Olvasom az újságomban, hogy „Orbán Viktor kibaszott jól befolyásolja a szellemileg elmaradott embereket”. Azt is olvasom, hogy a választást elcsalták, meg hogy Hitler is kétharmadot kapott volna 1945-ben. Egy másik lap népszerű publicistát szemléz, aki szerint „2-3 millió hülyével nincs mit kezdeni, ez az ő országuk”. Budapesten egyéniben győztes ellenzéki politikus ilyet mond: ez tragédia, újfajta ellenzéki politizálásra van szükség, mielőbb ki kell dolgozni a közös ellenállás új formáit. Ha jól értem, amit állít: úgy látja, a 2022-es parlamenti választások veszteseinek radikálisabban kell fellépniük, mint eddig.
Azt gondolom, ezek a megszólalók vakon vannak. Semmit sem értenek abból, ami Magyarországon jó ideje történik, és abból különösen nem, ami vasárnap történt konkrétan. A példák kiragadottak, ezzel együtt nagyon jellemzőek. Azt sem mondhatni, hogy az elkeseredettség szülte őket, az ilyen vélemények általánosak és visszatérőek. Hogy most elborítják a különböző felületeket, érthető: az ellenzék katasztrofális vereséget szenvedett, ezt nem könnyű értelmezni és megemészteni.
Különösen azok után, hogy a közvélemény – annak sem csak az orbáni univerzumot elutasító része – szorosabb eredményt várt. A csalódás egyetlen korábbi választás utánihoz sem fogható. Nagyon úgy néz ki, a Fidesznek negyedszer is sikerült összehoznia a kétharmadot, és bár ez még nem fix, érdemi jelentősége nincs. Azért sincs, mert az ellenzék mandátumai közül 7-et a Mi Hazánk, egyet a német nemzetiségi képviselő vihet el, így a sokpárti baloldali-liberális koalíció messze egyharmad alatt marad az új Országgyűlésben.
Nincs mit szépíteni, a nagy-nagy összefogósdi brutális kudarcot hozott. A formát lehetetlen volt feltölteni tartalommal, a Demokratikus Koalíciótól a Jobbik világáig terjedő spektrum árnyalatokat csak elvileg kínálhatott, a gyakorlatban az emberek jelentős részének nem volt képes üzenni semmit.
Igaz, sok mindenről lehet ezen a ponton beszélni a kormányoldal híveinek hülyézésén túl is. Arról, hogy forrásokban, propagandában, a média uralásában, elérésben, a választási szabályrendszer Fideszre szabásában és még egyben-másban is az Orbán-pártnak lejtett a pálya. Ám ez mind okoskodás, önámítás, magyarázkodás. Nézzetek a táblára, ennyi a válasz: országos listán 53:35-re veri a Fidesz az összefogást. A különbség 18 százalék. Innentől nincs miről beszélni. Már az a régebben visszatérő igazságfacsargatás sem maradt, miszerint kevesebb szavazattal nyert nagyot a Fidesz, mint amennyit ellenfelei kaptak összességében.
Érdemesebb ezek helyett végigmenni a lehetséges okokon, amelyek a baloldali-liberális ellenzék totális csődjéhez vezettek.
Magyarország regnáló miniszterelnöke ötödször alakíthat kormányt. Az aktív magyar választópolgárok nagyobbik felének eszményképe, olthatatlan rajongásuk tárgya minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – és reménykedésre fittyet hányva – egyszerűen nem hajlandó elfáradni. Továbbra is ő a magyar politika legprofibb szereplője, akinek a legnagyobb erénye, hogy mindenkinél hajlékonyabban és frissebben tud reagálni a kontextus mégoly váratlan változásaira is.
Jellemző a választási kampány záró szakaszában kirobbant háborús helyzet. Erről részletesebben is írtam korábban, most annyit idéznék fel, hogy hiába volt meg a reális veszélye annak, hogy az elmúlt bő évtized Putyin-barátsága ráég a miniszterelnökre, azonnal sikerült megtalálnia a választ a kihívásra, a békepártiságnál erősebb üzenet nem létezhetett ebben a szituációban.
Orbán Viktor legfontosabb vívmányai ezzel együtt több évtizedesek, és még mindig működnek, sőt egyre hatékonyabbak.
