés ellen a világ egyik legismertebb és régebbi környezetvédő társasága, a Sierra Club indított háborút minden létező fronton. Az ügy végül 1972-re az amerikai legfelső bíróság elé került, ahol 4-3-as szavazati aránnyal az a döntés született, hogy a felperes Sierra Club nem tudta igazolni, milyen sérelem érné őket vagy bármilyen személyt az építkezéssel.

Erről a perről korábban mi is írtuk, kiemelve akkor, hogy hiába kapott a legfelső bíróságtól zöld utat a Disney, a projektből végül nem lett semmi: a pereskedés alatt, ettől az esettől függetlenül fogadták el azt a törvényt, ami jóval szigorúbb környezeti hatástanulmányok szükségességét írta elő, tovább lassítva ezzel a folyamatokat, közben pedig a több mint egy évtizede dédelgetett terv mögül kihátrált a vállalat vezetősége, többek között mert érezhető volt, hogy a közvélemény sem lelkesedik a projektért. 1978-ban pedig az érintett völgyet törvénnyel csatolták a nemzeti parkhoz, innentől végleg eldőlt, hogy nem lesz ott óriásszálló.

Így, hogy elmaradt az építkezés, utólag a legfelső bíróság döntésének egyik legismertebb eleme egy különvélemény lett. William O Douglas ugyanis Stone cikkére is vastagon hivatkozva azzal érvelt az ítélethez csatolt különvéleményében, hogy ahogyan mondjuk a hajók vagy a vállalatok megjelenhetnek a bíróság előtt pertársként, ugyanígy meg kéne illesse ez a jog a természet élettelen tárgyait.

Stone cikke, illetve Douglas különvéleménye azóta az amerikai környezeti etika sokat hivatkozott szövegei lettek, és az ezekre építő mozgalom a kétezres években kapott új lendületet: Kolbert beszámolója alapján 2005-ben a pennsylvaniai Tamaqua lakosai kezdtek el szerveződni a város mellé tervezett veszélyeshulladék-lerakó ellen, és a helyi civileket vezető ügyvéd, Thomas Linzey épp nemrég olvasta Stone cikkét, így arra hivatkozva is támadta a beruházást, a helyi természeti közösség érdekeit védve. Sikerrel: a városi tanács döntetlenre szavazott, a polgármester pedig a természetvédők álláspontja mellett döntött. A szemétlerakóból nem lett semmi, és ha minden igaz, ez volt az első alkalom, amikor ezt az érvelést sikerrel alkalmazták egy bíróságon.

Linzeyt egy évvel később már Ecuadorból hívták: az országban ekkor zajlott alkotmányozási folyamat egyik résztvevője hallott Tamaqua történetéről, és elhívták az amerikai ügyvédet, hogy tőle is tanácsokat kérjenek. A 2008-as ecuadori, őslakos alapelvekre épülő alkotmány lett a első a világon, ami kimondta a természet létezéshez való jogát, és megteremtette a jogi lehetőségét annak, hogy ezt bárki a bíróságok előtt igyekezzen érvényesíteni.

Linzey az ezután következő időszakban járta a világot, igyekezett hasonló ügyeket támogatni. Így adott elő 2013-ban Orlandóban is, a közönség soraiban pedig ekkor ott ült egy helyi környezetvédő, Chuck O'Neal, aki pár évvel később, egy jelentős halpusztulással járó mérgező algásodás után kezdett el helyi lakosokkal együtt törvénymódosítási javaslatokat benyújtani, hogy kimondassák a természeti élőlények jogait.

Többek között készült jogszabályterv, ami Wekiva és az Econlockhatchee folyók jogi státuszát volt hivatott biztosítani, és legnagyobb meglepetésükre Orange megye bizottsága nemcsak befogadta az ötletet, de népszavazásra is kiírták azt: 2020-ban pedig a helyi választók 89 százaléka támogatta, hogy a megye alaptörvénye kimondja, az ott folyó vizeket megilleti a létezéshez való jog.

