„Sosem láttam még ennyi halottat” - mondta a fotós, aki elsőként érkezett Bucsába

Az Associated Press (AP) fotóriportere, Rodrigo Abd és kollégája, Vadim Ghirda (a már szinte legendának számító román fotós képeit érdemes követni instán is) elsőként érkeztek a Kijev melletti, ukránok által felszabadított Bucsába, ahol borzalmas mészárlást rendeztek az oroszok. Civilek holttestei hevertek mindenfelé az utcákon, sokuknak hátul össze volt kötözve a kezük. A hétvége során jelentek meg az első fotók és videók Bucsából, ezeken látható volt, hogy volt, akit kivégzése után a kútba dobtak, sokakat a pincében gyilkoltak meg, ahol bujdokoltak. A civilek kivégzése, megkínzása háborús bűn. Az oroszok tagadják, hogy ők a felelősek a mészárlásért, sőt azt állítják, az ukránok keze van a dologban, de a műholdfelvételek azt bizonyítják, hazudnak.

A 45 éves Rodrigo Abd több mint 20 éve háborús fotóriporter, benne volt abban az AP-csapatban, melynek tagjai 2013-ban Pulitzer-díjat nyertek Szíriában készített fotóriportjaikért. Járt Afganisztánban, Guatemalában, Mexikóban a drogkartellek gyalázatos tetteit dokumentálta.

„Hozzászoktam, hogy az erőszakot és a halált fotózom. De ennyi halottat egyszerre még sosem láttam”

- mondta a Corriere delle Serának. Az olasz napilapnak adott interjújában részletesen elmondta, mit tapasztalt Bucsában.

Amint értesültek róla, hogy Bucsa és Irpiny felszabadult, útnak indultak. Vasárnap reggel érkeztek Bucsába, és amit láttak, azonnal mellbe vágta őket. „Egyik holttest a másik után” - mondta. „Egy férfi azt mondta, hogy menjünk, és nézzük meg a tömegsírokat. És akkor rájöttünk, hogy itt mészárlás történt”.

Abd arról beszélt, a túlélők, akik az elmúlt hónapot pincékben bujkálva vagy fogolyként töltötték, mind beszélgetni akartak, el akarták mesélni a történetüket.

„Mindenki beszélget egymással az utcán, van, aki rettenetesen sír, van, aki sírni se tud” - mondta.

A fotóriporter attól tart, valójában sokkal több a halálos áldozat, mint amennyiről most tudunk. Sok pincét még ki sem nyitottak, és az az érzése, borzalmas lesz, amit ezekben találnak majd. És nemcsak Bucsában. Szerinte ha az oroszok valaha kivonulnak Mariupolból, amit ott találnak, rettenetes lesz. De sok Bucsa van még. „Harkiv, Mikolajiv, ki tudja, mit fogunk ott látni”.

A kérdésre, hogy milyen szabályokat állít fel magának munka közben, mi fér bele, és mi nem, azt felelte, nemcsak az a feladata, hogy tájékoztasson, hanem az is, hogy a háború történetét archiválja, dokumentálja a jövő számára. De fontosnak tartja azt is, hogy a fotói figyelemfelkeltőek legyenek.

„Igyekszem ezt a munkát tisztelettel végezni, ez az első. De erősnek kell lennünk, és muszáj dokumentálni, hogy mi történik. Kényes egyensúly, de ki kell mondanunk, milyen atrocitások történtek”.

A sajtóban folyamatosan vita tárgya, hogy közzétegyék-e a legdurvább fotókat. Abd erre azt mondja, számára az egyetlen visszatartó erőt az áldozat családtagjai jelentik.

„Guatemalából származom, egy nagyon erőszakos országból. Nap mint nap fotózom a városi erőszak áldozatait, a szervezett bűnözés mészárlásait. Az én korlátom: ha a halott ember lánya holnap meglátja az újságot, haragudni fog rám? Vajon megalázó lesz neki? Ha a válasz igen, igyekszem nem lefényképezni. Az általam dokumentált történésekben érintett embereknek így is elég szörnyű az életük” - mondta.

A fotóriporter arról is beszélt, hogy egyáltalán nem szokott hozzá a szörnyűségekhez, amiket nap mint nap lát, és nehezen dolgozza fel. Nehezen alszik, egy üveg vodkát tart az ágya mellett. „Innom kell kicsit, aztán talán el tudok aludni. Nehéz látni, amit látunk, és különösen szagolni azt, amit szagolunk".

A bomló holttestek szagát nem lehet megszokni. Abd arról is mesélt, hogy éppen Irpinyben sétált az utcán a barátjával, amikor szóltak neki, hogy ne menjen arra. Nem vette észre, hogy az út közepén egy holttest fekszik, előbb csapta meg az orrát a szaga. És ez a szag sehogy se megy ki az ember orrából.

„Egész nap a holtak között sétálsz. Ez nagyon szomorú. Ezt a szagot már éreztem Guatemalában, El Salvadorban, Mexikóban, Szíriában, Afganisztánban. De soha nem lehet megszabadulni tőle. De ha lebénít az, amit látsz, akkor haszontalan vagy, így akár otthon is maradhatsz. Az én módszerem az, hogy erős és koncentrált maradok, hogy hozzájáruljak a történelemhez és a jövőhöz. De aztán reggel felébredek, és újra el kell mennem Bucsába. Ma láttam egy idős, 74 éves asszonyt, aki egész nap a testvére és a férje holtteste között várakozott. Órákig állt ott a bűz közepén”.

Már hat riporter vesztette életét ebben a háborúban, de Abd nem aggódik magáért, ahol ők dolgoznak, onnan már elmentek az oroszok. Az, hogy a fotói sokak véleményét formálták a háború megítéléséről, nem különösebben érdekli. Nem foglalkozik a geopolitikával, nem gondolja, hogy ez lenne a munkája. Az viszont még mindig megdöbbenti, mennyire nem változik a világ.

„A családok szenvednek a legjobban. Még az orosz családok is. Gyerekeknek látszó, lefejezett, vagy a vagonok mellett fekvő orosz katonák holttestét látom. Mindig próbálom azt hinni, hogy a háborúzás már a múlté, de végül sosincs így”.