Fenntarthatatlan irányba tart a napelem-forradalom?

Ami a 90-es években még nagyon utopisztikusnak tűnt, az mára hétköznapi valóság: a napenergia lassan meghódítja a világot. A napenergia világszerte a leggyorsabban bővülő energiaforrás, globálisan a naperőművek száma az elmúlt 10 évben a tízszeresére növekedett, az új erőműberuházásoknak immár 80 százalékát megújulók teszik ki, a napenergia pedig már a legolcsóbb áramforrásnak is számítanak. Mindez óriási eredmény, ami sokaknak reményt ad, hogy le tudjuk gyűrni a klímaválságot, és igazolást, hogy a klímaváltozás problémáját piaci alapon is meg lehet oldani.

Ennek a fejlődésnek viszont egyesek szerint van egy árnyoldala, ami egyben aláássa a megújuló-forradalom eredményeit. Nem csak az a kérdés ugyanis, hogy milyen forrásból termelünk energiát most és a belátható jövőben, hanem az is, hogy azt kik telepítik és milyen formában, és hogy mindez mennyi energia felhasználáshoz vezet. Ebben pedig pont ellentétesen halad a világ, mint a klímakatasztrófa elkerüléséhez kellene. A Szolidáris Gazdaság Központ közelmúltban megjelent tanulmánya szerint viszont van alternatívája a mostani trendeknek, amellyel ugyanúgy ki lehetne használni a napenergia előnyeit, az óriási napelemparkok hátrányai nélkül.

A napelemboom sötét oldala

Amikor a napenergiára gondolunk, a legtöbbünknek talán a kertvárosi házak tetejére szerelt napelemek jutnak eszébe. A globálisan és Magyarországon is tapasztalt napelemboom viszont nem annyira ebbe az irányba halad, inkább abba, hogy nagyberuházók egyre nagyobb, összefüggő területeket fednek le napelemekkel, hatalmas napelemparkokat létrehozva. A Nemzetközi Energiaügynökség adatai szerint világszerte a naperőberuházások 70 százaléka ebbe a nagyméretű kategóriába tartozik, a megújuló energiában úttörőnek számító Európában pedig a következő években a beruházások 55 százalékát teszik majd ki az ilyen napelemparkok. Ezeknek a működése egyre kevésbé különbözik egy szén- vagy atomerőmű működésétől, vagyis annak üzemeltetői, általában nagyobb energetikai vállalatok igyekeznek minél több energiát pumpálni a hálózatba és eladni az ipari és lakossági felhasználóknak.

Az energetikai átállásnak ez a megközelítése nagyjából arról szól, hogy a megújuló energiatermelés is működjön valahogy úgy, ahogy a fosszilis- és nukleáris energia előállítása: az áramot egy-egy központban arra specializált vállalatok előállítják és a hálózaton eljuttatják a lakossághoz. Az energiatermelés piacosításával és a profit hajtóerejével kialakulnak majd egyre nagyobb méretekben utazó szereplők, akik sokhektáros napelemparkokban és végeláthatatlan tengeri szélturbina-mezőkön termelik majd a megújuló áramot. A technológiai fejlődésnek és a piaci ösztönzőknek köszönhetően pedig végül a szennyező technológiákat felváltja a tiszta megújuló energia.

Mindezzel nem volna igazán baj, ha a megújulók, és különösen a naperőművek terjeszkedését ne kísérné egy másik jelenség: az, hogy az energiaigény és az energiafelhasználás gyorsabban nő, mint ahogy megújuló kapacitások bővülnek. A Transnational Institute és a Trade Unionsfor Energy Democracy szervezetek szakértői a Nemzetközi Energiaügynökség adatai alapján úgy számolják, hogy miközben a globális áramtermelés közel 300 gigawattal bővült, a megújuló kapacitások kicsit kevesebb, mint 200 gigawattal. Mindezt úgy, hogy a megújulók növekedési üteme egyre lassul, az elmúlt 5 évben pedig csaknem a felére csökkent szerte a világon.