A Mary Jane-tó ügyében benyújtott keresetben is a 66 éves Chuck O'Neal lett a társfelperes, aki képes a bíróság előtt emberi szavakkal is elmondani, hogy miért van szükség a két tó és a környező élőhelyek védelmére. Amikor O'Neal bejárta a helyszínt Kolberttel, megmutatta neki a több ezer éve ott folyó folyamokat, melyeket a lakópark bővítése miatt utakkal vágnának keresztbe. A kereset szerint a Meridian Parks nevű, már létező ingatlanprojekt kiterjesztése komoly természeti károkkal járna, mivel elvágna a tavak természetes vízutánpótlását, elvágna helyi ökológiai útvonalakat, és a tavak léte is veszélybe kerülhetne.

O'Neal szerepe kulcsfontosságú, hiszen emberi társfelperes nélkül lehetetlen lenne az ügyet a bíróság előtt bemutatni. Kolbert riportjából kiderül, hogy a férfi egyben amolyan fordítóként is tevékenykedik: egy emberek számára alapvetően megközelíthetetlen tapasztalatot próbál meg emberi nyelven, egy emberekből álló esküdtszéknek előadni. Már Stone eredeti cikke után megjelentek azok a jogi vélemények, melyek épp ebből a szempontból támadták a jogkiterjesztés ötletét: a természeti létezők képtelenek elmondani nekünk, hogy mit és hogyan éreznek, ezért ez nem lehet egy jogi ítélet tárgya sem.

Stone azonban ezt az érvet már annak idején elvetette, amikor arról írt, hogy ilyen erővel államok, vállalatok, ingatlanok, önkormányzatok vagy kiskorúak nevében sem indulhatnának eljárások, hiszen ezek az entitások sem tudnak a maguk nevében érvelni, de mégsem okoz senki számára gondot, hogy egy jogi képviselő jár el a nevükben. Épp ezért azt javasolta, hogy gyámsági rendszerre lenne szükség, melyben a természeti tárgy egy barátja, amennyiben úgy látja, hogy a természeti tárgyat veszély fenyegeti, bírósághoz fordulhat, hogy ott képviselhesse az érdekeit. És ez a gyám így olyan ügyekben is eljárhatna, melyek az emberi polgári jog felől nem jelent elvben veszteséget, például egy „kereskedelmileg értéktelen” madárfaj kihalásának megelőzése érdekében.

A Mary Jane-tó ügyét O'Neal mellett egy baleseti ügyekre szakosodott ügyvéd, Steven Meyers viszi, aki pár éve, szinte véletlenül keveredett bele a környezetvédelmi ügyekbe: épp amikor 2015-ben Florida kormányzója újra engedélyezte a medvevadászatot az államban, Meyers látott egy videót egy kanadai medve megöléséről. Az állat lassú kimúlása mélyen megrázta, és floridai lakosként tenni akart valamit a helyi medvékért. Olvasta, hogy O'Neal nemrég épp azért indított keresetet, hogy ismét tiltsák be a medvevadászatot, így felvette vele a kapcsolatot. Pro bono kezdett el dolgozni előbb a medvevadász ügyön, majd a Kis Wekiva-folyó víztározója mellé tervezett raktárépítés ellen indított kereseten. Mindkét ügyet elvesztették, és simán lehet, hogy ez vár rájuk a Mary Jane-tó ügyében is.

Mint Kolbert cikkéből kiderül, párhuzamosan azzal, hogy a folyók védelmének kérdése rákerült 2020-ban a népszavazási ívre, helyi üzleti körök lobbizni kezdtek, és a szennyvíztisztító rendszerekről szóló törvényben elrejtetett módosítóval állami szinten tudták elérni, hogy a helyi önkormányzatok jogokat adjanak a természetes környezet részeinek. A törvény azóta hatályba is lépett, és az ingatlanfejlesztő Beachline South Residential épp erre hivatkozva akarja elérni, hogy a bíróság ejtse az ügyet.

A Beachline beadványa szerint az állami törvényhozás nem is lehetett volna világosabb az ügyben. Meyers és O'Neal szerint ugyanakkor éppen az állami törvénymódosítás az, ami jogsértő, alkotmányellenes és alkalmazhatatlan. Mint mesélték Kolbertnek, tudják, hogy nincs könnyű dolguk, hiszen egy meglévő törvényt akarnak megváltoztatni, és az mindig nagyon nehéz feladat, de azért belevágnak.