Fogta magát és átfestette a döglött kismackó előtt pózoló Semjén-Lázár duót

Baromi jó kortárs festménykiállítás nyílt pénteken a Krisztina körúti Tér-Kép Galériában, a Tabán mozi mellett, a legjobb, a járványhelyzet ihlette műalkotásokkal, amiket 2020. márciusa óta bárhol láttam. Akkora mázlim volt, hogy Nagy Gabriella kiállítását én nyithattam meg, alant olvasható a megnyitó szövege, benne a viccesen csavaros kiállítás képeivel.

Kedves közönség, drága műélvezők,

Az sehol sincs leírva, hogy megnyitóra csak a kiállító művész hozhat képet, úgyhogy én is hoztam magammal egyet. Na nem a saját művem, hanem fabrik felhasználóé, de legalább nekem küldte annak idején.

(Ezen a ponton maga a Művész mutatta fel az irtózatos képviccet.)

A kép, mint látjátok, első pillantásra klasszikus irkafirka, mondjuk rá, hogy fekete-fehér vonalas grafika, műfaja szerint talán gyerekrajz. De már a második pillantásra gyanús, hogy itt valaminek még kell rejtőznie. A gyakorlott képnézegető agya ilyenkor automatikusan Poirot üzemmódba kapcsol, de mivel képzőművészeti alkotásról van szó, be-LSD-zett Poirot üzemmódba, vadul kapcsolgatva az érzékelés és a fogalomalkotás különböző síkjai között.

Mit is látok? Felhő, glóriás alak plusz kapu: ez itt talán a menny. Ez a filterből ítélve nyilván tea. Ha koponyák teremnek rajta, akkor ez feltehetőleg a halálfa, a pirossal megjelölt rész meg a halálfa törzse, esetleg a halálfa szára.

Ha jól kiokoskodtuk magunkat, az agyunk automatikusan elvégzi a nyomozómunka többi részét és rájövünk, hogy minket itt csúnyán átvertek. Ebben az esetben egy borzalmas, grafikus szóviccel.

Hasonló módon működnek Nagy Gabó friss képei is, de ezek szerencsére nem rohasztják meg az agyunkat és az átverés nem ennyire nyíltan rosszindulatú.

Ami óriási újdonság a Mester karrierjében, hiszen a különböző korszakaiban volt már metafizikus, érzéki, szürreális és vicces, de agyalós még nem nagyon.

De mikor agyal az ember? A való életben leginkább akkor, ha már végképp, tényleg nincs mást csinálnia. És ezek az itt kiállított képek tényleg olyankor készültek, amikor nem nagyon lehetett mást csinálni, mint agyalni. Vagyis a járvány alatt.

Amikor, valamikor tavaly tavasz végén világossá vált, hogy a covid nem valami pár hetes epizód, hanem talán kormeghatározó változás, de mindenképp hosszútávú életmódváltással jár, egyből kíváncsi lettem, hogy milyen műalkotásokat fog inspirálni. Abból, amit eddig láttam, messze ez a kiállítás a legérdekesebb és legszórakoztatóbb művészi vírusreakció, még annál is jobb, mint amikor a Dropkick Murphys a töküres bostoni Fenway Park baseballstadionban adott online koncertet, egymástól biztonságos távolságban tomboló zenészekkel.

A kiállítás kulcsszava az újrahasznosítás. Az egész ezzel a 2015-ben festett medvés képpel indult, nem véletlenül az a címe, hogy “Újrahasznosított következmény”. Az eredeti festményen a nagy élő és a kis döglött medve között ott pózolt vidáman guggolva Semjén Zsolt és Lázár János. Világjárvány idején érdemes nagyobbra venni a fókuszt két ilyen kis bogárkánál - mondhatta magában az egyébként közismerten állatkedvelő művész és újrahasznosította a képet.