Vagyis hiába tudunk világszerte egyre több energiát előállítani megújuló forrásból, az energiaigény kielégítéséhez azokkal az energiaforrásokkal is egyre több áramot kell előállítani, amelyeket elvileg a megújulókkal ki kellene váltani. Márpedig nagyon ki kellene, ha el akarjuk kerülni azt, hogy a Föld hőmérséklete 1,5 Celsius foknál nagyobb mértékben növekedjen, ami már így is katasztrófát okozna a bolygó sok részén.

Persze nem lehet kizárni, hogy még több technológiai fejlődéssel még olcsóbbá és versenyképesebbé tudna válni a megújuló- és a napenergia, és idővel teljesen vagy nagyrészt ki lehetne árazni a piacról a szennyező energiaforrásokat. Ezt kivárni viszont nincs nagyon időnk, hiszen ahhoz, hogy a világ országai elérjék a század közepéig vállalt klímacéljaikat, vagyis hogy nagyrészt vagy teljesen klímasemlegessé tegyék a gazdaságot, sokkal gyorsabban kellene kivezetni a fosszilis energiát, mint ahogy ez a piaci folyamat működni tudna.

Emellett az a tendencia is látszik, hogy a nagy kapacitású naperőművek hasonló problémákkal néznek szembe, mint a fosszilis energiával működő társaik. Például egyre népszerűtlenebbek az ilyen beruházások. A helyi közösségek egyre kevésbé szeretik, hogy a határban több hektárt napelemekkel foglal el valamilyen nagyvállalat. Ilyenkor beindul a NIMBY, vagyis not in my backyard néven ismert jelenség, vagyis hogy a közösségek elkezdenek azért lobbizni, hogy ne hozzájuk közel, hanem valaki másnak a hátsó kertjének szomszédságába építsenek valamilyen szennyező, káros vagy máshogy kellemetlen beruházást. Ez pedig nem tesz jót a naperőművek népszerűsítésének, így még tovább lassítja az új kapacitások telepítését.

Van alternatíva

A Szolidáris Gazdaság Központ tanulmánya szerint van alternatívája a nagyipari megújulótermelésnek, ami magában hordozza a fogyasztás csökkenésének reményét is, és sokkal gyorsabb dekarbonizációhoz vezethetne. Ez az alternatíva nem is ismeretlen a döntéshozók előtt, hiszen ez volt a megújuló forradalom kezdete, de idővel elfordultak ettől a modelltől.

Ez a modell pedig a házi és/vagy közösségi megújuló energiatermelés. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy a központosított, klasszikus erőművi modellben működő napelemparkok helyett házak tetejére vagy egyéb közösségi terekre tesznek napelemeket, amiket aztán a háztartások vagy a közösségek üzemeltetnek. Mivel ebben az esetben az erőmű tulajdonosa egy család vagy egy közösség, ez a modell a Szolidáris Gazdaság Központ tanulmánya szerint sokkal inkább ösztönöz arra, hogy az emberek a megújuló terméléshez igazítsák a saját energiafogyasztásukat, hiszen fogyasztók mellett termelőként jól definiált gazdasági érdekük ügyesen gazdálkodni az energiával. Fabók Márton közgazdász, a Szolidáris Gazdaság Központ energetikai szakértője szerint azzal, ha egy háztartásnak vagy egy közösségnek van egy saját erőműve, legyen az akár pár napelem a háztetőn, sokkal tudatosabban fog energiát fogyasztani, érdekeltté válik nemcsak a termelésben, de az energiahatékonyságban is. Ez egészen más, mint az a fogyasztói szemlélet, amikor csak kifizeti az ember a hó végén a számlát.