Az első kormányzati ciklusának a végétől – pontosabban: a 2002-es bukásától – kezdődően a „jobboldal” megkérdőjelezhetetlen vezérévé emelte és emeltette magát. A polgári körös építkezés kiszélesítette ehhez a bázisát, és bár az ezt követő első parlamenti választások még kudarcot hoztak számára 2006-ban, Gyurcsány Ferenc elrontott kormányzása nyomán példátlan mértékű felhatalmazás hullott az ölébe.
Hogy ezzel miként élt, és hogy mennyire tartotta szem előtt Magyarország érdekeit vagy az úgynevezett közjót, véleményes, az viszont a legkevésbé sem, hogy hatalomtechnikai szempontból – vagy ha úgy tetszik, pozíciói megszilárdítása felől nézve – maximálisan érvényesítette az adódó esélyeket.
A konszolidáció helyett Kádár János népének végleges meghódítását választotta 2010 után – a rezsicsökkentés révén –, valamint a fokozatos radikalizálódást a későbbiekben: hol migránsozva, hol sorosozva, hol brüsszelezve, de skrupulusokkal soha nem bíbelődve.
Erre nem csupán a Jobbik erősödése sarkallta, hanem az a felismerés is, hogy a radikalizálódás radikalizálódást szül, tehát minél erőteljesebb és kizárólagosabb az elutasítottsága, az annál hasznosabb, hiszen hívei aktivitását is fokozza.
Így került Orbán Viktor a magyar belpolitikai körfogás középpontjába. Nem az eszmék vagy a programok határozták meg onnantól a pártok és a további kulcsfigurák pozícióit, hanem a hozzá való viszonyuk. Kezdetben volt még némi jelentősége annak is, hogy ki mit gondol a világról, de ez is a Fidesznek kedvezett, lévén, hogy létrejött ezáltal a centrális erőtérként ismert konstrukció, ahol az ellenzék egyik és másik fele között nem volt átjárás jó darabig.
A 2022-es paradoxon legparadoxálisabb következménye, hogy hiába sikerült ezt fellazítani, és kerülte meg a 2016/17-ben indult folyamat végére a Jobbik balról a Fideszt, a párt egykori bázisának esze ágában sem volt követni korábbi vezetőinek elideológiátlanított, értelmét és célját vesztett mozgását. A Vona Gábor-féle Jobbiknak 2018 előtt még a polgári néppárti pozíció kivívása lebegett a szemei előtt, Jakab Péter azonban teljesen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy ezen az úton továbbhaladjon. Egymillió szavazó egyszerűen eltűnt onnan, ahol annakelőtte tartózkodott.
A demokratikus politikai rendszerek kétosztatúak voltak az elmúlt évtizedekben világszerte, talán elég, ha az egyesült államokbeli vagy a brit demokráciákra utalok itt. Ezekben a struktúrákban a zöld- vagy a bal-jobb radikális erőknek általában kiegészítő szerepek jutnak. Az 1990 utáni magyar berendezkedés hasonlóan indult, konzervatívok az egyik, liberálisok a másik oldalon, csakhogy az első ciklus kudarca és a kapcsolódó nosztalgia gyakorlatilag megsemmisítette a kétosztatúságot.
Az MSZP diadalmas visszatérése a liberális világot nullázta le az 1994-es koalíció következményeivel, majd rövid életű harmadik utas kísérlete után a Fidesz egyszerűen annektálta a jobboldali térfelet, integrálva, leszalámizva, felszámolva minden politikai erőt, aki még próbált létezni azon a tájékon. A munkát Orbánék a nullanullás évek végére befejezték, hiába jutott be a parlamentbe még 2006-ban is a Dávid Ibolya vezette MDF, a sorsa megpecsételődött.
A baloldalon ezzel szemben ellenkező irányú mozgások mentek végbe. Az, hogy Gyurcsány Ferenc sem a 2006. őszi zavargások után, sem a 2010-es választási kudarcot követően nem volt hajlandó – legalább átmenetileg – kiszállni a saját térfelén zajló küzdelmekből, a korábban meghatározó pólus szétforgácsolódásához vezetett. Ez nem egyedül Gyurcsány érdeme, kellett hozzá az is, hogy hozzá fogható kvalitású és teljesítményű politikusok ne maradjanak és ne tűnjenek fel újonnan ebben a mezőben. Az SZDSZ kiiktatása, az MSZP süllyedése, az LMP betagozódása és felbomlása, a Momentum önfeladása mind-mind olyan fejlemények voltak, amelyek forgatókönyvét Orbán Viktor is írhatta volna.