Azért nem azt mondtam, hogy átfestette, mert amit Nagy az itt látható sorozatában művel, az hangsúlyozottan nem egyszerű átfestés. Saját képet átfesteni igen elterjedt dolog, kábé azóta, hogy létezik a festés és a kép fogalma. Az átfestésnek több formája is van, a radikális megoldás a korábbi kép teljes lefestése, de hasonlóan gyakori, hogy a művész addig dolgozzon tovább a képein, apró lépésekben amíg tartani bírja az ecsetet, spaklit vagy más festékhordozó eszközt. Van, aki a már kiállított, megfotózott, katalógusba nyomtatott munkáit is simán átfesti, ha ahhoz támad kedve.

Gabó azonban sokkal inkább újrahasznosította a saját képeit, abban az értelemben, hogy az eredeti festmények kisebb-nagyobb részleteit változtatás nélkül, eredeti formájukban tartotta meg. Ezáltal kapásból idézetté változtatva őket. Ez az átfestés helyetti idézetté változtatás nem jelentéktelen kategorizálási kérdés, hanem - szerintem legalábbis - az egész kiállítás lényege.

Ha korábban már nem jöttünk volna rá, René Magritte a művészettörténet legismertebb pipás festményével, a Képek árulásával már 1929-ben tanárbácsisan az arcunkba vágta, hogy “héló, gyerekek, amit néztek, az nem Valami, hanem csak egy kép a Valamiről.” Nagy Gabó munkáit is ennek a tudatában néztük korábban is és azok ennek a tudatában szippantottak be mégis.

De mi történik, tette fel a kérdést hősünk a járvány kiváltotta agyalós hangulatban, ha ezt az árnyképet, amit festménynek nevezünk, önmagán belül festményként ábrázoljuk, megteremtve az árnykép árnyképen belüli árnyképét? Az idézőjelen belüli idézőjelet. Mi marad a képből, vagyis mivé lényegül át az? Gyengül az a hatás, amit korábban kiváltott? Másként hat? Vagy pont, hogy erősödik?

Hogy ne vonja el a figyelmünket erről az elvont kérdésről, Gabó az újrahasznosított festményeken új elemként gyakran szerepelteti festmények hátoldalát, hogy az árnyék árnyékának az árnyéka ne zavarja meg túlzottan a nézőt. A sorozatindító medvés darab első verziójánál például a kisebb festmények még felénk fordultak és mindegyik másmilyen volt, de ez túlzottan kaotikus hatást keltett, elvonva a néző figyelmét, így a mester később egy kivételével megfordította az összeset.

A képpé változtatott kép koncepciója néha direktben jelenik meg, vagyis a régi elemek kisebb festménnyé alakulnak át az új festményen belül, ahogy ez mondjuk a régi hányós állatos sorozat néhány átfestett - bocsánat, újrahasznosított - darabjánál is látható.

Ezek a munkák a beléjük festett aprócska kiállításnéző emberekkel, illetve macskával derűs nosztalgiával idézik fel mondjuk a Louvre-ban kiállított hatalmas barokk festményeket, amik a Louvre gyűjteményét ábrázolják, rendszerint a többszáz gondosan megfestett apró festményt bámuló aprócska figurák társaságában. Ennél a hányós sorozatnál ideális arányban van jelen a spekulatív, konceptuális elem és ellenpólusként az a nagyon is földhözragadt gondolat, hogy “szegény alkotó, mennyit ábrándozhatott arról, hogy milyen jó lenne újra múzeumba járni.”

Ha hús-vér alkotót képzelünk a képek mögé, akkor még a sok hátulról látható festmény is nyer egy újabb értelmezési réteget, hiszen miből lát a legtöbbet egy szoba- és műteremfogságra ítélt festő? Hát festményhátból. Két festőművész gyerekeként én konkrétan festményhátak között nőttem fel. Egy vakkeret láttán előbb felidéződik a kiskorom, mint amikor a régi hintalovamat látom, úgyhogy tudom, miről beszél a művész.

