Van pár hónapod, hogy új családot találj az ovis fiadnak, mielőtt meghalsz

Először ablakokat látunk, tiszta, átlátszó ablakokat, mögöttük emberek vagy üres szobák. Aztán az ablakmosót munka közben. Aztán egy 4 éves kisfiút, aki a kicsit koszos ablakon bámul ki. Az ablakmosót, aki hazaérkezik a kisfiúhoz, ölbe veszi, vált pár udvarias szót a szociális munkással, aki vigyázott rá. A fürdőszobában kifésüli a fejtetűket a fiú hajából. Mesét olvas neki, rövid ima elalvás előtt. A fürdőszobában gyógyszereket vesz be. Másnap reggel az apa vasal, a fiú kipiszkálja a tálból müzlit. „Ne játssz a kajával, légyszíves.”

Később az ablakmosó közelebbről is beleshet az ablakok mögötti életekbe, amikor sorra látogatja nevelőszülőket, néhány percben felvillantva egy-egy sorsot. Ez talán az egyetlen vizuális játék vagy erős metafora ebben a kis költségvetésű filmben, ami egyébként nem csak realista, hanem kifejezetten eszköztelen, a történetmesélés és a színészi játék is visszafogott, egyszerű, vagy legalább is annak hat.

Ha lenne olyan ideális néző, aki nem látta a trailert és nem olvasta a pár mondatos ajánlókat, annak különleges élményt jelenthetne, ahogy mellékes megjegyzésekből, félbemaradt mondatokból, darabról darabra, nagyon lassan összeáll a kép. De ilyen néző alig lehet, hiszen ez olyan sztori, amiről elég két-három mondat, és már mindent tudsz róla, és benne marad a fejedben. Idézem az ajánlót: „A harmincas évei közepén járó egyedülálló apa, John a lehető legtöbbet szeretné a kisfiának nyújtani. Amikor a férfi megtudja, hogy egy betegség miatt csupán néhány hónapja van hátra, kétségbeesett keresésnek indul, hogy új szülőket találjon, és biztosítsa a gyermeke jövőjét az ő halála utáni időkre is.”

Kézenfekvő gondolat, hogy ezt csak elbaszni lehet. Ilyen melodrámából nem lehet tisztességes filmet csinálni.

Előzetesen aggodalomra adott okot az is, hogy a rendező az Alul semmi producere (Uberto Pasolini), a főszereplő pedig a következő James Bondként emlegetett James Norton.

A film nézése közben azonban gyorsan kiderül: itt épp az lehetett a cél, hogy ne legyen érzelgős. Jellemző mozzanat, hogy forgatás közben többször is le kellett állniuk, mert hol a rendező, hol a főszereplő kezdett sírni, de magában a filmben egy árva könnycsepp nincsen. Kiborulásból a másfél óra alatt egy: a távolból mutatják, hogy a férfi belerúg a kocsijába. Konfliktusból talán kettő: egy adminisztratív apróság, illetve egy kétperces epizód egy kellemetlenkedő ügyféllel.

De az is jó példa, amikor az apa megáll a lakásukhoz közeli kereszteződésben a pirosnál, oldalra néz, és a kis temető ravatalazóját látja. Már éppen azt érezhetnénk, hogy na, ez most túlzás, fölösleges szívfacsarás, de a férfi ekkor félhangosan felnevet, és ezzel abszurdba oldja a jelenetet.

Az apa és a fiú, illetve a két másik visszatérő karakter, az empatikus szociális munkás és egy bölcs, idősebb nő szinte végig nyugodtak; csendesek, szomorúak, de mosolyognak is. Az örökbeadás egyik fő kérdése, hogy elfogadja-e a néző ezt a nyugalmat hitelesnek.

A drámai, sőt tragikus alaphelyzet és a szereplők hétköznapisága közti ellentét adja a film különlegességét. Ezt két figyelemre méltó húzással teremtik meg.

Az egyik a jól megválasztott időbeli keretezés. A történethez ihletet adó újságcikkben az apa 9 hónap alatt halt bele a rákba, a film ebből a folyamatból azt a néhány hetet vágja ki, amikor a férfi már túl van a diagnózis sokkján, de még cselekvőképes, nagyjából egészségesnek tűnik, dolgozik. Nincsenek flashbackek a betegség előtti boldog időkre, nincs előre ugrás a haldoklásra.

A másik a közlések minimalizálása. Az egyébként is hallgatag apa nem akar beszélni a fiával arról, ami vár rájuk, a kisfiú pedig nem tud. A belfasti közeg, amiben élnek, szintén nem a szavak embereiből áll: a többi szülő, a többi melós, a szociális munkások olykor megindítóan szépen kezelik a helyzetet, de beszélni speciel nem sokat beszélnek.

Az időbeli és tematikus szűkítés ahhoz vezet, hogy a nézőnek rengeteg tere van kitölteni a történetet a saját érzéseivel, értelmezésével. Valakinek a meghalásról és az elbúcsúzásról szól ez a film, valakinek egy betegség feldolgozásáról, másnak a gyereknevelésről vagy a magányról. Van benne egy társadalmi tabló is, hiszen sokféle nevelőszülővel találkozunk, akik nagyon különböző okokból akarnak gyereket, és különféle elképzeléseik vannak a nevelésről. De megfontolhatjuk a rendező ajánlatát is, aki szerint mindez mellékes, és egyedül az apa és a fia közti kapcsolat a fontos.

Az Oscar-jelölt James Norton rengeteg időt töltött a 4 éves Daniel Lamont szobájában játékkal, és a megszerzett, kölcsönös bizalom látszik is a közös jeleneteikben, amelyek cukiskodás nélkül tudnak megmutatni valamit a szülő és gyerek közti kapcsolat meghittségéből.