A művészet ereje: hetente többször százak röhögik ki teli pofával a hazug Dózsa Lászlót és az álszent fideszes elitet

Pintér Béla ma az ország messze legjobban elismert kortárs színházi rendezője, mármint ha az elismerést nem álláshalmozással és kormányzati hátszéllel, hanem pozitív nézői és kritikai visszajelzésekkel mérjük.

A társulata több mint fél éve hetente többször 450 ember előtt adja elő a rendező eddigi legújabb és talán legviccesebb darabját, a Marshal Fifty-Sixet, amit csak a választás után egy héttel volt szerencsém megnézni, nem is remélve, milyen vigasztaló felismeréssel jár majd az előadás.

Előzőleg ugyanis attól tartottam, hogy teljes apátiában kell majd végigszenvednem a „kereszténydemokrácia” sokadik kifigurázását. Szerencsére ehelyett olyasmit kaptam, mintha csak végre feltalálták volna az ultimate közéleti élményt.

A nyári tábori kreténkedéseket idéző burleszk – amit a Szentivánéji álom és az A Mester és Margarita ihletett – biztosan szétesne, ha nem profi gárda vinné színpadra, de most nem a technikai részletek a fontosak. (Aki értő kritikát olvasna az előadásról, itt talál egyet.)

Most inkább a történet politikai üzenetét emelném ki, bár tényleg nem akarnék szó nélkül elmenni amellett sem, hogy az alakítások tökéletesek, a színpadon eldugott zongorista nagy ötlet, a látványra nem lehet panasz, a párbeszédek íve kitűnő, a dalok jók és a poénok is majdnem mind ütöttek. De a teltházzal futó Pintér-daraboknak felesleges is további reklámot csinálni, akit érdekel, nézze meg, a többieknek pedig jönnek a spoilerek.