Ez a kiállítás az elvont tanulságok mellett nagyon is konkrétan a járvány és a bezártság terméke. Mit csinál az ember, ha nem mehet sehová, azon felül, hogy sóhajtozik, mint a lehallgatott államtitkár? Hát internetezik, amíg ki ne folyik a szeme. Nagy új munkamódszere, vagyis a régi motívumok új környezetbe illesztése talán nem véletlenül rokon a mémgyártók hasonló eljárásaival.

A festmény kettősségét az adja, hogy egyrészt nagyon is fizikai tárgy - aki pakolt már fel komplett kiállítási anyagot, az tudja, hogy ez mennyire igaz - másrészt csak egy téglalap alakú luk. Egy szabályos alakú hiány, amin keresztül egy virtuális térbe kukucskálhatunk be. “Na de mi történik, ha erre a hiányból szerkesztett ablakra ráesik az eső?” - teszi fel a szemtelen kérdést Nagy az ott látható két képen, amik az én személyes kedvenceim.

Nagy festészetét a régi, nagyszabású légköri jelenségeket bemutató festményein keresztül ismertem meg annak idején. Ezekben az fogott meg, hogy az összes metafizikai rétegükkel együtt milyen érzéki, hedonistán, és főként jól megfestett munkák voltak. Olyan jól, hogy a nézőjüknek műélvezés közben eszébe sem jutott, hogy nem pipát látok, hanem egy pipa képét. Ez a két festmény azt kutatja, hogy mi történik egy ennyire a primér érzékekre ható élménnyel, ha finoman eltávolító idézőjelek közé helyezzük. Fiinoman, hiszen a nem létező üvegen remegő esőcseppek sokkal finomabb utalást jelentenek egy festett képkeretnél.

Na de mire utalnak a Kádár-kockás képen mászkáló cserebogarak, akik mintha egy, a magyar táj egy darabját tartalmazó doboz üvegfedelén mászkálnának?

Hogy rovargyűjtemény az egész világ, és bogár benne minden férfi és nő, de a Gyűjtő annyira feledékeny, hogy elfelejtett felnyársalni minket gombostűvel? Hát ezt már az alkotótól kell megkérdezni, ami eleve a megnyitók második legjobb része a piálás után.

Nagy Gabó ezúttal tényleg jól meg akar kavarni bennünket, ezért néhány, több, itt látható képén még egyet csavar a présen aztáltal, hogy újrahasznosítottnak kinéző, de valójában teljes egészében frissen festett munkákról van szó. Direkt nem árulom el, hogy melyik kép ilyen. Ez a gesztus talán a külvilág szemében tök érthetetlen önmitológiát teremtő művésztípusnak szánt fricska. Hiszen Nagy csalását csak az tudja leleplezni, aki minden korábbi képét ismeri és emlékszik is rájuk.

Az újrahasznosítás becsapás - tanultam meg egy haveromtól, aki a szelektív hulladékgyűjtés egyik hazai úttörője volt. A Szigeten, mármint a Sziget fesztiválon tanultam ezt meg tőle, annyira régen, hogy a részegek még magyarul dünnyögtek a bokrok között. A haverom boldogan mesélte, hogy megnyertek egy jó pénzes nyugati pályázatot, így a Sziget lett az első hely Magyarországon, ahol - az ő szervezésükben - szelektíven gyűjtik a szemetet. Az meg mit jelent? - kérdeztük tőle. Hát annyit, hogy háromféle kukába gyűjtjük a hulladékot, külön a papírt, külön a fémet és műanyagot és külön a többit. És mi történik vele utána? - kédeztem. “Jön a normál kukásautó és egybeönti az egészet - mondta a haverom spanja a valóságnak megfelelően. És mennyit adtak a nyugatiak ennek a megszervezésére? - kérdeztem. Tízmillió forintot - mondta a span a túl sok fröccs hatására, mire mindannyian egyetértettünk, hogy tényleg az újrahasznosításé a jövő.

Ez, azt hiszem, zárszónak is megteszi, jó nézegetést, személyes újrahasznosítást és beszélgetést mindenkinek!