Az ellenzékben senki sem volt elég türelmes, senki sem gondolkodott hosszú távon, senkinek nem volt stratégiája, senki sem akart építkezni. Ahogy múlt az idő, úgy vált ez egyre nagyobb kihívássá, tehát egyre lehetetlenebbé. Az aprópártok és választóik gyűlölete Orbán Viktor rendszerével szemben fokozódott, ebben a pszichotikus hangulatban minden választás sorsdöntő választásként, most vagy soha pillanatként, utolsó esélyként tűnt fel. Ráadásul úgy, hogy minden bukás után szinte elölről kellett kezdeni mindent, miközben az ellenfél magabiztosan rakosgathatta egymásra magabiztosan végigvitt négyéves ciklusainak kockáit.
Emlékszünk: a 2018-as választások előtt Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi győzelme csalfa reményeket ébresztett az ellenzékben. Nem történt ez másként a 2021. őszi előválasztás után sem. Az akció első ránézésre a pluralizmus és a demokrácia szenzációs sikerének tűnhetett: a tábor nagy számban vett részt az eseményekben, aktivisták tömkelege aktivistáskodhatott, rengeteg fiatal bukkant fel a dolgok sűrűjében, a politika néhány hétig erről szólt Magyarországon. És a végén az alulról jött ember, a párton kívüli vidéki polgármester lenyomta a klasszikus „baloldal” vezéralakjait, akikről a legtöbben úgy vélték, választást nyerni lehetetlen velük, mert képtelenek megszólítani a középen állókat. Vagy ha úgy tetszik: a Fideszben csalódott tömegeket. Bezzeg MZP, majd ő igen.
Utólag már egyértelmű, bár közben is látszott: az előválasztók rossz jelöltet választottak. Ezért sarlatánság lenne kárhoztatni őket, ugyanis főként az bizonyosodott be, hogy az előválasztás is választás, választásokhoz méltó következményekkel: a győztes megmérettetik, és hamarosan találtatik valamilyennek, hadd láthasson tisztán a közösség és az ellenfele is.
MZP könnyűnek találtatott. Nem kicsit, nagyon. Mindenekelőtt a kommunikációjában, ami kampánykor nem a legutolsó szempont. Az egyesült ellenzék miniszterelnök-jelöltje – nevezzük nevén az ilyesmit – szakadatlanul hülyeségeket beszélt, minden napra jutott mondása, ami miatt magyarázkodnia kellett, idétlen megnyilvánulásai Medgyessy Péteréire emlékeztettek. Kínosságban vele vetélkedett, csakhogy Medgyessy annak idején megengedhette magának ezt, mivel egy erős blokk élére rakták oda, és az adott szakaszban még szó sem volt róla, hogy ellene fenekednének a háttérben az övéi.
MZP ezzel szemben korántsem számíthatott arra a támogatottságra a „saját” hátországától, ami az összeszedettebb, tervezettebb, célratörőbb kampányhoz szükséges lett volna. Majdhogynem Karácsony Gergely főpolgármester volt az egyetlen, aki nem fél szívvel állt be mögé, és bár az MSZP, a Momentum vagy az LMP sem fúrta dinamikusan, a legerősebb ellenzéki párt támogatására érdemben nem számíthatott, a Jobbikéra még annyira sem.
Mindeközben butaságai mellett radikalizmusban is iparkodott felvenni a versenyt a nála radikálisabbakkal, ami megint egyszer nem a támogatói bázis szélesítésében, legfeljebb a meglévő tábor fanatizálásában hozhatott eredményeket. Ebben a képletben semmit sem ért konzervativizmusának, hétgyermekességének vagy kereszténységnek emlegetése, ez maximum annyit „hozhatott”, hogy irritálta a hagyományosan ateista liberális közeg egy részét.
Az is kimondható: hevenyészett és rendszerbe nehezen szervezhető üzenetei sokkal inkább szóltak az aktivistáknak és az ellenzéki véleménybuboréknak, mint a kétkezi választópolgároknak.