Az energiaközösség vagy energiaszövetkezet azt jelenti, hogy több felhasználó, legyenek azok háztartások, társadalmi szervezetek, kisvállalkozások, önkormányzati szereplők, együtt tulajdonolnak és üzemeltetnek például egy nap- vagy szélerőművet, és ebből fedezik a közösség tagjainak energiaigényét. Mindezt pedig úgy, hogy törekszenek a nyitott és demokratikus működésre. Egy ilyen modell megvalósítására és felépítésére számos különböző nemzetközi példa van, de mindegyiknek az a lényege, hogy az áramtermelés nem profitalapon működik, hanem, ahogy Fabók Márton fogalmaz, a közösségben megjelenő környezetikörnyzetei, társadalmi és gazdasági hasznok vezérlik. A termelésért felelős közösség jellemzően annyi energiát állít elő, amennyit elhasznál. Ez pedig közös finanszírozási rendszerekkel, energiatakarékossági beruházásokkal, elektromos mobilitási fejlesztésekkel és hasonlókkal is kiegészülhet, amelyekben a tagok demokratikusan, felhasználóként és tulajdonosként is részt vesznek. A komoly demokratikus szövetkezeti hagyományokkal rendelkező Nyugat- és Észak-Európában számos helyen működnek hosszú ideje hálózatokba is szerveződő energiaközösségek, a kontinens déli részén pedig a 2008-2010-es válság idején bukkant fel egyre több ilyen közösség.

Magyarországon a kormány támogatta a házi napelemek beszerelését, bár itthon is egyre inkább érvényesül a trend, hogy a nagy, központosított napelemparkok támogatása felé fordul a rendszer. Ezek különösen azután válhattak szimpatikusnak az Orbán-kormány számára, hogy több, a kormányhoz közeli vállalkozói kör is beszállt ebbe a bizniszbe.

Energiaközösség vagy energiaszövetkezet viszont még nincs az országban, bár ez hamarosan változni fog. A Szolidáris Gazdaság Központ és a Magyar Természetvédők Szövetségének részvételével ugyanis hamarosan megalakulhat az ország első, civil szervezetek által létrehozott energiaközössége a 8 kerületi Gólya szövetkezeti kocsmának is helyt adó Kazán Közösségi Házban. Az Orczy úton lévő épületben van több civil szervezet irodája, egy újságszerkesztőség, egy rádió, egy óvoda, több műhely és egy sportterem is. Az SZGK részvételével létrehozott Közösségi Energia Szolgáltató nevű nonprofit vállalkozás pedig az Orczy úti épület tetejére napelemeket telepítve akarja ellátni ezeket az energiaszövetkezetbe tömörülő szervezeteket árammal. Ez egyfajta pilot projekt lenne, az Közösségi Energia Szolgáltató több hasonló energiaközösség létrehozását szeretné segíteni a jövőben.

Kihúzták alóluk a szőnyeget

Ahogy nyilván mindenki sejti, ez a modell nem új, legalábbis Magyarországon kívül nem az. A nagyszabású német energiaátmenet, az Energiewende során a 2000-es évek elején közel 70 gigawatt megújuló kapacitás épült, ezeknek a szél-és naperőműveknek pedig a fele háztartások, önkormányzatok és energiaszövetkezetek tulajdonában volt. Azóta viszont Németországban és az egyés Európai Unióban egyre inkább kiszorulnak az ilyen kisebb, decentralizáltabb, közösségi tulajdonban és üzemeltetésben lévő projektek a nagy, piaci beruházások javára.

Ez a változás nagyrészt annak tudható be, hogy időközben átalakult az a rendszer, ahogy az EU a megújuló energiát támogatja. Kezdetben, amikor még a nap- és szélenergia kevésbé volt versenyképes a hagyományos, szén-, gáz- vagy atomerőművekkel szemben, ezért az EU és több nyugati ország garantált felvásárlási árakkal ösztönözte a megújulókat. Magyarországon is egy ilyen rendszer működött a 2000-es évektől: először a Kötelező Átvételi Pénzeszköz (KÁP), majd a Kötelező Átvételi Támogatás (KÁT) rendszere működött, amelyeknek a technikai részletei eltértek, de a lényegük az volt, hogy a megújuló energiát termelőknek hosszútávú átvételi árakat garantált az állam, amiért vagy kárpótolta a felvásárló közműcégeket, vagy (a közművek államosítása után) lenyelte az esetleges veszteséget. Ami idővel egyre kevesebb volt, ahogy a megújuló energia egyre piacképesebbé vált, és egyre több kapacitás volt. Ez a rendszer nagy szerepet játszott abban, hogy az EU a zöld energia éllovasa lehetett a 2000-es években, amikor pár év alatt sokszorosára nőtt a megújuló energiatermelés.