A 2010 utáni politikai diskurzus egyik meghatározó szereplője a csalódott vagy lemorzsolódott fideszes. A most véget érő ciklusban is ott volt ő a közbeszéd kellős közepében. Hogy van ilyen, az nem kérdés. Biztos, hogy sokan csalódtak Orbán Viktor politikájában, és nem óhajtották követni őt cikkcakkos útján. Az ilyen típusú értelmiségiek csapatostul szaladgálnak, némelyikük az ellenzék jelöltjei között is helyet kapott – nyert is vasárnap –, de vannak gazdasági szakemberek, kulturális potentátok, újságírók, filozófusok, kőfaragók és balett-táncosok is köztük szép számmal. Több mint valószínű, hogy olyanok is, egyszerű polgárok, akik nem hivalkodnak a nyilvánosságban bánataikkal, és akiket nem ismerünk név szerint.
Mostanáig a legtöbben sorsdöntő fontosságúnak vélték az ő megszólításukat. Ám az eredmények azt mutatják: ez annyira sem sikerült, mint korábban.
Az okokat leginkább találgatni lehet, de érdemes megpróbálni. Ilyen oknak tűnik, hogy az ellenzéki politikum itt is összekeverte az aktivistákat a publikum passzívabb részével, és azt feltételezte, hogy a fentebb említett durván kiábrándultakhoz hasonló kiábrándultságot ápolgatnak a lelkükben szélesebb néptömegek is. Csakhogy nem fix, hogy ez így van. Attól ugyanis, hogy az egyik radikalizmus már nem rokonszenves, korántsem válik azzá a másik.
Két példa. Egy „nemzeti érzelmű” „csalódott fideszes” nemigen szavaz szívesen olyan konglomerátumra, amelynek a múltjában ott van a 2004. decemberi népszavazás előtti kampány szégyene. Vagy: az „aki nincs velünk, az ellenünk van” radikalizmusa taszító lehet abban az esetben is, ha a néhai centrista LMP irányából indulva akarna valaki tájékozódni, majd felelős és vállalható döntést hozni a jelen helyzetben. Ott, ahol mindenki a Fidesz ügynöke – mást ne mondjak: a Kutyapárt is –, aki nem eltaposni, hanem „csak” legyőzni szeretné Orbán Viktort, ott senki semmilyen ajánlatot nem kapott Márki-Zay Pétertől. Vagy Gyurcsány Ferenctől.
Azok sem, akik a Fideszről, és azok sem, akik más pártokról – akár a Jobbikról – morzsolódtak le. Sőt azok még annyira sem, akik a magyar belpolitika egészétől távolodtak el 2006 vagy 2010 után.
Őket a radikalizmus fokozásával – ahogy arról Hadházy Ákos beszél most – ezentúl sem érhetik el. A radikalizmus fokozásával legfeljebb forradalmat csinálhatnának a forradalmárok, már ha lenne forradalmi helyzet. Olyan azonban most nincs, ehhez ismét csak elég felnézni az eredményjelzőre. Még csak polgárháborús helyzet sincs.
Hogy mindebből milyen kiutak kínálkozhatnak az ellenzék számára, azzal kapcsolatban sötétben tapogatózunk. Két dolog biztos. Az Orbán-rendszer erősebb, mint valaha, és bár nehéz helyzetbe lavírozta magát – súlyos problémákat kell megoldania gazdaság- és külpolitikai téren –, valószínű, hogy esze ágában sem lesz összeomlani a terhek súlya alatt.
Erre nem érdemes bazírozni a közeljövőben. Rövid távon aligha segíthet bármi. Esetleg egy jól söprő új seprű, vagy egy egészséges vízözön, valami ilyesmi kellene, ha egyéb nincs a láthatáron. Plusz hosszú távú építkezés a romokon, annak a tudatában, hogy olyan rezsim még nem volt – egyember-központú pláne nem –, ami örökké tartott volna. Azt a pár évtizedet, ami maradt belőle, fél lábon is ki lehet bírni. Legalább lesz idő megtanulni végre Orbán Viktort és Magyarországot közben.
Hozzászólások (0)
Még nincsenek hozzászólások. Légy te az első!