A 2010-es évek közepétől viszont az egész Európai Unióban, így Magyarországon is megváltozott a támogatási rendszer, a piacosítás nevében: hosszútávú árgaranciák helyett bevezették az árprémiumok rendszerét. Ez lényegében azt jelenti, hogy az állam aukciót hirdet a megújuló termelők között, hogy ki tud/hajlandó minél kevesebb állami támogatással, vagyis árprémiummal minél több zöld energiát termelni. Ezzel azt akarták orvosolni, hogy a korábbi támogatási rendszerben az államok lényegében adófizetői pénzből garantálták magánberuházások profitját, ami különösen a 2008-as gazdasági válság alatt tűnt gazdasági és politikai szempontból is fenntarthatatlannak. A kritikák bizonyos szempontból jogosak is voltak, hiszen a korábbi rendszerben az energiatermelők a piaci ár kétszeresének megfelelő profitot is eltehettek a támogatásoknak hála, és az állami pénzek jelentős része akkor is tőkeerős nagyvállalatokhoz került.

Az új rendszerben a piaci szereplők már versengenek a támogatásért, lényegében olyan közel maradva a piaci energiaárakhoz, amennyire csak lehet, ami az államháztartás felől nézve örvendetes fejlemény volt. Ennek viszont az a mellékhatása, hogy versenyelőnybe kerülnek azok a nagy szereplők, akiknek megengedhetik maguknak, hogy a kisebb helyi szereplők alá ígérjenek. Az egyre nagyobb megújulós projektméretek eltántorítják az alulról szerveződő közösségeket. Ezzel együtt pedig az új támogatási rendszer jelentősen lassította a zöld erőművek telepítésének ütemét és pár év alatt megfelezte a megújulók beruházásokra elköltött pénz összegét.

Az egész EU-val együtt a nagy energetikai reformot végrehajtó Németország is átállt erre a licitáló támogatási rendszerre, aminek hatására le is lassult a folyamat. Ennek a folyamatnak pedig az energiaközösségi projektek a legnagyobb vesztesei, az aukciós rendszer bevezetése óta mindössze két ilyen napelemes kezdeményezés nyert támogatást, sok más nyugati országban pedig a már létező energiaközösséges is hanyatlásnak indultak.

Az EU valamilyen szinten támogatja azért az energiaközösségeket, született például egy irányelvi rendelkezés arról, hogy a tagállamoknak ki kell dolgoznia az energiaközösségek létrehozásának és működésének törvényi kereteit. A jogszabályi keretek már itthon is megszülettek, de a részletszabályok még hiányoznak. Az állam pedig a kibocsátási kvótakereskedelemből befolyt pénzből kiírt egy kétmilliárd forint összegű pályázatot energiaközösségek létrehozására. A magyar állam elég lazán fogalmazta meg, hogy mit is tekint energiaközösségnek, így a legtöbb pályázat cégek és önkormányzatok közös projektjeitől érkezett, a legnagyobb nyertes pedig az MVM, de részben ebből a pályázatból hoznák létre az Orczy úton működő energiaközösséget is.

Ahhoz, hogy megerősödjenek az ilyen kezdeményezések és segíteni tudják a hatékonyabb zöld átállást, ahhoz át kellene gondolni nemcsak az uniós támogatási rendszert, de azt is, hogy úgy általában hogyan gondolkodunk a zöld energiáról.